Beszélgetések Floriannal – 7.
2013 június 23. | Szerző: LadyEdna
– Hogy vagy? – kérdezte Florian, miközben szorosan magához húzta Reginát.
– Fáradtan, rosszat álmodtam. – a lány csukott szemmel beszélt, nem akart még felébredni, csak élvezni akarta, hogy Florian ott van mellette.
– Nem vagy másnapos?
Reginának eddig fel sem tűnt a rosszulléte, mert félig még az álmok birodalmában kóborolt, ahogy azonban a férfi rákérdezett, érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Gondolta kimegy a vécébe, hiszen mégse illő, hogy itt hányja össze magát, de amikor fel akarta emelni a kezét, az nem mozdult meg.
– Mi ez? – kiáltott fel, majd miután kinyitotta a szemét, rádöbbent, hogy egy fehér teremben fekszik, leszíjazva.
– Florian! FLORIAAAAN!!! – kiáltotta, mert tisztán emlékezett rá, hogy a férfi az előbb még itt volt.
Nem jött válasz, és Regina egyre jobban kétségbe esett. Hol van? És mit keres itt? Az utolsó emlék, ami rémlett neki, hogy Florian becsönget az ajtón, és hogy elkezd vodkázni. Detoxikálóban lenne? De akkor miért van leszíjazva?
– VALAKIIIII!!! – kiabált tovább, mire egy dundi nővér lépett be a szobába.
– Mi ez a kiabálás kisasszony? – az asszony meglehetősen szemrehányóan nézett rá.
– Hol vagyok?
– A pszichiátrián.
– A hol? – Regina komolyan kezdte azt hinni, hogy ez is csak az álom része.
– A PSZICHIÁTRIÁN. – kiabálta a nővér.
– Értettem elsőre is, de miért vagyok itt? Nem vagyok bolond vagy ilyesmi. – próbált olyan higgadt maradni, amennyire csak tudott, mert érezte, hogy ez most nem a hiszti ideje.
– Na várjon, szólok a doktor úrnak.
– Köszönöm.
Az orvos előkerülése eltartott egy darabig, addig pedig próbálta összerakni magában az előző estét, de bárhogy erőlködött is, nem sikerült emlékeket kicsikarnia magából.
– Jobban vagy?
– Na pont te hiányoztál nekem. – Regina olyan csúnyán nézett Florianra, amennyire csak tellett tőle, mert érezte, hogy az itt létének csak és kizárólag a férfi lehet az oka.
– Ne engem hibáztass kérlek. Segíteni szeretnék.
– És mégis hogyan tudnál nekem segíteni? Tudod hogyan? Megmondom. TŰNJ EL!
– Minden rendben kisasszony? – a doktor úr is nyilván a legjobb pillanatban toppant be.
– Persze, semmi gond. Minden a legnagyobb rendben, úgyhogy legyen szíves elengedni. Köszönöm.
– Na csak lassan a testtel. Tudja, hogy miért került ide?
– Gondolom azért, mert részegen csináltam valamit.
– Majdnem.
– Doktor úr, megtenné, hogy elmondja, mégis miért vagyok itt, mert én már komolyan nem tudom. – Regina tényleg nem értette az egészet, még annak ellenére sem, hogy lehet, hogy tegnap említést tett Florianról valakinek.
– Nos, mivel tegnap este erősen illuminált állapotban elkezdett törni-zúzni a barátja lakásában, nem volt más választásunk, mint idehozni.
– Egy kis randalírozásért a diliházba?
– Nem csak egy kis randalírozás volt. Egy csak ön által érzékelt személlyel verekedett, már ha lehet erre egyáltalán ezt a szót használni, aminek eredményeképpen eltörte az egyik ismerőse kezét, a lakásában százezer forintnál nagyobb kárt okozott, a kiérkező mentősöket és rendőröket pedig obszcén megjegyzésekkel illette, majd tettleg bántalmazta.
– Hogy kivel verekedtem össze?
– Mondd önnek valamit az a név, hogy Florian?
Regina elsápadt. Szóval nem csak egy valakinek említette meg. Mindenki tudja. Fény derült a titkára végre. Ez megnyugtatta. Az, hogy le van szíjazva, már kevésbé.
– Mond.
– Mesélne nekem róla? – az orvos nagyon kedves volt, ezt már ő is meg tudta állapítani, miután legyőzte a dilidokik iránti zsigeri gyűlöletét.
– Mit szeretne tudni?
– Hogy hogyan is találkoztak.
– Ne mondj neki semmit. – tűnt elő Florian valahonnan. Regina először nem tudta, hogy reagáljon-e rá, vagy nem, és csak jártatta a szemét az orvosról a férfira, a férfiról az orvosra.
– Most is itt van? – Regina összerezzent a doktor hangjától. Félve válaszolt.
– Igen.
– És mit mond most önnek?
– Hogy ne válaszoljak.
– Miért? – Regina félrenézett, és meghallgatta Floriant.
– Mert akkor itt tartanak, és soha többet nem szabadulok ki.
– Mondja Regina, maga mit gondol?
– Hogy hogy mit gondolok?
– Hogyan értékeli a helyzetét? Úgy érzi, hogy nem tudja kordában tartani a gondolatait? Úgy érzi ez a valóság?
– Nem, nem, semmi esetre sem. Ki akarok törni ebből. Hiszen ő nem is valódi, de…
– De? – az orvos arcán őszinte érdeklődés látszott.
– Szeretem.
– Rendben. Mára elég is lesz ennyi. A nővér mindjárt bejön, és átkíséri magát egy másik szobába. Holnap folytatjuk, addig pedig nyugodjon meg kérem, aludjon egy nagyot. Meg fogjuk oldani ezt a helyzetet. – Mielőtt kiment volna, a doktor még megszorította Regina kezét, és bátorítólag rámosolygott.
– HAZUDIK. – ordította mindeközben Florian a sarokból.
Regina az orvos távozta után már nem reagált Florian jelenlétére, mert bármennyire szerette is a férfit, mélységesen gyűlölte azért, amit vele tett. Persze Florian nem létezne, ha ő nem akarja, de vajon valóban csak ennyi lenne az oka? Hiszen mások is elképzelték már, hogy egy hírességgel beszélgetnek, mégsem kerültek ekkora bajba miatta.
– Tudod, hogy nem én tehetek a dolgokról, ugye? – Florian folyamatosan megpróbált a lány lelkére hatni, és elérni nála, hogy figyeljen rá, de Regina kitartott, és még csak rá sem nézett.
– Nincs itt, nem létezik, semmi közöm hozzá. Csak az a valós, amit meg tudok fogni, csak az az igazi, amit mások is látnak. Ez egész csak az elmém szüleménye, és azért vagyok itt, hogy segítsenek nekem. – A lány ezeket mormolta magát mantraként, hátha segítenek. Ha másra nem, akkor pedig arra legalább jók, hogy addig sem hallja Florian durozsolását.
Néhány órai ilyen vergődés után Regina úgy döntött, hogy elege volt, és csöngetett a nővérnek.
– Mondja drága, miben tudok segíteni? – ez már egy lényeges kedvesebb nővér volt, akin tényleg a segíteni akarás látszott.
– Aludni szeretnék. Kérhetnék valami nyugtatót?
– Ugye tudod, hogy az nem segít? Hogy az álmaidban is ott leszek? – Florian még ekkor sem bírt csöndben maradni.
Regina olyan gyűlölettel nézett Florianra, amilyenre még nem volt példa.
– Most is itt van drága? – a nővér próbálta egy kicsit kizökkenteni a lányt, mert látta rajta azt a mérhetetlen indulatot, amelyet a beszállításakor is. Éppen szolgálatban volt akkor, és pontosan emlékezett még arra az őrületre.
– Igen. – Reginát hirtelen érte a kérdés, és egy pillanatra fel sem fogta, hogy ki szólt hozzá.
– Ne aggódjon, ettől majd fog tudni aludni. – azzal egy injekciós tűt vett elő, majd óvatosan beadta a lánynak a megnyugvást jelentő adagot.
– Köszönöm. – Regina mosolyogva köszönte meg a segítséget.
– Nagyon szívesen drága.
– Ami pedig téged illet, – fordult Florian felé – van egy hely, ahová nem tudsz utánam jönni.
– Igazán? – Florian hangja már-már fenyegetően csengett.
– Bizony. A kertbe sosem jöhetsz utánam.
Ennél többre már nem futotta tőle, mert a gyógyszernek hála mély álomba zuhant.
A hegyen
2013 június 11. | Szerző: LadyEdna
Felkeltem reggel, azzal a kínzóan ragaszkodó érzéssel, hogy ki kell mennem a természetbe. Megpróbáltam a reggeli kávé közben megmanázni magam, hátha ez is csak egy ilyen kósza reggeli gondolat volt, amely az első igazán ébren töltött pillanatban elsuhan, mintha soha ott se lett volna.
De nem, ez a gondolat ragaszkodott. Kitartott öltözködés közben, és kitartott még a villamoson is. Még akkor is, amikor egy hajléktalan pont mellettem gondolta úgy, hogy itt az ideje vécéként használni az ülést. És még ott, abban az orrfacsaró, minden mást feledtető szag tengerben is ott kattogott a fejemben, hogy találkozni kéne végre természetanyánkkal.
