Beszélgetések Floriannal – 1.
2013 január 21. | Szerző: LadyEdna
Reggel volt, az ébresztőóra éppen 5:20-at jelzett. Álmosan nyomta meg a szundi gombot, és az járt a fejében, hogy ha alszik még tíz percet, akkor pontosan meglesz a hét óra alvásideje, ami éppen ideális, hiszen mindig akkor érezte magát a legtevékenyebbnek napközben, ha teljesítette a napi hét órás penzumot. Se többet, se kevesebbet. Persze nem lehetett ezt mindig így kiszámolni, legfőképpen nem hétvégén, de ez nem akadályozta őt meg abban, hogy minden kudarc ellenére próbálja tökéletesen beszabályozni az alvással töltött idő mennyiségét.
Nyilvánvalóan sikertelenül, hiszen egy évben talán háromszor volt olyan alkalom, hogy minden úgy sikerült, ahogyan előre eltervezte. Ez néha idegesítette, néha azonban beletörődött a megmásíthatatlanba, nevezetesen hogy neki soha semmi nem úgy sikerül, ahogy azt ő nagy nehezen kitalálta. Mert nem ez volt az egyetlen dolog, ami a tervekkel szemben élte a saját életét.
Ott van például a munkája. Van olyan barátnője, akinek ez a munka volt az álomállás. Sosem értette őket, hiszen annál unalmasabb dolgot, mint ülni egy irodában és ezredszerre is kitölteni ugyanazt az űrlapot, nehezen tudott elképzelni. És bármennyire is gyűlölte a munkáját, mégsem tett semmit, mert valahol mélyen hatott rá a társadalom elvárása, és az a tudat, hogy a környezete ezt a lehető legjobb munkahelynek minősítette. Persze mindig azt mondta, hogy nem szereti azt, amit csinál, és fennen hangoztatta, hogy ő bizony innen el fog menni, mert ez nem a neki való meló, de ténylegesen soha nem tett semmit annak érdekében, hogy a helyzet elmozduljon a holtpontról.
Ennek másik oka – a fentebb említett társadalmi nyomás mélyen a tudatalattira gyakorolt hatása mellett -, hogy úgy gondolta, valójában nem elég karrierista ahhoz, hogy ennyire érdekelje a munkája. Nem érezte ugyanis szükségét annak, hogy ezen morfondírozzon, mivel véleménye szerint a munka nem az életünk, és teljesen mindegy mit csinál bent az irodában, annak semmi köze nincs az ő valódi, igazi, mélyen rejlő énjéhez. A tündéhez. Vagy néha a harcoshoz. Minden azon múlt, hogy aznap reggel milyen hangulatban találta a múzsa. Legszívesebben egyébként a kettő keverékének képzelte magát. Úgy érezte, hogy az ilyenkor felébredő énje képes legyőzni minden nemű gonoszt, és igazságot szolgáltatni.
Néha ez az igazságosztó énje tevőlegesen is kibukott, amikor éppen olyasvalakit ért támadás, akit ő túl gyengének ítélt ahhoz, hogy megvédje saját magát. Voltak alkalmak, amikor pont jókor jött a beavatkozása, általában azonban mindenki túlzásnak tartotta, de senki nem akarta megbántani, ezért hagyták, hadd adja ki magából, ami benne van. Mindamellett pedig jó embernek tartották, aki őszintén hisz abban, amit tesz. Ez valamelyest megnyugtatta, hiszen annyi mindenen ment keresztül, hogy nem bírta volna elviselni még azt is, ha a közelében bárki azt gondolta volna, hogy álszent, vagy éppen gonosz.
Nem, gonosz semmiképpen sem volt. Néha persze gonoszkodott, de a lelke mélyén igazán jó volt, abban a birodalomban, amit magának épített fel. Egy igazi nagy kert volt – legalábbis ő annak képzelte -, ahol mindig virágzik valami, és ahova csak az léphet be, akit ő akar, mert a bejáratot olyan nagy kapuval védte, amin igen nehéz volt átjutni.
Kezdetben persze nem volt ilyen kidolgozott ez a hely, de ahogy egyre jobban elmélyült az ezotériában, rájött, hogy sokkal jobban meg kell terveznie a saját kis mesebirodalmát.
Mikor elkezdte, megijedt, mert az egész hely tele volt elszáradt virágokkal, a kapu pedig csak csüngött a pántokon, így bárki bejuthatott. Ahogy be is jutott. Sokan beszöktek, és rombolták mindazt, ami a lelkének ezen elrejtett szegletében volt található.
Először szomorú volt emiatt, de aztán rájött, hogy ahhoz, hogy haladni tudjon, nincs más választása, mint szembenézi a múltjával, és kitakarítani mindent, ami nem oda való. Azonban bármennyire tisztában volt is ennek szükségességével, nehezebben ment, mint gondolta, mivel minden egyes emlék újult erővel támadt rá. Úgy hitte, hogy talán valamicskét megtarthat abból, ami itt van, pusztán azért, hogy később emlékeztesse őt az elkövetett hibákra. Persze emiatt nem haladt valami jól a takarítással, mert minden egyes emléknél szentimentális érzelgősség fogta el, és visszaidézett mindent, ami csak eszébe jutott…
– Akkor mikor találkozzunk? – szólt bele a telefonba, és idegesen várta, hogy a férfi mit fog válaszolni. Igazából egyszer már megbeszélték az időpontot, de mivel nagyon jól tudta, hogy a másik fél szeret elkésni, vagy egyszerűen csak lemondani a találkozót, gondolta biztosra megy, és megkérdezi még egyszer.