Egész nap ez járt a fejemben, és próbáltam kitalálni, hogy hova is mennék szívesen, de mivel nem jutottam semmire, eldöntöttem, hogy egyszerűen csak elindulok, és majd kikötök valahol.
Elindultam hát, és nem figyeltem, hogy merre tartok, csak mentem az érzéseim után. Mindig megtervezem, hogy adott helyet milyen útvonalon közelítek meg, és ragaszkodok is ehhez, mert mindig a legoptimálisabb opciót választom. Akárcsak egy robot. De most nem, most csak követtem az érzéseim, és hagytam, hogy a lábam vigyen. Figyeltem az embereket, a házakat, és rájöttem, hogy sosem láttam még igazán ezt a várost, mert mindig a gondolataimon keresztül néztem, nem is figyeltem a valódi értékeire. És most itt állt előttem, a maga teljes pompájában. Elszégyelltem magam. Tényleg olyan fontos dolgokkal voltam elfoglalva egészen eddig, hogy nem láttam ezt a csodát? Feltettem magamnak a kérdést, és őszintén akartam rá válaszolni, de nem ment. Pörögtek a fejemben a válaszok, és még magamnak is meg akartam magyarázni azoknak a csip-csup dolgoknak a létjogosultságát, amikről mélyen tudtam nagyon jól, hogy valójában fabatkát sem számítanak. Sem az én életemben, sem a világ folyásában. Hirtelen harag öntött el, hiszen hogy lehettem annyira buta, hogy elfecséreltem a fiatalságom akár egy percét is arra, hogy felesleges dolgokon pörögjek? Hogyan voltam képes a kellő tisztelet nélkül nézni a körülöttünk lévő világot? Hogyan voltam képes akár csak egy percig is szomorkodni, mikor valójában mindenem megvan?Azt hiszem ezért hívott természetanyánk. Megérezte a bennem lévő rothadást, de kegyes volt hozzám, és a kezét nyújtotta felém. Az életet adó kezet, mely talán megment engem, talán még időben ragadott ki a társadalom által jó életnek titulált posványból.
Észre sem vettem, de időközben felértem a hegyre. Sokszor néztem már a villamosról, és sokszor gondoltam rá, hogy talán egy nap fel kéne menni rá, de soha nem volt hozzá igazán erőm. Meg azt hiszem kedvem sem. Mindig csak mentem a dolgaim után, amelyek most olyan jelentéktelennek tűntek, akárcsak az én életem az univerzum folyásában.Leültem egy kiálló sziklára, amelyet átmelegített a nap fénye. Eszembe jutottak a veszteségeim.
A hirtelen jött felismeréshullámban rájöttem, hogy sokuk nem is igazi veszteség. A legtöbbjükkel azt hiszem idővel meg is tudok barátkozni. Magával a ténnyel, hogy elment valaki az életemből eddig sem volt olyan nagy bajom. Ami fájt, az a csalódás. Az a semmihez sem hasonlítható érzés, mikor elárulják az embert, mikor rá kell döbbennie, hogy az az ember akiért a tűzbe ment volna, csak nyomokban tartalmaz emberséget.Észrevétlenül telepedett rá az este a városra, én pedig dideregve észleltem, hogy az idő bizony lehűlt, így gondoltam ideje menni. Mikor hazaértem, készítettem magamnak egy teát, kezembe vettem a kedvenc könyvem, és nem gondoltam a holnapra.
Mert a holnap még nem létezik.
Beszélgetések Floriannal – 6.
2013 április 3. | Szerző: LadyEdna
Mikor reggel felkelt, semmi más nem járt a fejében, csak hogy túl kell lennie ezen az egészen. Tudta, hogy ha most nem lép át Florianon, akkor már soha nem lesz képes.
Péntek lévén gondolta körbekérdezi az ismerőseit, hogy nincs-e kedve valakinek valamit csinálni este, hátha ezzel el tudja terelni a gondolatait. És ki tudja, talán valami udvarló is akad, aki bebizonyítja neki, hogy egy kézzelfogható, háromdimenziós dolog mégiscsak jobb üzlet, mint ez az egész agymenés.
De bármennyire is vágyott erre, azért ott motoszkált a fejében, hogy ez megcsalás. De hogyan is lehetne az? Hiszen Florian, legalábbis abban a formában, ahogy ő ismeri, csak a fejében létezik. És különben is, ha élőben találkoznának, a férfi valószínűleg figyelemre sem méltatná. De akkor is. Megcsalja őt. Megcsalja azokat az érzéseket, amiket együtt éltek át. De hát nincs is olyan, hogy együtt! – intette nyugalomra magát.
Miután még vagy húsz percig vitatkozott saját magával, leült az ágya szélére, és rájött, hogy bármi lesz is, döntést kell hoznia. Vagy ilyet, vagy olyat, de mindenképpen valamilyet. És ahhoz tartania kell magát minden körülmények között. Elővett egy papírt, és mind a két verzióval kapcsolatban felírta a pro és kontra érveket. Igazából Florian mellett több dolog szólt, de volt ott egy olyan pont ellene, ami kiütött minden mást: NEM VALÓSÁG. A betűk szinte ordítottak a papírról Regina arcába, akinek hirtelen kitisztult az elméje.
– Mit keresek én itt? – rémült meg hirtelen, mert most értette csak meg igazán, hogy mit művelt magával az utóbbi pár hétben.
Az első sokk hatás után összeszedte magát, felöltözött, és elment dolgozni. Napközben körbetelefonált mindenkit, és szerencsére akadt is egy buli, ahol szívesen látták.
Mivel nem volt semmi használható ruhája, úgy döntött, délután elmegy vásárolni. Így legalább nem telik haszontalanul estig az idő, és addig is emberek közt lesz, ami talán megakadályozza, hogy az utóbbi idők kínzó gondolatai visszatérjenek.
Az üzletek végül jó hatással voltak rá, az a sok szép dolog, a ruhák, az ékszerek, az emberek, ahogy mindent elfeledve kutatnak egy szép darab után.
Regina elgondolkodott, hogy vajon ki mit csinálhat este? Vajon kinek vásárolnak? Maguknak, a párjuknak, vagy netalán csak nézelődnek? Érdekes volt ezen morfondíroznia, mert míg ezzel volt elfoglalva, egészen el is feledkezett Florianról. Olyan távolinak tűnt hirtelen minden, és rájött, hogy talán csak az elmúlt hónapok nehézségei hozták ki belőle ezt az egészet, és talán csak ez is egy természetes reakció az emberi agy részérő, hogy könnyebben átvészelje a nehézségeket.
Hosszas keresgélés után rá is akadt a megfelelő ruhadarabokra: egy blúzra és egy testhez simuló nadrágra, amik kihangsúlyozták az alakját. Korábban bánta volna, mert nem szereti mutogatni magát, de az elmúlt hónapok annyira megviselték, hogy leadott jó pár kilót, és így már bátran fel mert venni merészebb darabokat is. Na de a szép ruhához szép frizura is dukál, így gondolta elmegy még fodrászhoz is. Nem volt ugyan előre lefoglalt időpontja, de ismert több olyan helyet is a városban, ahol nem kellett bejelentkezni.
Amikor belépett a szalonba, megcsapta a frissen mosott haj semmivel össze nem téveszthető illata. Megnyugtatta a hely miliője, mert annyira valóságos volt, annyira emberi, és annyira távol volt mindentől, amivel az utóbbi időben küzdött.
A fodrászok kedvesen fogadták, csupa fiatal, és látszólag gondtalan lány, akik a mosolyukkal – és természetesen egy szép frizurával – tették szebbé a kliensek napját. Kifaggatták, hogy mik az elképzelései, majd kiválasztották a számára legmegfelelőbb szakembert, Gabit.
– Na és, pontosan mit is szeretnél? – kérdezte a lány, akit Regina ránézésre olyan húsz évesnek saccolt.
– Rövid hajat szeretnék, olyan fiúsat. És ha lehet, akkor tűzvöröset. – sokat gondolkodott rajta, hogy be merje-e vállalni, de aztán úgy volt vele, hogy ha valamit csinál, akkor tisztességesen, és itt most csak a legnagyobb változásnak van helye.
– Rendben. De biztos vagy benne? Nagyon szép a hajad, nem fogod megbánni? Tudod, volt olyan kliensem, aki sírva távozott, és igazán nem szeretném elrontani a napod.
– Nem, átgondoltam, biztos vagyok benne. – Regina belenézett a tükörbe, és még egyszer megcsodálta hosszú, göndör haját. Gondolatban elbúcsúzott tőle, de semmi mást nem érzett, csak örömet, hiszen ez egy újabb pont, ahol el tud távolodni Floriantól. NEM! Még gondolnia sem szabad rá. Vége.
– Rendben, Akkor lássunk is neki. – mosolygott Gabi.
– Oké.
– Na és mért döntöttél ilyen drasztikus változtatás mellett? – Regina sosem szerette a fodrászok bizalmaskodását, de most valahogy jól esett neki, mert egy olyan embernek mondhatta el az életét, aki utána nem is fog emlékezni rá, így megszabadította őt attól a felelősségtől, hogy később szembe kelljen nézzen azzal, amit mondott.
– Sok dolog történt velem az utóbbi időben, és nem feltétlenül jók, úgyhogy úgy döntöttem, változtatok. És gondoltam, itt kezdem. – miközben beszélt, mosolygott, mert tényleg úgy érezte, hogy új időszámítás kezdődik.
– Ó, ne is mondd. Én is kapom az ívet rendesen, úgyhogy megértem miről beszélsz. Most jöttem haza külföldről, ahol kicsit befürödtem a dolgokkal.
– Én pont ugyanebben a cipőben járok.
És innentől kezdve nem lehet megállítani a két lány beszélgetését, önmagát generálta, mint a mosatlan. Amiről rögtön eszébe is jutott, hogy ha hazamegy, akkor elmosogat, mert hetek óta nem lehet hasznát venni, és szegény édesanyja kénytelen csinálni mindent.
Miközben beszélgettek, Reginának egyszer sem jutott eszébe sem Florian, sem ez az egész rettenet, amin egészen eddig vergődött. Amíg ott ült, ő is csak ugyanolyan lány volt, mint bárki más itt a szalonban, egy egyszerű földi halandó, akinek az a legnagyobb gondja aznapra, hogy kimosson-e, vagy van még annyi használható fehérneműje, hogy elodázza a dolgokat mondjuk holnapig.
Két órai csevegést követően arra eszmélt, hogy kész lett a frizurája. Mikor először belenézett a tükörbe, el sem hitte, hogy ő az, csak nézte magát, és úgy érezte, hogy megszabadult. Mintha neki is a hajában lett volna az erő, akárcsak Sámsonnak. De Sámsonnal ellentétben őt nem gyengítette meg a hajvágás, inkább megerősítette.
Ahogy csodálta magát, egyszer csak egy férfi lépett be a bejárati ajtón, majd a pulthoz ment, és várt. Regina nem értette, hogy miért nem megy oda senki hozzá, de nem is foglalkoztatta különösebben a dolog, hiszen mit érdekelje őt egy idegen, van elég baja e nélkül is.
Pár perc után azonban az idegen megunta a várakozást, körbenézett a szalonban, majd elindult Regina asztala felé. A lány nem figyelt rá, mert továbbra sem érdekelte, és gondolta, talán csak szólni akar, hogy bizony ő is hajvágásra vágyik. Az idegen azonban nem a fodrászt kereste, hanem őt. Megállt az asztal mellett, és a tükörben a lány szemébe nézett.
– Gyönyörű vagy. – mondta végül a férfi.
– Nem lehet…- ennyi hagyta el Regina száját, mert nem akarta elhinni, amit látott.
A tükörből fel akart nézni, hogy tényleg a férfi szemébe nézhessen, de az akkor már nem volt sehol, egyszerűen eltűnt.
– Mondd csak Gabi, gyakran jár ide ez a férfi?
– Kicsoda? – kérdezte a fodrász meglepetten.
– Aki az előbb itt állt az asztalomnál?
– De hiszen nem volt itt senki. Jól vagy? – Gabi furcsán kezdett nézni a lányra, de aztán lerendezte annyival, hogy biztos nehéz napja volt, és azok után, amin keresztülment egyáltalán nem meglepő, ha kissé kimerült.
– Jól, persze, ne haragudj. Lehet, hogy csak álmodtam. Vagy nem is tudom. Mostanában elég szétszórt vagyok.
– Persze, semmi gond. Legközelebb is hozzám gyere. – mosolygott Gabi, majd még néhány kedves szó után kikísérte az ajtón.
Ahogy elindult hazafelé, újra előtörtek a gondolatok. Az nem lehet, hogy ő volt az, nem, az teljességgel kizárt. Hogyan is lehetett volna ott, mikor valahol ezer kilométerre tőle forgatja a legújabb filmjét? Nem értette az egészet, de leginkább nem is akarta, egyszerűen csak el akarta felejteni. Legfőképpen azért, mert neki most a bulira kellett koncentrálnia.
Otthon édesanyja először megrökönyödött a frizurája láttán, de miután látta, hogy ez Reginát boldoggá teszi, ő maga is megbékélt a helyzettel. Pláne miután konstatálta, hogy a lánya több heti letargiát követően tetterősen vágott bele az otthoni teendőkbe, és dúdolva, táncolva végezte el a házimunkát.
– Anya, ma elmegyek bulizni. – mondta végül, kicsit félve, nehogy édesanyja nehezteljen rá. Felnőtt volt már, mégis, a szüleivel szemben mindig is gyerek marad, és neki igenis számított az ő véleményük, hiszen minden célja között az egyik az volt, hogy a szüleit büszkévé tegye. Hiszen olyan nehezen teremtették meg az ő jólétének körülményeit, a legkevesebb, amit megtehet, hogy hálás gyermekük marad.
– Jól van életem, menjél csak. Rád fér már egy kis szórakozás. Úgy be voltál ide gubózva az utóbbi időben.
– Én azt hittem örülsz, hogy itthon vagyok, és nem duhajkodok valahol. – Reginát meglepte az édesanyja.
– Én annak örülök, ha te jól érzed magad. És az itthonléttől nyilván nem érzed jól magad. Regikém, ha te attól lennél boldog, hogy tütüszoknyában táncolva és énekelve vonulsz végig az utcán, engem az sem érdekelne. Nekem csak az számít, hogy a kis lelkedben mindig béke legyen.
Regina nem tudott szólni, egyszerűen csak elsírta magát. Hosszú idő óta most érezte először, hogy biztonságban van, és nem kell félnie semmitől. Megölelte édesanyját, aki szorosan magához vonta, majd így álltak pár percig.
– Úgy szeretlek anya.
– Tudom kincsem, tudom. De most menj, és készülődj az estére. Ha már ennyi idő után kimozdulsz, azt mondom, legyél fergeteges. Olyan, mint amilyen Amerika előtt voltál.
Ó igen, emlékezett még arra a semmitől sem félő lányra, aki szembement volna az egész világgal, ha éppen úgy gondolja. Vajon mi lett vele? Mi lett azzal a döggel, aki egymás után csábította el a férfiak fejét akaratán kívül, egész egyszerűen csak azzal, hogy olyan életerő áradt belőle, aminek senki nem tudott ellenállni? Mi lett azzal a baráttal, akit az éjszaka közepén is fel lehetett hívni? Mi lett azzal a gyermekkel, aki mindig leste szülei óhaját?
Nem tudta mi történt mindazzal, aki ő volt. Vajon hol vesztette el? Végig ezen töprengett, miközben készülődött, de sehogy nem találta a választ, és nem lelte azt a pontot sem, ahol megszűnt önmaga lenni.
Semmi baj, gondolta, ez már a múlt, és neki most a jövő építésén kell fáradoznia. Eldöntötte hát, hogy eztán minden erejét arra fogja összpontosítani, hogy az új Reginát összerakja.
Miután elkészült, elbúcsúzott szüleitől, majd elindult a buliba. Nem volt messze tőlük, így hamar odaért, és örömmel konstatálta, hogy senki nem neheztel rá azért, mert az utóbbi hetekben kicsit távol tartotta magát a közélettől.
Köszöntötte minden ismerősét, akit pedig nem ismert, azzal hamar összehaverkodott. Jól telt az este, kedvesek voltak az emberek, mindenkinek tetszett az új külseje, és ezektől a dolgoktól boldognak érezte magát.
Éppen egy beszélgetés kellős közepén volt az egyik régi ismerősével, amikor egyszer csak csöngettek. Senki nem hallotta, így ő ment oda ajtót nyitni. Mikor lenyomta a kilincset, és maga felé húzta az ajtót, még az ütő is megállt benne.
– Te mit keresel itt? – nézett zavarodottan a vendégre.
– Jöttem érted.
– Mi az, hogy jöttél értem? – Regina felháborodott ekkora pofátlanság láttán.
– Jöttem érted, és jöttem, hogy vigyázzak rád.
– Úgy nézek én ki, mint akire vigyázni kell?
– Ezzel az új hajjal és szereléssel én bizony vigyázni fogok rád.
– Te Zsolti, mit csinál a Regina? – kérdezte a házigazda az egyik közös ismerőstől.
– Nem tudom, talán valami helyzetgyakorlatot.
– De egyedül?
– Ki tudja…nem értek a színészethez.
– Na és mégis hogy gondoltad? Majd fogsz és kirángatsz innen, vagy mi?
– Pontosan.
– Na akkor most figyelj, mert most kezdek csak el igazán inni.
– Meg ne próbáld.
– Mert mit csinálsz? Nem is létezel Florian.
Azzal Regina elment a másik irányba, pontosan oda, ahol a legtöbb italt találta, megfogott egy vodkásüveget, és úgy, ahogy volt, elkezdte inni.
– Regi, hagyd abba. – ugrott oda Peti, a házigazda.
– Hagyjál. Innom kell. Nem hagy békén.
– Ki?
– Hát ő. – Regina az egyik sarokba mutatott, de Peti nem látott semmit.
– Regi, nincs ott senki.
– Dehogyis nincs. Nem látjátok? Ott áll, barna kabátban, farmerban, és piros tornacipőben. Ami egyébként elég jól néz ki.
– Nem, még mindig nem látom. – Peti próbált nyugodt maradni, hogy ne zaklassa fel jobban a lányt, közben az egyik kezével intett Zsoltinak, hogy hívja a mentőket. A többi vendég pedig rendes katasztrófaturista módjára körbeállta őket, és jegyezte az eseményeket a memóriájában.