Nemrég találkozott a fiúval. Bár a férfi szó talán jobban illik rá, hiszen tíz évvel idősebb, mint ő. Egy kávézóban ismerkedtek meg, ahol a férfi pincérként dolgozott. Először fel sem figyelt rá, mert a férfi olyan messze állt az ideáljától, mint Makó Jeruzsálemtől: alacsony volt, pocakos, kopasz, és ami azt illeti bandzsa is. Nem beszélve arról, hogy pincér. Na nem azért, mert nagyképű lett volna a diplomája miatt, egyszerűen csak megtanulta már, hogy bizonyos szint alatt nem teheti boldoggá valaki, lett légyen az bármilyen rendes, aranyos, kedves fiú.
Nem, az ő fejében sokkal több volt, sokkal több gondolat és vélemény, mint amit egy ilyen egyszerű fiú fel tudna fogni, és el tudna viselni. Mindig is úgy gondolta, hogy aki igazán neki való, az okos, művelt, lehet vele vitatkozni, na és persze helyes. Olyan valaki, aki nem akarja őt megváltoztatni, és olyannak tiszteli, amilyen. Igen, a tisztelet. Szerette volna, ha elfogadják és tisztelik azt, amit eddig elért, egyedül.
– Ahogy megbeszéltük. – válaszolt a férfi.
– Rendben, ott leszek.
Miután letette a telefont, boldognak érezte magát. Most nem hagyja cserben, és találkozni fognak. Az utóbbi két hónapban sok időt töltöttek együtt, hol a férfinál, hol a kávézóban. Rajzolni tanította, amiért borzasztó hálás volt, mert egy grafikai iskolát nem tudott volna megengedni magának, így pedig ingyen és bérmentve beavatta valaki a műhelytitkokba.
Persze minél több időt töltöttek együtt, annál inkább érezte, hogy minden különbözőségük ellenére mégis nagyon hasonlóak, és a férfi minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit ő kívánatosnak tart. Egyszer még arra is vetemedett, hogy sms-t küldött a barátnőinek, amiben kifejtette, hogy ezt a férfit bizony neki teremtették. És minél több időt töltöttek együtt, annál inkább így is érezte.
Nem történt közöttük egyébként semmi, mert a férfi valamiért tartózkodó volt. Először úgy gondolta, hogy van barátnője, de miután a férfi majd minden idejét vele töltötte, elhessegette ezt a gondolatot, arról nem is beszélve, hogy erre soha semmilyen jel nem utalt. Látott már karón varjút, de úgy érezte, hogy most se karó, se varjú, de végleg a férfi válasza nyugtatta meg, miszerint igen, volt barátnője, de most egyedülálló.
A találkozásra nem készült különösebben, mert a férfi látta már igazán ramaty állapotban, amihez képest most igen jól nézett ki, arról nem is beszélve, hogy ideje sem lett volna, mivel megígérte egy barátnőjének, hogy segít neki albérletet keresni. Nem mintha a barátnője nem tudott volna egyedül boldogulni, de neki volt nagyobb tapasztalata abban, hogyan is kell a fővárosban kiszűrni, hogy miért érdemes fizetni, és mi az, amit messziről el kell kerülni.
Amíg nézegették az albérleteket, folyton a találkozóra gondolt, és arra, hogy vajon tetszeni fognak-e neki a rajzok, amiket legutoljára készített. Ez volt a rutin köztük: a férfi kiadta a feladatot, ő pedig megrajzolta. Volt, hogy nyolc órán keresztül csak ült az asztalnál, és egyebet sem tett, mint rajzolt, miközben végig a férfi hangját hallotta a fejében, amint az instrukciókat adja neki. Büszke volt magára, amikor sikerült valamilyen feladatot úgy megoldania, hogy az a férfi kedvére való legyen. Úgy érezte ilyenkor magát, mint a kisgyerek, akit a szülei megdicsérnek, mert szépen elpakolta a játékait. Maga sem tudta miért akar ennyire megfelelni a férfinak, de amikor elismerő pillantást látott a másik szemében, úgy érezte, mintha bedrogozták volna. Olyankor úgy érezte magát, hogy él, és minden a helyére kerül.
Sok lakást megnéztek, de a barátnője végül úgy döntött, hogy azt választja, amit először felajánlott neki egy ismerősénél. Úgy gondolta, hogy ez a legjobb, amit a barátnője tehet, annak ellenére, hogy tudta, két ismerős összeeresztése bizony komoly veszélyeket is rejt magában. Belefutott már ilyenbe is, és megállapította, hogy az, hogy ő szereti mindkettejüket, még nem garancia arra, hogy ők is szeretni fogják egymást. Mikor ez először megtörtént, még valami sátáni összeesküvést sejtett a háttérben, de az évek múlásával rájött, hogy csupán az emberi természet ilyen, és nincs más választás, mint beletörődni ebbe.
Miután befejezték a lakáskeresést, elnézést kért, hogy mennie kell, de fontos találkozója van. Természetesen a barátnője megértette a dolgot, főleg miután felvázolta neki, hogy kiről is van szó, és hogy kezdi úgy érezni, a barátinál azért mélyebb érzelmek kötik a férfihoz. Az együtt töltök évek – kollégiumban voltak lakótársak – nem múltak el nyomtalanul, és a barátnő tudta, hogy ha a lány így érez, az bizony komoly, mert nem nagyon látta pasi közelében az elmúlt pár évben.