– Mindegy is, hagyjuk.
– Na és ki ő? Szabad róla tudni valamit?
– Ha nem látod, miért érdekel? – Regina közben folyamatosan ivott a vodkásüvegből, és érezte, hogy az alkohol kezdi átvenni az irányítást a gondolatai felett.
– Tudod, hogy mindig érdekel, mi van veled. – a fiú próbált bizalom-gerjesztően mosolyogni.
– Persze Peti, tudom, ne haragudj. Tudod, sss, hajolj közelebb, nem akarom, hogy ők is meghallják. Szóval ő Florian.
– Florian?
– Florian. Na. Florian.
– És őt honnan ismered?
– Hát tudod egy sorozatból. Aztán úgy megtetszett. Aztán jött ez az agykontrollos izé, aztán összetalálkoztunk…őőő…álmomban…azt hiszem…igen…aztán történt, ami történt…csak az a baj tudod, hogy én beleszerettem.
– Florianba?
– Nem, a pápába. Jajj Peti, ne legyél értetlen, tudom én, hogy okos gyerek vagy.
– Na elég volt, hazamegyünk.
– NEM. HAGYJÁL!
– Regi mi a baj?
– Florian haza akar vinni. Ne hagyd neki kérlek.
De Petinek akkor már nem volt dolga, mert a lány elájult.
Beszélgetések Floriannal – 5.
2013 február 22. | Szerző: LadyEdna
Két hét telt el az utolsó beszélgetésük óta, és Regina azóta azon gondolkodott, hogyan tovább. Érezte, hogy nem lenne helyes visszatérnie Florianhoz, mégsem tudott megbékélni a gondolattal, mert mindahányszor elképzelte az életét a férfi nélkül, kétségbeesés öntötte el, rettegett, hogy többet nem látja az arcát, és boldogtalanná tette a gondolat, hogy többet nem mondhat el neki semmit.
Nem, nem térhet vissza ehhez az egészhez. Ő ennél erősebb, és egy ilyen fantazmagória nélkül is képes lesz tovább élni az életét. Előtte is sikerült neki, és most is fog, na meg aztán sokan mások is megcsinálták már előtte, akkor pont neki ne sikerülne?
A gondolatok egymást kergették a fejében, és nem tudott másra gondolni, csak arra a törökméz illatra, amitől otthon érzése támadt. Amikor felidézte magában, olyan érzése volt, mintha súlyokat görgettek volna le a mellkasáról. Olyan könnyednek érezte magát, pont mint azokon a vasárnap reggeleken gyermekkorában, amikor mindenki összegyűlt, és együtt reggeliztek. Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet. Ugyanezt érezte, amikor Florianra gondolt. Megnyugodott, és hirtelen mindent olyan világosan látott, mint előtte soha.
Dobja el ezt magától csak azért, mert ez a „kapcsolat” nem a megszokott keretek között zajlik? Tudta persze nagyon jól, hogy ez az egész az őrület határait súrolja, de aztán eszébe jutott a majom is. Úgy érezte, ez a szimbólum a megoldás mindenhez.
Pozitív vonása a sok energia, amelyből mi is meríthetünk, ha kontrollálni tudjuk ösztöneinket. Valami elfelejtett bölcsességre is utalhat, amelyet a civilizáció, a jólneveltség tart tőlünk távol.
Aztán arra gondolt, hogy mi van, ha neki egészen más utat rendeltek odafent? Ha neki valami egészen más módon kell eljutni önmagához? Tudta nagyon jól, hogy mi az általánosan elfogadott metódus erre vonatkozóan, és azt is, hogy ha bárkinek is elmondaná, mi történik vele, azonnal orvoshoz küldené, ő mégsem érezte magát sem bolondnak, sem zavartnak. Épp ellenkezőleg. Minden olyan tiszta volt az életében, mint előtte soha.
De van-e egy ilyen kapcsolatnak jövője? Mi lesz később? Az egész életét egy képzeletbeli társ mellett fogja eltölteni? Hiszen Florian nem tudja őt sehova elkísérni, nem tudja őt bemutatni a szüleinek, és nem villoghat vele a barátnőinek. Nem tudja megölelni, amikor a legnagyobb szüksége van rá, és nem tudja megfogni a kezét szülés közben.
Szülés. Milyen érdekes gondolat. Egészen eddig nem érdekelte ez a téma, de most valahogy úgy érezte, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Szóval ilyen az, amikor valaki gyereket akar? Amikor meg akarja osztani önmagát annak az embernek a segítségével, akit mindennél jobban szeret?
De hát akkor ő mindennél jobban szereti Floriant? És úgy egyébként az meg hogyan lehetséges, hiszen egyrészt alig kétszer „találkoztak”, másrészt nem is ismeri őt. És mégis, tudta, érezte, hogy szereti.
Teljesen összezavarodott ettől a sok gondolattól, és végül úgy döntött, hogy nem kell ezt neki most azonnal eldöntenie, így fogta magát és beült egy cukrászdába. Miután befalt vagy három szelet tortát, rájött, hogy ez itt most nem segít, így elhatározta, hogy valami ütősebbre cseréli az édességet, és átment az egyik kedvenc kocsmájába, ahol már ismerték, így nem szólt senki, amikor egyedül foglalt el egy asztalt.
Már az első sör után érezte, hogy pontosan erre volt szüksége, és ahogy telt az idő, és egyre több alkohol keringett az ereiben, egyre inkább azt érezte, hogy egyáltalán nincs oka szégyenkeznie, hiszen nem is csinált semmit tulajdonképpen, csak kipróbált egy módszert, és lám, működött.
Későre járt már, mikor el akart indulni hazafele, de amint felállt, érezte, hogy egyedül nem biztos, hogy menni fog. Észlelték ezt az ott dolgozók is, és egyikük felajánlotta, hogy hazakíséri. Regina először vonakodott, de miután érezte, hogy a motoros képességei felmondták a szolgálatot, beleegyezett a gárdedámba.
Ismerte a fiút már régről, még azelőttről, hogy ebben a kocsmában kezdett volna dolgozni, így nem esett nehezére rábíznia magát. Miközben hazafele tartottak, és a fiú átkarolta a derekát, megakadályozván ezzel az esést, az jutott az eszébe, hogy miért nem talál magának ilyen rendes fiút? Vagyis ez így nem igaz. Találhatna magának, de akkor miért nem kell neki? Hiszen ez a fiú is helyes és aranyos, és mégsem, még csak a legkisebb mértékben sem mozgatja meg.
Mikor hazaértek, Regina elköszönt alkalmi lovagjától, és megpróbált bejutni a házba, ami ilyen állapotban nem könnyű mutatvány, és a bejárati kapun lévő gombok is ilyenkor zsugorodnak mikroszkopikus méretűre. A kézmozgásának összehangolása elvett vagy tíz percet az életéből, ennyi ideig tartott ugyanis, míg be tudta pötyögni azt a néhány számjegyet. Mikor belépett a liftbe, hirtelen düh fogta el, mert megint későn ért haza, holnap nyilván nem lesz a helyzet magaslatán, és mindez miért? Emiatt a hülye Florian miatt.
Ó, miért is kezdte el nézni azt a sorozatot? Miért nem tudott egyszerűen csak elkapcsolni, ahogy előtte is megtette már számtalanszor? De a legfontosabb: hogyan lehet valaki ennyire tökéletes?
Amint belépett a lakásba, elkezdte Florian nevét kiabálni, mire az édesanyja riadtan kirohant a szobájából.
– Mi a baj kicsim?
– Semmi…semmi anya, menj csak aludni. – miközben nagy nehezen kinyögte ezt az egy mondatot, lehuppant a mellette lévő székre, mert úgy érezte, hogy egy pillanattal tovább sem tud talpon maradni.
– Kislányom, te ittál?
– Neeeeeeem. – mondta tettetett ártatlansággal.
– Látom, hogy ittál. – mondta szemrehányóan az anyja.
. Mondom, hogy nem ittam. Na. Csak…mi is volt? Ja, igen, beszélnem kell Floriannal.
– Ki az a Florian?
– Nem ismered anya, mindegy is. Megyek aludni.
– Fürdeni nem akarsz?
– Egggyáltalán nem, jó ez így. Neki úgysem számít.
– De mégis kinek?
– Mindegy anya, na szia. – azzal bevágta maga mögött az ajtaját, ledőlt az ágyára, és elaludt.
– Szia! Hiányoztál. – köszönt Florian.
– Mit keresel te itt? Nem is hívtalak. – Regina nyers volt vele, mert nyugodt alvásra számított, ehhez képest most itt van az a probléma, amitől éppen meg akart szabadulni.
– Tudom, hogy most mérges vagy rám…
– Tévedsz, egyáltalán nem vagyok. – már bánta, hogy olyan hideg volt, pedig igazából örült, hogy itt van a férfi, mert megnyugtatta a gondolat, hogy nem veszítette el.
– Akkor mi a baj? Sokat gondoltál ma rám.
– Igen…Félek. – tört ki Reginából.
– Mégis mitől?
– A szerelemtől.
– Hogy lehet attól félni? – Florian arcán az őszinte megdöbbenés látszódott.
– Félek, hogy valami rossz fog történni. Olyat, amit nem akarok.
– De hát nem ilyen a szerelem, félelemmel teli? Hiszen mindig félünk valamitől, és bármennyire boldoggá is tesz valaki, mindig ott az a baljóslatú gondolat: mi van, ha elveszítem? Mi van, ha már nem szeret? Mi van, ha nem vagyok elég jó neki?
Minden nap, kimondva, vagy kimondatlanul félünk valamitől. És ez kiszolgáltatottá tesz minket. Függünk attól az embertől, akinek odaadtuk a szívünket. De tehetünk ez ellen bármit is? Nem hiszem. Vannak dolgok, amik meghaladják a képességeink, és még egy olyan kontrollmániás sem tehet ellenük semmit, mint te.
Tudom, hogy számodra ez a legrosszabb, amit mondhattam, de valakinek fel kellett végre nyitnia a szemed: nem vagy mindenható. Gondolhatod, hogy képes vagy irányítani magad és az érzéseid, gondolhatod, hogy ha kiírthatsz magadból dolgokat, de nem teheted, ahogy soha senki nem tehette még, amióta világ a világ. Ezek a dolgok öröktől fogva léteznek, és egészen addig így is lesz, míg az idő vissza nem ér önmagába.
– Honnan…honnan tudsz te ennyit? – Reginát meglepték a férfi szavai, mert olyan dolgokat mondott, amik valóban igazak rá, és amelyek eddig is ott bujkáltak benne, csak valahogy soha nem merte felvállalni őket.
– Hm. – Florian mosolygott, és mélyen a lány szemébe nézett. – Olyan helyen vagyunk, ahol minden bölcsesség elérhető. Látok dolgokat, amiket te most még nem. De idővel, ha elég kitartó vagy, te is rá fogsz jönni, hogy minden egy tökéletes terv része, amiben nincsen jó vagy rossz, minden csak az, ami.
– Mi van? – Regina rájött, hogy még álmában is részeg egy kicsit, és teljesen megfeküdték a gyomrát a hallottak.
– Semmi, majd ha eljött az ideje, akkor megérted. Akarsz még beszélgetni?
– Nem tudom. Nem hiszem. Nem lehetne, hogy inkább csak feküdjünk?
– Megint csak a fekvés? – cinkelte a férfi.
– Jajj ne cseszegess már.
– Jól van, aludj csak.
– Rendben… – és már aludt is.
Éjjel arra ébredt, hogy szomjas, nagyon, így kikászálódott az ágyból, és kiment a fürdőbe inni. Nem volt kedve elmenni a konyháig, ezért választotta inkább a csapot. Ahogy lehajolt, érezte, hogy ez egy nagyon hülye ötlet volt, és éppen csak meg tudott kapaszkodni. Ahogy felnézett, a tükörben meglátta magát, és egyáltalán nem tette boldoggá a kép: egy fáradt, megtört arc nézett vissza rá.
Nem, ez nem maradhat így.
Ennek véget kell vetni.
Arany
2013 február 7. | Szerző: LadyEdna
Arany tóban arany hattyú,
Arany torkú, arany dalú.
Arany égen arany felhő,
Arany fénnyel arany szellő.
Arany földön arany fa,
Arany ágán arany alma.
Arany falu, arany házak,
Arany léptek arany táncnak.
Arany ifjak, arany lányok,
Arany tűznek arany lángok.
Arany földből arany dombok,
Arany úttal arany ormok.
Arany sziklák, arany kövek,
Arany lábbal arany őzek.
Arany szarvak, arany bunda,
Arany disznókkal arany konda.
Merre nézek aranyat látok,
Utolért engem is az arany átok.
Arany álmom arany való,
Arany unikornis, arany ló.
Arany szárnyakkal arany pegazus,
Arany lánc ellen vívott arany tus.
arany kötél feszít a mához,
Az ezüst színű hazához.
Bár lennék
2013 február 5. | Szerző: LadyEdna
Bár lennék tűnő álom,
Hogy pilláidra szálljon kedves szavam.
Bár lennék maga az Élet,
S nem csak egy múló ígéret.
Bár lennék hű anyaföld,
Mely acéllánccal az otthonhoz köt.
Bár lennék egyszerű víz,
Mely bársonyos csobogással csalogat, hív.
Bár lennék színpompás lepke,
Ki bátran a levegőben repülhetne.
Bár lennék igaz tükör,
Melyben ezer gyönyörű arc tündököl.
Bár lennék titkok tartója,
Fellázadásoknak büszke szítója.
Bár lennék önmagam hasonmása,
Ki magát bátran másoknak kitárja.
Beszélgetések Floriannal – 4.
2013 február 3. | Szerző: LadyEdna
Mikor másnap reggel felébredt, csak homályosan emlékezett a történtekre. Rémlett valami arról, hogy találkozott Floriannal, és mintha meg is csókolta volna, de ennél több nem jutott az eszébe. Na meg persze a majom.
A majom még most is olyan élénken volt előtte, mintha csak az előbb látta volna a tévében valami ismeretterjesztő sorozat keretein belül. De vajon mit jelenthet? Biztos van valami jelentősége, ha előjött, mert annyit már megtanult az olvasmányaiból, hogy semmi sem történik véletlenül, és mindennek jelentősége van. Bár először elhessegette magától a képet, utólag mégis úgy gondolta, hogy nem ártana utánajárni, mert mi van akkor, ha pontosan ez az a jel, ami segít őt majd visszarángatni a valóságba? Igen, utána kell járnia.
Mikor ezt eldöntötte, bizsergés járta át, olyan volt, mint amikor valakit hirtelen kiráz a hideg. Egyszer volt egy szellemlátónál, aki azt mondta neki, hogy amikor ez történik, az jel, mert az égiek akarnak üzenni. Vajon tényleg akarnak? Vajon a majom a kirakós egyik darabja?
És megint azt érezte, amikor eldöntötte, hogy külföldre megy. Érezte, hogy él, hogy minden végtagja megtelik valami ősi erővel, és már nem esett nehezére a cselekvés, és nem érezte nyűgnek az életet. Végre megvolt az a kapcsolódási pont, amire olyan régóta vágyott.
Otthon nem volt internet – édesanyja úgy gondolta, hogy felesleges az ilyen dolog -, így kénytelen volt várni, míg beér a munkahelyére. Soha ilyen hosszúnak nem érezte még az oda utat, és soha ennyire nem idegesítették még az egyes megállókban eltöltött percek. Hát nem érti senki, hogy neki itt most küldetése van? Hogy nem ér rá késlekedni, mert az élete forog kockán? Nem, senki nem értette. Látta az emberek arcán a tompaságot, az undort, hogy megint munkába kell menni. Végső soron nem hibáztatta őket, mert pár napja még ő is pontosan ugyanígy nézett ki, de akkor is.
Mikor beért, az első dolga volt lehuppanni a gép elé, és rákeresni a majomra. Éppen az oldalakat böngészte, amikor az egyik kollégája belépett.
– Szia, jó reggelt! Nem jössz kávézni? – Gizus volt az, egy idősebb kollégája, aki néha hajlamos volt arra, hogy öt évesként kezelje.
– Ne haragudj, de most nem tudok menni, fontos dolgom van.
– Ugyan már, szerintem utána is meg tudod nézni. – évődött Gizus, akin látszott, hogy semmilyen dolgot nem tart olyan fontosak, hogy az embernek akár csak egy pillanatig is kapkodnia kellene miatta. Regina mindig is úgy képzelte, hogy amikor a gyerekeit megszülte például, nyugalomra intette még az orvost is, mert nem eszik azt olyan forrón, és majd a gyerek is csak akkor jöhet, amikor ő arra alkalmasnak találja a hangulatát.
– Nem érted, hogy nem érek rá? – olyan stílusban förmedt rá az asszonyra, ami igazán nem vallott rá, de a másiknak igazán meg kellett értenie, hogy ez itt most élet-halál kérdése.
– Rendben, akkor nem is zavarok. – mondta Gizus, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Amikor kiment, Regina örömmel konstatálta, hogy végre megtalálta a keresett oldalt, és azon a majom szimbolikáját, amely a következőket mondta:
„Saját torzképünkkel nézhetünk szembe, állati ösztöneink kivetített másával. A majom megteheti, amit nekünk nem szabad (sajnos). Gyakran szexuális késztetéseink jelentkeznek e szégyentelen állat képében. Pozitív vonása a sok energia, amelyből mi is meríthetünk, ha kontrollálni tudjuk ösztöneinket. Valami elfelejtett bölcsességre is utalhat, amelyet a civilizáció, a jólneveltség tart tőlünk távol. Talmud. Az egyetlen állat, amely rosszat jelent. Egyiptomi álmoskönyv. Óvatosságra int, kedvezőtlen változás jele lehet: csalás áldozataivá válhatunk.”
Torzkép? Állati ösztönök? Szexuális késztetések? Elfeledett bölcsesség? Rosszat jelent? De hogyan jelenthet egy ősi bölcsesség rosszat?
Regina először nem tudta, hogyan értelmezze a látottakat, de úgy döntött, nem is kell ezt neki most azonnal megfejtenie. Kinyomtatta hát az oldalt, és eltette a naptárába, hogy majd kicsit később megint átolvassa, és talán akkor minden világos lesz.
Miután végzett, átment Gizusékhoz kávézni.
– Ne haragudj, hogy az előbb úgy leteremtettelek, nem is tudom mi ütött belém, csak láttam valamit, és utána kellett néznem. – nézett bűnbánóan az idős asszonyra.