Miután egy későbbi találkozó megbeszélése után elváltak, sietett, hogy biztos ne késse le a megbeszélt időpontot. Szaporán szedte a lábait, de azért arra ügyelt, hogy ne lihegve érjen oda. Mikor megérkezett, elfoglalt egy szabad asztalt a teraszon, és kérte a szokásosat: sört és Unicumot. Utóbbit nemrég szerette meg, csodálkozott is magán, de elkönyvelte a felnőtté válás egyik termékeként. Sokan rossz szemmel néztek rá, hiszen egy hölgynek mégsem illendő az említett italok fogyasztása, ő azonban úgy gondolta, hogy egyrészt mindenki törődjön a saját dolgával, másrészt ennyi kikapcsolódás igazán neki is jár, ha már annyi bonyodalom adódik amúgy is az életében. Mikor megkapta az italokat, a felest gyorsan lehajtotta, és kellemesen nyugtázta, hogy az alkohol megtette a hatását, és az amúgy befeszült izmai elernyednek. Szüksége volt erre a kis löketre, mert a férfi nagy hatást tett rá, olyat, amit még tagadni is felesleges. Pontosan emiatt gondolta egy másik barátnője, hogy a férfi és közte lévő szerelem – bár határozottan tiltakozott az ellen, hogy ezt a jelzőt használja a kettejük között fennálló kapcsolatra – az, amiről a könyvekben is írnak. Persze ő minden létező szervével tiltakozott ez ellen, mert nem érezte így. Az mélyen benne volt ugyan, hogy ez valami igazán különleges, de azért szerelemnek még távolról sem nevezte volna.
Gondolataiba mélyedve nem is vette észre, hogy a férfi közben megjött.
– Hello! – ugrott oda az asztalához.
– Ó. Szia! Nem is láttalak.
– Ühüm. Figyelj, itt a pénzed. – a férfi tartozott neki egy kevés pénzzel, amit most tudott csak visszaadni. Nem kételkedett benne, hogy valaha is viszontlátja a forintjait, mégis megkönnyebbült.
– Köszönöm. – igyekezett olyan elbűvölően mosolyogni, amennyire csak tőle tellett. A férfi viszont hideg maradt, és ez leolvasztotta az arcáról a mosolyt.
– Figyelj, most mennem kell, várnak rám. – érződött a hangján, hogy nem nagyon akar most vele foglalkozni, de úgy volt vele, hogy biztos fontos a dolog.
– Rendben. Itt vannak a rajzok. Megnézed őket?
– Ühüm. Majd. Mennem kell.
Szia, mondta volna, de a férfi addigra már ott sem volt. A korsója felé nyúlt, és kortyolt egyet, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy a férfi még mindig ott áll a bejáratnál. Gondolta integet neki, de nem volt rá ideje, mert éppen csak elkezdte volna felemelni a kezét, ott termett egy nő, és szájon csókolta őt.
Amennyire meg tudta figyelni, egy negyvenes, lelakott nő volt az. De igazán nem volt biztos benne, mert az agya felmondta a szolgálatot, a limbikus rendszer pedig egész egyszerűen sztrájkolt, így életbe léptek a természetes ösztönök.
Igen. Emlékszik arra a napra. Vagy legalábbis egy részére. Ugyanis utána az egyetlen értelmes dolgot csinálhatta, amit egy megsebzett nő tehet: ivott. Először ott, a kávézóban, aztán egy megint másik barátnőjénél, ahova egyébként is hivatalos volt buliba. Mikor odaért, már volt benne elég alkohol egy estére, de ő csak folytatta. Emlékszik rá, ahogy a tudatalattija parancsára csak döntötte magába a feleseket, mert remélte, hogy ez kiéget belőle minden fájdalmat.
Igen, ezt is ki kell gyomlálni, gondolta. Mikor megtette, megkönnyebbült. Már nem haragudott az egyszeri grafikusra, sőt, hálával gondolt rá, mert annyi mindent tanított neki. Meg is írta neki sms-ben, úgy gondolta, hogy ennyivel tartozik a múltjának. Persze a férfi nem válaszolt, hiszen azóta eltelt több, mint két év, és bizonyára azt gondolta, hogy újra akarja kezdeni. Pedig nem akarta, őszintén nem. Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi, idézte magába egy népszerű popsláger szövegét. És valóban így is érezte. Nem volt már benne sem bosszúvágy, sem fájdalom, elmúlt. Így amikor ki kellett hajítani az emlékeket, nem esett nehezére. Nem ő hibázott. Sőt, talán senki nem hibázott. Talán ez is annak a végtelen nagy tervnek a része, amelynek mind részesei vagyunk, és amelyen úgy sem tudunk változtatni.
Beletörődött már ebbe. A megváltoztathatatlanba. Már késztetést sem érzett rá, hogy szembeszegüljön vele. Elfogadta, hogy a dolgok pontosan úgy történnek, ahogy az mindenkinek a legjobb. Pontosan emiatt hálás is volt, hogy a férfi eltűnt az életéből, mert utólag visszagondolva belátta, hogy az egész eleve halálra volt ítélve.
Továbbhaladt a gyomlálással, és úgy érezte, minden egyes kitépett gyom megkönnyíti a lelkét. Úgy gondolta, ilyen lehet, amikor a léggömbökből kidobálják a homokzsákokat. Szárnyalhatnak végre fel, a magasba, a felhők fölé, ahol mindig süt a nap.
Mindig ezek a mondások, bölcsességek jártak a fejében: a felhők felett mindig süt a nap, az alkonyat előtti óra a legsötétebb, és ami a kedvence volt: a sötétség sem tarthat örökké. Mikor igazán kétségbe esett, mindig ezek a gondolatok jártak a fejében, és hitte, hogy valamennyiben ott az igazság, hiszen semmi nem tarthat örökké, ami a rossz időkben igazán megnyugtató, a jókban azonban meglehetősen nyugtalanító.