– Semmi gond kincsem, semmi gond. – mosolygott együtt érzően Gizus. – Előfordul az ilyen.
A következő pár percben mindenki hallgatott a szobában, mert bár ilyen szépen lerendezték az előbbieket, azért mindenki érezte, hogy Gizus nem jutott túl ilyen egyszerűen a dolgokon. Végül az asszony törte meg a csendet.
– Semmi baj drágám, csak úgy megijesztettél.
– Mégis mivel? – nézett rá a lány kérdőn, mert nem érezte olyan súlyosnak a helyzetet.
– Tudod, volt nekem egy nővérem. – miközben beszélt, az asszony mereven maga elé nézett.
– Nem is tudtam. – mondta meglepetten Regina.
– Mert sose beszéltem róla. … Megőrült. Egyik napról a másikra. Bár észlelhettük volna a jeleket, de akkoriban még nem voltak ilyen tájékozottak az emberek. És amikor reggel bementem hozzád, ugyanazt láttam a szemedben, mint neki.
– De…én nem őrültem meg.
– Tudom szívem, tudom, de olyan hirtelen jött ez az egész, és kicsit felzaklatott. Ennyi az egész.
– Ne haragudj Gizus. Legközelebb nem hozlak ilyen helyzetbe. De most nagyon gyorsan kellett megnéznem valamit. Álmodtam, és tudod milyen ez, az ember hamar elfelejti. Én pedig nem akartam ebbe a hibába esni.
– Persze, semmi gond. – mondta Gizus. – Csináld csak a dolgod. Ez az én keresztem. Csak gondoltam elmondom, hogy miért zaklatott fel ennyire.
– Jól tetted. – mondta Regina – Na de ne is beszéljünk többet ilyen szomorú dolgokról. – mosolygott. – Inkább beszéljük meg, hogy mit kell még ma feltétlenül elintézzünk.
A nap további része a megszokott rendben telt, mindenki végezte a dolgát, és szépen lassan elfelejtették, mi is történt reggel.
Kivéve persze Reginát, akinek egyre több dolog jutott az eszébe az estéről. Néha egészen úgy érezte, hogy nem is álmodta az egészet, hanem tényleg megtörtént. Ezt a gondolatát erősítette az is, hogy felfedezett a nyakán egy kis foltot, és amikor próbálta végiggondolni, hol is szerezhette, rájött, hogy Florian a nagy hévben bizony megharapta egyszer-kétszer. De megnyugtatta magát, hogy ez lehetetlen, hiszen a férfi ott sem volt igazából, így biztos csak arról van szó, hogy megkarmolta magát, vagy valami ilyesmi.
Mikor véget ért a munkaidő, a lány elindult hazafele, de mikor felszállt a buszra, úgy döntött, hogy inkább sétál egyet a parton, mert olyan szép az idő, és neki most olyan jó kedve van. Örömmel töltötte el, hogy a hosszú hónapok kedvtelensége után most volt hangulata ilyen egyszerű dolgokhoz, mint a séta. Persze felhívhatta volna valamelyik barátnőjét is, de igazából egyikhez sem volt kedve. Úgy érezte, hogy most nem tudna mit kezdeni a problémáikkal, és egyébként sem gondolta, hogy bármelyik is megértené azt, amin most keresztülmegy. Így a legegyszerűbb, ha nem is beszél velük. Majd talán egyszer elmesél mindent, majd amikor már csak távoli emlék lesz. De most még nem állt erre készen, úgy érezte, hogy az egyetlen ember, akivel meg tudja beszélni a dolgait, az Florian.
Mikor rá gondolt, melegség öntötte el, és alig várta, hogy este legyen végre, és újra beszéljenek. Már most elkezdte összeszedni a gondolatait, mert a tegnapi eseményekből kiindulva nem is olyan egyszerű spontánnak lenni, főleg hogy abban a világban bizony előkerülnek az ember legtitkosabb vágyai.
Ez a része a dolgoknak megrémítette egy kicsit, mert sose gondolta volna magáról, hogy ilyen dolgokra vágyik igazából, és arról sem volt fogalma, hogy van benne valaki, aki ennyire szabad, és ki akar törni. Szerette a rendszert az életében, mert megnyugtatta, de mint kiderült, van benne egy másik lány, aki gyűlöli ezt, és csak tenni akarja, amihez éppen kedve van. Hm, lehet hogy nevet kéne adnia neki? Végül is miért ne? Hiszen ez a lány is valahol ő, valahol pedig mégse. Tündér. Igen, ez jó lesz. A másik neve Tündér lesz, mert ez mégsem olyan kemény név, és nem kelti benne sem azt a hatást, hogy félnie kéne tőle.
Elképzelte, ahogy a másik, Tündér be van börtönözve, és most már sajnálta, mert az ő hibájából van ott, ahol, pedig ő is ugyanúgy csak élni szeretne, mint bárki más. Amíg ezen gondolkodott, észrevette, hogy már nem is ellenségként, hanem barátként gondol lényének eddig ismeretlen részére. Végül is lehet, hogy ez a másik lány segíti őt majd hozzá, hogy újra normális életet éljen.
Később ért haza, mint szokott, és édesanyja a szemére is vetette, hiszen legalább szólhatott volna, mert egyébként minek van olyan hogyishívják telefonja, ha nem azért, hogy szegény aggódó anyját értesítse.
Reginának volt emiatt egy kis lelkiismeret-furdalása, de aztán hamar megnyugtatta édesanyját, hogy aggodalomra semmi ok, csak sétálni volt kedve, és biztosította róla, hogy legközelebb ilyen nem fordul elő.
Amikor elvégezte az otthoni dolgait, leült megnézni a sorozat következő részét. Már izgalommal várta, hogy vajon mi történik ma Florian doktorral. Olyan jó érzés volt nézni őt, és úgy érezte, hogy akár hónapokig ellenne azzal, hogy csak nézi a tévében. Egyszer azonban kirázta még a hideg is, mert egy pillanatra úgy látta, hogy Florian a képernyőn keresztül ránéz és még rá is kacsint. Persze tudta ő, hogy ez lehetetlen, de akkor eszébe jutott a nyakán lévő kis folt, és egy pillanatra kételkedni kezdett benne. És mi van, ha mégsem csak képzeli ezt az egészet, és most ő is valami olyannak lesz a szereplője, mint a mozi főhősnők? Ó, milyen csodálatos is lenne.
Na de miket is gondolok? – Nyugalomra intette magát, és miután reálisan végiggondolta a dolgokat, rájött, hogy csupán fáradtságról lehet szó, mert semmi más nem magyarázza az ilyen buta gondolatokat. De a másik oldalról meg mégis kinek árt ezzel? Ugyan senkinek, akkor meg miért ne ábrándozhatna szabadon? Na ugye.
Este lefekvésnél úgy döntött, hogy ma kihagyja a találkozást Floriannal, de amint becsukta a szemét, a férfi ott termett.
– Szia! Megjöttem. – mosolygott a férfi, és Reginának nem volt szíve elhajtani.
– Szia! Örülök, hogy itt vagy, csak nem értem. Most nem is hívtalak.
– Tudom, de hiányoztál.
Reginát meglepték ezek a szavak, mert mindenre számított, csak erre nem.
– Hiányoztam?
– Igen. Tudom, hogy furcsa, de így van. És meg akartalak ölelni.
Még ki sem mondta, és már magához szorította a lányt. Reginának eddig még ideje sem volt körülnézni, de most látta, hogy egy olyan nappaliban vannak, amit mindig is elképzelt magának: kazettás falak, virágos tapéta, nagy, süppedős kanapék, na és persze az elmaradhatatlan faltól falig könyvespolcok telis tele könyvekkel.
– Honnan tudtad? – kérdezte meglepetten a lány.
– Mindent tudok rólad. – mondta a férfi, és közben megsimogatta a lány haját.
Regina látta a szemében, hogy mit szeretne, és bármennyire is volt hozzá kedve, fáradtnak érezte magát, és most már csak annyira vágyott, hogy a férfi mellé feküdjön.
– Azt is meg lehet oldani. – mondta Florian. – Ha ez az, amit tényleg szeretnél.
– Igen. Most csak ennyit szeretnék. És Florian!
– Igen?
– Van egy folt a nyakamon.
A férfi félresimította a lány haját, és látta, hogy tényleg van ott egy pötty.
– Hoppá. Bocsánat, legközelebb óvatosabb leszek. – somolygott.
– Szóval akkor tényleg te voltál? – lepődött meg Regina, hiszen erre nem igazán számított.
– Igen. Néha kicsit vehemens vagyok. – mosolygott Florian.
– De hogyan lehetséges ez? Hiszen ez itt nem is a valóság.
– Ugyan már, ki tudja pontosan megmondani, mi is a valóság.
Ezzel be is fejezték ezt a témát, mert Florian nem mondott mást, Regina pedig fáradt volt az ilyen komoly filozófiai beszélgetésekhez, így lefeküdtek az egyik kanapéra. A lány a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és csak hallgatta, ahogy lélegzik. Olyan jó érzés volt hozzábújni végre valakihez, ráadásul nem is akárkihez, hanem álmai férfijához.
– Sokat gondoltál ma egy férfira. – törte meg a csendet Florian.