A gyomlálás sok időt vett igénybe, csaknem hetekig eltartott, de úgy volt vele, hogy vagy rendesen megcsinálja, vagy inkább hagyja az egészet a fenébe. És mivel igazán jobbá akarta tenni az életét, inkább szöszmölődött vele, megrágva minden egyes kis gondolatmorzsát.
Nem érezte egyébként nyűgnek ezt az egészet, mert a fájdalmas emlékek mellett bizony akadtak jócskán kellemesek is, amelyek igazolták abban a hitében, hogy ő igenis jó ember, és megérdemli a boldogságot. Egyébiránt nem volt benne beteges kényszer, hogy megtalálja a szerelmet, ezek a dolgok csak megtörténtek vele. És mindig akkor, amikor eldöntötte, hogy nem kíván ezekkel a dolgokkal többet foglalkozni, mert csak elveszik az energiáját. Na ilyenkor toppant be valaki az életébe, általában olyan, aki elsőre megfelelt a kívánalmainak.
Ilyenkor először mindig tiltakozott, de aztán azt gondolta, hogy mi van, ha ez az? A nagybetűs szerelem? Mégsem űzheti el csak azért, mert belefutott olyan dolgokba, amikbe egyébként mindenki más is belefut.
Persze nem sikerültek. Különben nem lett volna gyomlálás sem. De most úgy érezte, jó ez így, erre volt most szüksége.
Hetekkel később végzett, és elégedetten konstatálta, hogy minden olyan nyomasztó gondolattól megszabadult, ami csak hátráltatta a további fejlődésben.
És várta a csodát.
Maga
2013 január 20. | Szerző: LadyEdna
Szeretem Magát,
Mióta megláttam.
Hittem a szerelmében,
S Magában.
Olyan jó volt látni,
Mikor belépett.
Szerelmünk lángolt,
De kiégett.
Imádom Magát,
És mindenét:
A száját, a szemét,
a kezét.
Nem tudom, mihez
kezdek maga nélkül.
Szeretem. Szeretem,
de reménytelenül.
Elfogadtam,
Maga nincs többé.
A szívem vált
csupán köddé.
De Magának ez
mind semmi.
Ideje most
már menni.
Elmegyek, itt hagyom
magányosan,
De továbbra is szeretem.
Titokban.
A démon
2013 január 18. | Szerző: LadyEdna
A lány futott. Mellkasa zihált, és legszívesebben megmerevedett volna a félelemtől, de tudta, hogy ha élni akar, futnia kell. Megerőltette hát magát, és futott, amilyen gyorsan csak tudott.
De bármilyen gyors volt is, hallotta üldözője lihegését. A vadász jó pár méterre lehetett tőle, de úgy érezte, mintha a támadó lehelete a tarkójához ért volna. Mintha ezernyi jeges kéz markolná a haját és lassítaná a futását.
De hogyan történhetett mindez? Mikor megismerte a vadászt, nem erre számított. Mikor először meglátta az arcát, úgy gondolta, ennél szebbet még nem látott. Aztán megismerte, és kiderült, hogy a lelke még szebb, mint az arca.
Hogyan tévedhetett ekkorát? Hogyan gondolhatta, hogy egy angyallal találkozott? Miért is nem maradta a régi életénél?
Ahogy kavarogtak a gondolatok a fejében, folyamatosan figyelte, hogy találhat-e valami menedéket, hátha el tud rejtőzni, és így hátha túl tudja élni. Talált is egy odút, ahova behúzódhatott. Elkezdett bemászni, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, hogy minél tovább bejusson. Mikor már egészen bent volt, észrevette az üldözője lábát a luk előtt. Még a levegőt is visszatartotta, amikor támadója elkezdett beszélni.
– Nem fogod túlélni, ugye tudod? – mintha nem is annak az angyali lénynek a hangja lett volna, akit annyira szeretett, hanem valami pokolfajzaté.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy megúszod. – sátáni kacaj tört fel a vadász torkából. – Tudod, azt hittem, nehezebb dolgom lesz, de te voltál az egyik legegyszerűbb zsákmányom. Igazából szerencsém volt, hogy annyit csalódtál a férfiakban, hogy végül egy nőtől vártad a megoldást. Így semmi egyéb dolgom nem volt, mint felvenni egy tündéri nő álarcát, és te máris az enyém voltál. Ti halandók olyan egyszerűek vagytok. Ugyanakkor borzasztóak is. Soha nem szánnátok rá magatokat a küzdelemre, inkább beleposhadtok szánalmas kis életetek mocsarába, és mindig mástól várjátok a megoldást. Ahogy te vártad tőlem. Pedig lehet, hogy ha küzdesz még egy kicsit, akkor nem halnál ma meg…De most már késő.
Ahogy ezt kimondta, a vadász lehajolt, benézett a lukon, a lány pedig meglátta azt a vörösen izzó szempárt, aminél gonoszabb talán nincs is a Földön.
A lány hirtelen felébredt. Verítékben fürdött, a hálóing rátapadt a testére. Ahogy ránézett a mellette fekvő nőre, hirtelen lelkiismeret-furdalás kezdte el gyötörni, hogy hogyan is gondolhatta erről az áldott jó lélekről, akár csak az álmában is, hogy gonosz. Oda akart hajolni, hogy megcsókolja szerelmét, mire a nő felébredt.
– Mi a baj drága? – kérdezte megilletődve a másik nő.
– Semmi, semmi, csak rosszat álmodtam.
– Mondd el, kérlek. – a nő felült az ágyban.
– Azt álmodtam, hogy valami gonosz lény voltál, és meg akartál ölni. De ostobaság volt.
– Biztos vagy benne?