– Honnan tudsz te róla? – Regina meglepődött, hiszen nem gondolta volna, hogy a férfi tényleg mindent tud róla.
– Össze vagyunk kötve. Mindent tudok és érzek, amit te. Végül is szabadon lófrálok a fejedben.
– Igaz. – ha jobban belegondolt, Regina rájött, hogy a férfinak igaza van. De most nem volt benne biztos, hogy akar beszélni róla.
– Ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell. Ha csak hallgatni szeretnél, én akkor is itt vagyok.
– Nem, semmi gond, beszélhetünk róla. – a lány most érzete először életében, hogy valaki tényleg kíváncsi arra, mit is érez valójában. – Tudod, ő már a múlt. Úgy gondoltam, hogy van köztünk valami különleges, de aztán kiderült, hogy igazából nem volt semmi. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy marasztaljon. – nagyot sóhajtott – Így amikor elváltunk, úgy döntöttem, hogy belevetem magam a tárkeresésbe, de ott sem jártam sikerrel, így valahogy még fájóbb volt az árulása.
– Jajj életem. – Florian szorosan magához szorította, és úgy ringatta, mint egy gyermeket. – Ne gondolj rá soha többet, nem érdemelt meg téged. És soha ne is keresd a társad, hidd el, hogy megtaláljátok majd egymást.
– De én téged akarlak. – zokogott most már Regina.
– Na engem meg végképp nem fogsz megtalálni. – mosolygott a férfi. – Tudod nagyon jól, hogy én csak itt létezem. Legalábbis abban a formában, ahogy most ismersz. Ne keverj össze azzal, amit a tévében látsz. Persze az is én vagyok, de ami itt vagyok, azt az énemet még én sem ismerem.
– Várj! Akkor te tudod, hogy ki vagy, mi vagy, és miért vagy itt?
– Persze, hogy tudom.
– Akkor nem csak azért vagy itt, mert hívtalak?
– Alapvetően azért jöttem ide, de aztán kiderült, hogy valamiért nekem is itt kell lennem, mert melletted fogok megtalálni valamit. Ahogy mondtam, meg van írva valahol ez a találkozás.
– És mi lenne, ha élőben találkoznánk?
– Azt hiszem, nem kedvelnél, és én sem téged. A mostani „hivatalos” énem meglehetősen undok tud lenni.
– Komolyan? – Regina nehezen tudta elképzelni, hogy ez az áldott jó ember lehet undok is.
– Komolyan. De túl sok mindenről beszélgettünk most. A legjobb lenne, ha aludnál, holnap sok dolgod lesz.
– De még nem akarok aludni.
– Tudom, de muszáj.
– Florian!
– Igen?
– Lehetne, hogy holnap ne találkozzunk?
– Ha ezt szeretnéd, akkor természetesen.
– Tudod át kéne gondolnom nekem ezt az egészet. Kicsit ijesztő.
A férfi mély levegőt vett, látszott, hogy nem örül a hallottaknak, és fél attól, hogy el kell válniuk.
– De ugye szólsz, ha véget akarsz vetni ennek az egésznek?
– Mindenképpen.
– Akkor persze. Most pedig aludj. – azzal egy gyengéd csókolt lehelt királynője homlokára.
Beszélgetések Floriannal – 3.
2013 január 27. | Szerző: LadyEdna
Négy hónapja már, hogy hazajött, de még minden ugyanolyan volt. Szürke, unott, halott, silány, nem odavaló. Nem voltak már álmok, és nem volt jövő.
Minden erejével azon volt, hogy ne így érezzen, de nem volt mit tenni, már nem tudta irányítani a benne tomboló vihart. Pedig próbálta. Ahogy az emlékeket is próbálta kitörölni a fejéből.
Semmi nem úgy alakult, ahogy azt elképzelte. Sőt, minden éppen ellenkezőleg történt.
Egy kedves családot képzelt magának, imádnivaló lurkókkal, ehhez képest kikapott egy gazdagabb – még ott is gazdagabbnak számító – családot, ahol se az anya, se az apa nem törődött a gyermekkel, ebből kifolyólag a kicsik – egyikük hat, másikuk nyolc éves – olyan rosszak voltak, hogy egyszerűen nem lehetett bírni velük. A szülők pedig természetesen mindenért őt hibáztatták, mert szent meggyőződésük volt, hogy a gyerek nevelése a babysitter feladata.
Hiába próbált meg beszélni a szülőkkel, azok hárítottak minden felelősséget, a végén pedig elhordták mindenféle ingyenélő bevándorlónak, aki csak a pénzre utazik, és különben is kerüli a munkát.
Ez fájt neki a legjobban. Világéletében rendesen csinálta a dolgát, és ha valaminek nekiállt, akkor mindenki biztos lehetett benne, hogy az tisztességesen el lesz végezve.
Mikor jelezte a közvetítőcégnek a problémát, azok mosták kezeiket, és tájékoztatták, hogy sajnos otthonról nem tudnak neki segíteni, így kénytelen lesz egyedül boldogulni.
Akkor még ezt sem gondolta akadálynak, úgy vélte, hogy talán ez a pirkadat előtti legsötétebb óra. De aztán rá kellett jönnie, hogy ez még nappali világosság volt ahhoz képest, ami ezután jött.
Semmi nem sikerült. Sehol nem segítettek neki, sőt a végén még az is kiderült, hogy a tartózkodási engedélyével is probléma volt, így úgy kényszerült hazajönni, mint valami számkivetett.
Mikor hazaért, és leszállt a gépről, örülnie kellett volna, de nem tudott. Minden megváltozott benne és körülötte. A világ kifordult önmagából, de az is lehet, hogy ő fordult ki saját magából. Mindenesetre már nem passzoltak, nem volt semmilyen pont, ahol összekapcsolódhattak volna.
A családja próbált segíteni, de sajnos ez kevés volt. Valami nagyobb dolog kellett volna, ha nem ódzkodott volna a túlzásoktól, akkor azt is ki merte volna jelenteni, hogy itt már csak a csoda segíthet.
Két hónappal a hazaköltözése után úgy döntött, hogy ideje visszamenni dolgozni, mert a napi rutin talán segít neki visszarázódni ebbe a ködös, hideg, idegen világba. Gondolkodott rajta, hogy belekezd valami újba, de aztán arra az elhatározásra jutott, hogy sem ereje, sem kedve új dolgokat kipróbálni, így visszament a volt munkahelyére, hátha szívesen látják még. Kis vonakodás után ugyan, de belementek, hogy visszaveszik.
Néhány kollégája elég lelkesen fogadta, ami kis ideig, de melegséggel töltötte el. De ez is csak olyan volt, mint bármi más: illékony, akár csak a rózsa illata.
Bármennyire is próbálta azonban visszaszívni magába az életet, nem ment, és a napjai egyhangúan teltek. Közben továbbra is olvasgatta az ezotériával kapcsolatos írásokat, könyveket, mert úgy volt vele, hogy talán egyszer valamelyikben megtalálja azt a mondatot, vagy szót, ami visszarázza az életbe. Na és persze tévézett. Sokat. Ahogy hazaért a munkából, első dolga az volt, hogy bekapcsolta a készüléket, és csak céltalanul nyomkodta a gombokat, sokszor azonban azt sem tudta mit néz.
Egyszer azonban megakadt a szeme egy sorozaton. Egy kórházsorozaton, amelyeket kimondottan utált, mert véleménye szerint bőven több mint elég volt belőlük, ez azonban felkeltette az érdeklődését. Illetve igazából csak egy valaki benne, az egyik főszereplő férfi. Amikor meglátta ugyanis, melegség járta át, és a másodperc törtrészére úgy érezte, hogy ismét él.
Ezután minden nap megnézte a soron következő részt, és már reggel azt várta, hogy hazaérjen, és láthassa végre Florian doktor kalandjait. Ez igazából a színész neve volt, de úgy gondolta, hogy igazán semmi jelentősége nincs, hogy így nevezi. Főleg most, hogy talált valamit, ami egy kicsit megszínesíti a napjait. Tudta nagyon jól, hogy ennél egy kicsit eseménydúsabb életet is élhetne, de igazából ahhoz sem volt kedve. Jó volt ez így, nyugalmas, és távol minden veszélytől.
Pár héttel később olvasott egy cikket, amiben azt írták, hogy akkor is tud az ember beszélgetni egy másikkal, ha nem ismeri, és még soha nem találkoztak, mindezt tudatalatti szinten, mert hogy ott minden lehetséges. Azonnal felcsillant a szeme az írás nyomán, mert rájött, hogy így tud kommunikálni Floriannal. Igen, ez az, gondolta, ma este meg is próbálja, mikor lefekszik aludni, mert elalvás előtt mindig fogékonyabb az ember az ilyenekre.
Ahogy az eljött az este, lefürdött, felvette a legszebb hálóingjét – mert mégis csak meg kell ennek adni a módját -, meggyújtott egy illatos gyertyát, majd elkortyolgatott egy nyugtató teát. Ezek után úgy gondolta, kellően felkészült erre a nem mindennapi randevúra, bebújt hát az ágyba, és koncentrált.
Hogyan is olvasta? Ja, igen: képzeljük el a helyet, ahol a legjobban érezzük magunkat. Rendben. Nagyon erősen gondolkodott, hogy mi lehet ez a hely, és egyszer csak beugrott előtte egy egyszerű, háttámla nélküli pad képe.