Amit a lány utoljára látott a szemében, az a vörösen izzó szempár volt.
Élve meghalok
2013 január 8. | Szerző: LadyEdna
Istenem, hát megtetted!
Életem tönkretetted,
Szívemet kitetted,
Hogy héja mardossa.
Hatalmad oly óriás,
Hogy nincs senki más,
Nincs akkora tudás,
Mi Téged elpusztítana.
De halld szavam!
Amit eddig mondtam,
Írtam, vagy gondoltam,
Minden Tiéd!
Te tudod, ki vagyok,
Mikor rosszat csinálok,
Mire gondolok,
Mert a lelkem Tiéd.
Add ki nekem lelkemet!
Vesd meg minden tettemet!
Mert végét akarom éltemnek,
Ha hazudnak.
Elvesztem már nagyon régen,
Mikor egy friss tavaszi réten
Hittem a mesékben,
Melyek hazugak.
Ne akard, hogy tovább éljek.
Tovább éljek, és reméljek.
Mert tanúim a hideg éjek,
Hogy már nem vagyok.
Lám, egyedül vagyok.
S egyedül is maradok.
Mástól többet nem kapok,
Csak élve meghalok.
Rózsák Völgye
2012 december 23. | Szerző: LadyEdna
Réges-régen, sőt, még annál is sokkal régebben élt egy királylány, aki nem volt megelégedve a sorsával. Unta már a királyi etikettet, a folytonos kényszermosolyt, ezért elhatározta, hogy otthagyja az udvart, és paraszti életet fog élni.
– Dada! Hol van Rosita? – a királynő kétségbeesett hangja rázta meg a palotát.
– Nem tudom asszonyom. Csak ezt a levelet találtam a szobájában, Önnek címezték.
– Lássuk, most hova szökött. – a királynő óvatosan kinyitotta a levelet, és újabb csínyre számított a lányától. Nem ez volt az első alkalom, ezért meg sem lepte ez a mostani szökés.
„Drága Mama!
Sajnálom, de el kellett mennem, nem bírtam már a királynői életmódot. Ne is keressetek, a vízbe vetettem magam.
Imádok mindenkit,
Rosita”
– Úristen! – a királynő rohant a partra, de nem talált ott mást, csak Rosita kedvenc játékát. – Hát megtetted. – suttogta, majd térdre borult, és imádkozott a lányáért. Nem volt szomorú, mert tudta, hogy ez volt gyermeke minden vágya, ő pedig bármit megtett volna azért, hogy boldognak tudja.
– Gyerekek! – szólt a királynő többi gyermekéhez. – Rosita elment, és soha többet nem tér vissza, ezért most az ő feladatait mi végezzük el…
Rosita mindeközben a tengerparton gyalogolt, keresett egy helyet, ahol meghúzhatja magát. Egy régi dalt dúdolgatott magában, amit mindig olyankor vett elő, mikor félt.
– Honnan ismered ezt a dalt? – kérdezte egy hang hirtelen a lánytól?
– Ki vagy te? – rémült meg az ifjú királylány.
– Ne ijedezz! Nézz magad elé! Mit látsz?
– Egy apró pillangót.
– Na látod, én kérdeztelek.
– De a pillangók nem tudnak beszélni. – értetlenkedett Rosita.
– Hogy-hogy nem? Itt mindenki tud beszélni. A fák, a fű, az állatok.
– Hol vagyok?
– Nem hallottál még a Rózsák Völgyéről?
– A Rózsák Völgye csak a mesében létezik. – háborodott fel a lány.
– Ezt meg honnan szeded? A Rózsák Völgye mindig is itt volt. Jaj, de buta vagyok, még be sem mutatkoztam, a nevem Riff, a pillangó. És te ki vagy? –kérdezte kedélyesen a kis lény.
– Az én nevem Rosita, Rosita a királylány.
– Á! Akkor téged várt a mi urunk!
– Na és ki a ti nagy uratok?
– Fernando. Már háromszáz éve uralkodik itt, és mondhatom, mindenki nagyon meg van vele elégedve. Szó se róla, a vakondok néha elégedetlenek, de hát ők már csak ilyenek, soha semmi nem elég jó nekik.
„Akkor már biztos jó öreg. És rám várt. Ajjaj.” Rosita gondolataiba temetkezett, és mivel nem volt ínyére való, hogy egy ilyen vénséges vén királyhoz legyen bármi köze is, kieszelt egy cselt.
– Figyelj csak Riff! Menj előre az uradhoz, majd megyek én is, de előbb átöltözök, mert így ugye mégsem járulhatok egy nagy uralkodó elé.
– Jól van, de aztán gyere! – Riff kicsit gyanakodott, mert a lányon egy álomszép ruha volt, mi lehet még ennél is szebb?
A pillangó ezután gyorsan a palotába repült.
– Nagyuram! Nagyuram! Itt van Rosita!
– Komolyan mondod Riff?! Istenem, hát megjött! Ő, akire mindig is vártam…de nem jelenhetek meg így előtte! – az uralkodó azt gondolta, hogy egy ilyen szépség nem láthatja meg a legócskább ruhájában, éppen abban, amiben teheneket szokott fejni. Elrohant hát, hogy gyorsan rendbe szedje magát.
Miközben öltözött, valaki kopogott a kapun. Riff nyitott ajtót neki.
– Kisasszony, hát megjött?
– Mé? Mit gondótá? Maj nem gyüvök?
– Na de kisasszony, így itt nem beszélhet! – rökönyödött meg a kis pillangó, aki tudta nagyon jól, hogy Rosita stílusa bizony nem ilyen.
– Má mé nem?
– Megjött a kisasszony, Riff? – kiáltott ki izgatottan a szobájából Fernando, majd hirtelen kilépett a szobájából.
– Ó uram, ő csak egy parasztlány. – próbálta menteni a helyzetet a kis alattvaló.
– Jó napot! Lizzi a nevem. Oszt magát hogy híjják?
– Fernando da Silva. Mondták már, hogy gyönyörű vagy? Vedd le a kalapod!
– Oszt ugyan mé?
– Vedd le! – parancsolt rá a férfi.
Rosita levette a kalapját, amitől eddig nem is látta igazán Fernando arcát. Amint azonban ránézett a férfira, elakadt a lélegzete, majd nemes egyszerűséggel elájult.
– Rosita! – kiáltott fel a király, mert ő bizony minden trükk ellenére tudta, hogy az áll előtte, akit már olyan régóta várt.
Fernando felemelte a lányt, majd bevitte abba a lakosztályba, amit már régen előkészített neki, és meghagyta a szolgáknak, hogy öltöztessék fel, méghozzá a legszebb ruhákba.
Mikor Rosita felébredt, madarakat látott az ablakpárkányon.
– Rosita a királynőnk! A királynőnk! – énekelték a kis jószágok.
– Dehogy vagyok az. – csattant fel a lány.
– Dehogyisnem. A jósnők is megmondták.
– Ugyan már, ez biztos valami félreértés lesz. És különben is, hol vagyok?
– A Rózsák Völgyében.
– De hát a Rózsák Völgye csak a mesében létezik. – kiáltott rá a madarakra Rosita.
– A mese csak annyira mese, amennyire mesének képzeljük. – mondták a kis madarak. – Ideje, hogy átöltözz, a férjed már vár.
– A férjem?
– Igen, Fernando, ő már tizenöt éve a férjed.
– Összesen vagyok tizenöt éves, hogyan lehetne hát akkor a férjem?
– No igen. A jósnők már születésedkor megmondták, hogy bizony te leszel a gazda felesége, ő pedig várt rád. Születésed óta.
– Ugyan már! Még hogy ez a sznob nagyúr rám várt. Nevetséges. – horkant fel a lány.
– Menj csak az ablakhoz. – terelték a kis énekesek az ablak felé.
Amikor Rosita kinézett az ablakon, a „sznob” nagyúr éppen a lovakat csutakolta, beszélt hozzájuk, értette a nyelvüket. És Rosita abban a pillanatban beleszeretett abba az egyszerű emberbe, aki a cifra ruha mögött rejtőzött.
Fernando hirtelen felnézett, és meglátta az ablakban a lányt. Rámosolygott és integetett neki, de a lány nem válaszolt, csak állt, és bámulta a férjét.
– Rosita! – kiáltott fel a férfi. – Gyere le, és nézd meg a lovadat!
A lány rohant le a lépcsőn. A férfi a legszebb lovat ajándékozta neki, egy gyönyörű, fekete kancát. A neve pedig Corazon, vagyis szív volt, mert ahogy az később a lány számára is kiderült, ez volt a legjámborabb állat a világon.
Rosita és Fernando ezután nagyon-nagyon sokat voltak együtt, és egy idő után a lány elfogadta a királynői címet is, így együtt uralkodtak a Rózsák Völgyében.
Míg ketten voltak, nem volt semmi gond az országban, minden olyan volt, mint a mesében, és Rosita végig hitte, hogy ez az, egy igazi tündérmese. Ám egy nap eljött az elkerülhetetlen.
– Rosita, menned kell. – szólt Fernando a lányhoz.
– De hova? Miért? – kérdezte kétségbeesetten a felesége.
– A Rózsák Völgye eddig volt az otthonod. Segített, hogy megtaláld önmagad, a vágyaid, az álmaid. Most menned kell, el kell, hogy váljunk. De minden éjszaka visszajöhetsz hozzám, ha nagyon akarod.
– Miért csak éjszaka? Én nem akarok elmenni! – Rosita nem akarta elfogadni, amit Fernando mondott.
– Zephirus, vidd őt! – parancsolta a férfi a szélnek.
– Rosita! Rosita! – a királynő hangja ébresztgette a lányt.
– Mama! Te mit keresel itt? Hol vagyok? – a lány először nem tudta felfogni, hogy hol is lehet, hiszen az előbb még a szerelme mellett volt egy egészen más helyen.
– Itthon vagy kislányom, a palotában.
– Azonnal ki kell mennem a tengerpartra. – mondta Rosita, majd próbált lábra állni, de a végtagjai nem engedelmeskedtek. – Mi bajom? Anya, miért nem tudok mozdulni?
– Kislányom, egy évvel ezelőtt nagyon beteg lettél. Egy nap ájultan estél össze, azóta ágyban feküdtél, öntudatlanul, és most keltél fel először.
– Akkor álmodtam.
– Mit álmodtál?
– Semmit anya, semmit. – Rosita nem törődött bele, hogy csak álom volt az egész, és mindennél jobban várta az éjszakát, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak képzelte azt, ami vele történt.
– Azt mondta, ha nagyon akarom, akkor vele lehetek. – mondta magának a lány, majd koncentrált, és közben a férfit hívta. – Fernando!
– Rosita! – nemsokára jött a válasz is, és újra találkozott a két szerelmes. Ekkor értette meg a lány, hogy az ő helye a másik világban van.
– Rosita, nekünk, a kapcsolatunknak így nincs jövője.
– Egy kapcsolatnak akkor nincs jövője, ha már mindkét fél feladta, beletörődött a szakításba. Márpedig Fernando én soha nem fogok ebbe beletörődni. Azt mondtad, hogy a Rózsák Völgye csupán segítség volt, hogy megtaláljam a céljaim, az álmaim, de nekem te és az a hely az álmom, én ott vagyok az, aki mindig is lenni akartam. Nem fogok beletörődni, hogy elveszthetem.
– Nem tudom mivel érdemeltelek ki te lány, de én sem akarlak elveszíteni téged. – Fernando szorosan megölelte Rositát, és legszívesebben soha nem engedte volna el, de jött a hajnal, és a lánynak mennie kellett.
Így éltek eztán, mindig csak éjszaka találkoztak. Rosita idővel jó királynő lett a mi világunkban, de minden itt töltött nappal egyre erősebb lett benne a vágy, hogy örökre hazatérhessen szeretett otthonába, a Rózsák Völgyébe.
Hosszú uralkodás után végül megadatott neki, amire mindig is vágyott, és ami ebben a világban szomorúságra adott okot, a másik világban egy végtelen hosszú boldogság kezdetét jelezte.
Sóhaj
2012 december 21. | Szerző: LadyEdna
Lelkem tűzszekéren
robog át az égen,
hamis csókok nem érintenek,
nem bántják lényem.
Csupán tiszta mosoly,
mit látni tudok,
s csak azt látom,
amit akarok.
A szerelem igazsága
2012 december 13. | Szerző: LadyEdna
A szerelem tiszta gyémánt, amit nem fertezhet meg a gyűlölet fekete mocska. A szerelem légvár, melyet ledönthetetlennek hiszünk, de nem az. Ha szerelmes lelked társra talál egy szárnyaló lélek magányosságában, nem ellenkezhet tested, s a gyönyör tiszta ösvénye a csillagok közé emel. Tiszta becsület, valódi érvek, ezeknek a szavaknak a szerelemben hatalma nincs. A dolgok semmit sem érnek, ha vágyakozó lelked rózsa illatú boldogságot nem talál. Rózsaszín függöny leplezi a valóságot, melyet látni nem akarsz, vagy nem tudsz. Szemed az elmúlás keretezi, mert szerelmeddel minden perc rövidebbnek tűnik.
De vigyázz! Mind csalás, ámítás. A rózsaszín álmok csupán halovány ködfoltok, melyeket el nem érhetsz. Van egy tanítás, mely a szerelem ellen való, de ember ezt soha nem tudhatja. Csupán az istenek, kiknek tiszta lelke halhatatlanságokban rejtezik. Ha tanulni akarsz, nézz magadba, s ne félj lerántani a leplet önnön akaratodról.
Rájössz, a szerelem csupán vágy az örök tökéletesség után. S ha el nem érheted, magadat szerencsétlennek bélyegzed, s nem látod: amire rájöttél, csupán a legendák mögötti rideg valóság.
Az esőben
2012 december 10. | Szerző: LadyEdna
Látom, ahogy ott állok az esőben.
Ruha nélkül. Egy fehér lepedőben.
Téged várlak, csak Téged!
Gyere el kérlek!
Mondj valamit! Mindegy. Bármit.
Szép szemedet szeretném látni.
Elveszek benne, hisz szeretlek.
…
Nem jössz. Tudom jól.
Hisz lelked mindig vándorol.
De…én várlak egy fehér lepedőben,
S csak állok az esőben.
Beszélgetések Floriannal – 2.
2013 január 25. | Szerző: LadyEdna
És várta.
És várta.
De nem történt semmi. Semmi olyan, amit várt volna, de még annak a halvány lenyomata sem.
Biztos valamit rosszul csináltam. – gondolta. De nem állt neki újra. Ahhoz túlságosan kimerítette az első kör. Szeretett volna előbb megpihenni.
Aztán hónapokig nem történt semmi. Pedig minden sarokban, minden metrókocsiban, minden utcán azt leste, hogy megváltozott-e valami.
Szomorúan konstatálta, hogy semmi. Hacsak azt nem számítjuk, hogy valami hihetetlen űr keletkezett benne, ami csak nőtt és nőtt. Semmi nem volt már elég jó, semmiben nem lelte örömét, amiben korábban igen.
Miután meggyőzte magát arról, hogy ez most tulajdonképpen nem is számít, hiszen mindennek a végén úgyis minden rendbe jön, elgondolkodott, hogy mihez is kezdjen magával. A munkája nem elégíti ki, a szerelem egyelőre várat magára, ahhoz pedig nincs elég pénze, hogy kedvére megtehessen bármit, amit csak jónak gondol.
Ez az! Pénzt kell szereznie. Egy jobb állás talán hozzá is tudná segíteni ehhez. El is kezdte az önéletrajzai szétküldését, és minden nap remegve nyitotta meg a postafiókját, hátha visszajeleztek valahonnan. Kezdetben nyugodt volt, de ahogy teltek a hetek, majd a hónapok, egyre türelmetlenebb lett. Miért nem válaszol senki? Elég tapasztalata van minden munkához, amit megpályázott, akkor mi lehet a gond? Nem tudott rájönni.
Az internet böngészése a napi rutin részévé vált. Persze közben azért más oldalakat is nézegetett, többnyire olyanokat, amelyekre mindenféle linkekre kattintva jutott el. Egy ilyen böngészés alkalmával tévedt egy olyan honlapra is, ahol messzire szakadt hazánkfiai oszthatták meg a nagyérdeművel, hogy milyen érzés is egy másik országban élni. Ahogy olvasta a beszámolókat, érzett valamit, amit először nem is vett figyelembe, de a sokadik alkalommal már meg tudta határozni mi ez: irigység.
Irigy volt azokra, akik kint voltak, mert olyan kalandokban vettek részt, amilyenekben ő is mindig részt akart venni, de sosem tette. És hogy miért nem? A válasz a következő volt: nem volt rá lehetőségem.
– Valóban nem volt? – kérdezte magától.
Sokáig gondolkodott ezen, mérlegelte a tényeket, és rájött, hogy mindig mindenre lett volna lehetősége, egészen egyszerűen csak félt. Persze nem tudatosan, hanem belül, olyan mély helyeken, amelyek létezéséről eddig fogalma sem volt. Valami mindig feszítette, hogy ő nem képes ezeket a dolgokat véghezvinni.
Hirtelen erőt vett rajta egy érzés. Először nem tudta behatárolni, de aztán rájött, hogy rájött. Mármint arra, hogy miért nem működtek eddig a dolgok.
Mert nem volt hite. Csinálta ugyan a dolgokat, és minden feladatot elvégzett, ami elő van írva ahhoz, hogy jobbá tegyük az életünket, csak egy bibi volt: hogy nem hitt benne igazán. Pedig az fontos, most már tudta. Hogyan is hihetné bárki is, hogy képes valamire, ha ő maga sem képes hinni ebben?
Kimegy külföldre. Eldöntötte. Körülbelül három másodpercet vett igénybe ennek a döntésnek a meghozatala. Olyan egyszerűnek tűnt most már, holott hónapok óta ezen vergődött. Most már nem is értette, hogy mi volt ez a nagy fakszni az elején.
Hinni kell. Ennyi az egész. Töretlenül. Még akkor is, ha minden ellenünk van.
Miután ilyen szépen kifundálta a dolgokat, elkezdett nézelődni, hogy hova menne szívesen, és mihez lenne kedve. A takarítás nem neki való, szakács nem akar lenni, viszont mindig is jól kijött a gyerekekkel. Talán ezt érdemes lenne megpróbálni.
Szétnézett az oldalakon, elolvasta bébisintérek elmeséléseit, és úgy gondolta, ez nem hangzik rosszul. Bár volt pár rémes történet, na de ilyen mindenhol akad, ez igazán nem szabad, hogy elrettentse. A szakma tehát meg volt, már csak országot kellett választania.
Milyen könnyű is ez, gondolta, pedig régen milyen félelmetesnek tűnt. Most már irreálisnak tetszett a korábbi félelme, és egy pillanatra felrémlett előtte a boldog jövő képe is, amitől csak még lelkesebben vetette bele magát a dolgokba.
Sokáig töprengett az országon, de végül úgy döntött, minél messzebb, annál jobb, és arra az elhatározásra jutott, hogy célba veszi Amerikát. Sosem járt még ott, de annyit hallott már az amerikai álomról. Talán szerencséje lesz neki is, és akkor végre beindíthatja a saját kis vállalkozását.
Mindig is szeretett volna egy kis meseboltot, ahol csupa olyan dolog található, amitől az embernek jó kedve lesz: míves teáscsészék hozzájuk illő, egzotikus teákkal, kávé, apróságok, néhány régiség is talán. Régen sokat gondolt erre a boltra, de az utóbbi időben a reménytelenség kiölte belőle a vágyat, és talán már le is mondott minderről. Most érezte csak, hogy mennyire halott volt az elmúlt időben, mert ahogy belegondolt, hogy ott áll a boltjában vevőkre várva, olyan életerő járta át, amit eddig elképzelni sem tudott. Simának érezte magát, és arra gondolt, hogy ez volt élete eddig legjobb döntése: elmenni.
Mikor mindent eldöntött, kiválasztott, és lefoglalt, felhívta a szüleit. Édesanyja nem nagyon örült az ötletnek, de már késő volt bármit is tenni. A lány érezte, hogy szülei nagyon szomorúak, és volt egy kis lelkiismeret-furdalása is, de elnyomta magában, mert eldöntötte, hogy ezt akarja, és ezt most véghez is fogja vinni, ha törik, ha szakad.
Két hónappal későbbre foglalt repülőjegyet, úgy gondolta, addig mindent sikerül majd elintéznie. A munkakeresésnél segítségére volt egy közvetítőcég, így arra kevés gondja volt, a szállást ugyancsak elintézték neki, a munkahelyén pedig meglehetősen érdektelenül fogadták távozása hírét. Ez elszomorította egy kicsit, mert reménykedett benne, hogy visszatartják, vagy legalább egy kicsit sajnálják, hogy elmegy, de nem így történt. De ez már nem számít ugye, várta az új élete.
Ahogy teltek a hetek, egyre izgatottabb lett, és úgy érezte, hogy most igazán eljött az ő ideje. Az utazás napjának közeledtével lassan már aludni sem tudott, minden gondolata a jövője felé irányult. Már mindent olyan szépen eltervezett. Persze tudta nagyon jól, hogy soha nem alakultak terv szerint a dolgai, de azért ez megnyugtatta, mert így érezte, hogy tett valamit a siker érdekében. Még azt is elképzelte, hogy kint majd megtalálja a nagybetűs szerelmet, azt, akit neki szántak odafent.
Az utazás reggelén már szinte tapintani lehetett az izgalmát, ami átragadt édesanyjára is, aki meghagyta neki, hogy amint tud, telefonáljon, vagy jelentkezzen, és vigyázzon magára, és ne menjen el idegenekkel, és ha valami nem jól alakulna, akkor azonnal jöjjön haza.
A lány megnyugtatta az idős asszonyt, hogy minden rendben lesz, és hogy amint leszállt, jelentkezik, és hogy aggodalomra semmi szükség, mert minden a legnagyobb rendben lesz.
Miután mindenki könnyes búcsút vett mindenkitől, felszállt a repülőre, és meg sem állt New Yorkig.
Oldal ajánlása emailben
X