– Na remek. – gondolta – Ennél azért valami kényelmesebb helyet is választhattam volna.
Ahogy tovább folytatta a meditációt, elképzelte, ahogy Florian odamegy hozzá, és leül a padra. Először nem történt semmi, de egyszer csak megjelent ő, és elindult felé.
Meglepődött, mert mintha már nem is ő irányította volna a férfit, mintha nem is a fantáziájában lettek volna, hanem a valóságban. Nyugalomra intette magát, és megerősítette magában a gondolatot, hogy ez mind csupán az ő fejében van, ő akarta, és Florian csak azért van itt, mert ő így döntött.
Mikor a férfi leült mellé, alaposan megnézte az arcát, és elmosolyodott. Aztán maga sem értette miért, melegség járta át. Nem csak a lelkét, hanem érezhetően a testét is. Ettől megrémült egy kicsit, de úgy gondolta, ez természetes, hiszen vonzónak találja a fiatalembert.
– Szia! – szólalt meg hirtelen a férfi, majd rámosolygott.
– Szia Florian! – mosolygott vissza, és érezte, ahogy elpirul.
– Szóval…miért is vagyok itt? – kérdezte a másik.
– Mert…szóval…mert beszélgetni szeretnék veled. – olyan volt a hangja, mint egy szégyenlős kislánynak, akit éppen szerepelni szólítottak akarata ellenére.
– Értem. – mosolyodott el a férfi. – Akkor…te már tudod az én nevem, én viszont nem tudom a tiéd.
– Ó, ne haragudj. Olyan…hülyén tudok viselkedni néha. A nevem Regina.
– Szép név.
– Köszönöm. – mosolygott rá a lány, és úgy érezte, ha a valóságban is mellette ülne a férfi, soha többet nem hervadna le az arcáról a mosoly.
– Na és mi van a majommal?
A lányt meglepetésként érte a kérdés, de aztán rájött, hogy ahol most vannak, bizony keverednek a fantáziák. Keveredik az ő álma, a problémái, az aznap átélt események, és azok az érzések, amiket a férfi vált ki belőle.
Egymást érték a képek, amik egybeolvadtak, vagy ködként szétfolytak. Volt, amelyik sokáig megmaradt, de akadt olyan is, ami éppen csak felvillant. A majom határozottan maradt.
Regina egy kórházi ágyat látott, azon egy férfi feküdt. Az arcát nem látta, csak a kezéről gondolta, hogy férfiról lehet szó. A majom az ágya szélén ült – talán valami pávián lehetett -, és a férfi infúzióját próbálta leszedni. Ahogy a lány nézte, úgy érezte, hogy a majom mondani akar neki valamit, de sehogy nem értette meg az üzenetet.
– Nem tudom, mi lehet a majommal. – fordult újra a férfi felé, és abban a pillanatban a kép eltűnt.
– Akkor biztos nem is fontos. És… miről szerettél volna beszélgetni?
– Rólad.
– Rólam?
– Igen. Nézd. Tudom, hogy sok rajongód van, és valahol én is az vagyok a magam visszafogott módján. Tudod, sosem voltam ez az autogram vadász, és nem is leszek már sosem, szóval nem szoktam visongatni vagy ilyenek, de azért szoktam figyelni néhány ember munkásságát.
– Igen? – a férfi nem értette, hogy mit is szeretne pontosan a lány, ezért próbálta rövidre a zárni a dolgokat.
– Szóval engem az érdekel, milyen ember vagy. Mik érdekelnek, milyen zenét szeretsz, mit gondolsz a dolgokról, amik a világban zajlanak? Ilyenek dolgok. Plusz olyan, mintha már ismernélek valahonnan. Jó. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de akkor is, olyan ismerős érzésem van, mikor látom az arcodat. Te nem látsz semmit…bennem?
A férfi szótlanul nézte a lányt. Olyan átható volt a tekintete, hogy a lány ágyban fekvő teste valósággal beleremegett, amitől meg is ijedt egy kicsit, de állta a pillantást, mert amennyire megrémisztette, olyannyira boldoggá is tette.
– Látok valamit. – mondta halkan Florian.
Regina kérdőn nézett rá.
– A végtelen szerelmet látom. De…nem a tiédet, hanem az enyémet.
A lány kérdőn meredt rá, mert nem értette az egészet. Úgy gondolta, hogy ezen beszélgetések alkalmával igazából a saját tudatalattija veszi fel Florian alakját, de kezdett kételkedni ebben az egészben, mert idegennek érezte a férfi mondandóját, a mimikáját, és azt, ahogyan beszélt. Kizárt dolog, hogy ezek az ő tudatalatti gondolatai lettek volna.
– Nem értelek. – törte meg végül a csendet, és remélte, hogy a férfi megmagyarázza az előbbi mondatát.
– Amikor belenézek a szemedbe, egész egyszerűen a végtelen szerelmet látom benne. Illetve érzem. Olyan, mint amikor ránézel egy festményre, és már nem is a festmény előtt állsz, hanem a végtelen térben, majd pedig azon a helyen, ahova mindig is vágytál, de azelőtt sosem tudtál róla. Minden csak abban a pillanatban nyer értelmet. Így vagyok én is veled. Most minden a helyén van. És nem azt látom, hogy te szeretsz, hanem hogy én szeretek.
– Engem? – döbbent meg Regina.
– Igen. Téged. – Florian lassan, nyomatékosan ejtette a szavakat, és figyelte, hogy azok milyen hatással vannak a lányra, majd lassan folytatta. – Talán ez az egész meg van írva. Valahol…az Élet Könyvében.
– Talán. – egyezett bele a lány, bár cseppet sem érezte meggyőzőnek ezt az egészet.
– Mi…hogy…
– Nem…
– Hol…
Fájdalom…
hiány…
hol vagy?
…kezek…
vedd le…
ááááá…
nem hallom…
majom…
nézz rám…
szeretlek…
becsukom a szemem…
sikítás…
puha…
– Mi volt ez? – kérdezte hirtelen a férfi, és a lány döbbenten vette észre, hogy rémület ült ki az arcára.
Regina először nem felelt, mert maga sem tudta. Olyan volt, mintha hirtelen elvágták volna a képet, mint amikor műtötték és leszedálták. Nem emlékezett konkrét eseményekre, csak hangfoszlányokra, felvillanó, majd a semmibe vesző benyomásokra. Most is ezt érezte, de ez félelmetesebb volt, mert nem számított rá, és a semmiből olyan vágyak törtek elő, amelyek létezéséről még csak sejtelme sem volt.
De nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem hogy már nem a padon voltak. Egy rét közepén álltak, és látta, hogy Florian félmeztelen, és rajta is megfogyatkozott a ruhák száma.
– Nem arról volt szó, hogy beszélgetni akarsz? – kérdezte némi éllel a hangjában a férfi.
– De…én nem értem…
– Talán mégsem tudod irányítani magadat.
– De muszáj! – csattant fel a lány, és olyan élesen pillantott a férfira, hogy az érezte, elmúlt a könnyed társalgás ideje. Megérezte, hogy most valami olyan feszül a levegőben, aminek súlyos következményei lesznek.
– Miért lenne muszáj? – kérdezte halkan, szinte félszegen Florian.
– Mert rendszer nélkül elveszek. – és abban a pillanatban a lány elkezdett zokogni. Itt volt, azzal a férfival, akit elképzelt magának, és most először érezte csak meg igazán, hogy milyen az, amikor valóban kicsúszik a kezéből az irányítás.
Nem tudott uralkodni magán, nem tudta irányítani a meditációt, mert már az uralta őt. Felszínre törtek mélyen rejlő vágyai, és átvették az uralmat a tudatos én felett. Megszűnt létezni a gondosan felépített terv, a jellem, és minden olyan gondolat, amit hosszú évek alatt csiszolt simára.
Nem volt már más, csak ez a lény itt előtte, akit legszívesebben széttépett volna ott helyben. Nem. Inkább megette volna. Nem. Inkább betemetkezett volna vele. Nem. Még azt sem. Bele akart bújni a bőrébe.
De sajnos egyiket sem tehette, ez pedig elszomorította. Az ösztönei azonban nem hagyták annyiban, nem hagyták, hogy legyűrjék őket a korlátok. Akarták a férfit, méghozzá most. És ha akarták, akkor meg is kapták.
Először nem tudta mitévő legyen, próbálta csillapítani a benne szunnyadó másik énjét. Azt, aki meg akarta kapni azt, ami előtte állt. De nem a lányregények romantikus, visszafogott módján, hanem őszintén. Tudta, érezte, mit akar csinálni a másik, és bár először belepirult, valahol mélyen akarta is. Olyan csata volt ez, amely a másodperc törtrésze alatt zajlik le, mégis annak, aki vívja, az a pár pillanat egy örökkévaló, idegtépő küzdelem.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi, mert meglepte a lány hallgatása, és az arcára kiülő tompa arckifejezés.
– Igen. – és ahogy kimondta, úgy is érezte.
Döntött. Ő akarta ezt az egészet, és végig is fogja csinálni. Félt ugyan, hogy mi lesz a vége, de minden rossz ellen szólt, hogy ez csak egy meditáció, egy ábránd, ha úgy tetszik, és amint felébred rá fog jönni, hogy felesleges volt az aggodalma, mert annak, ami itt történik semmi köze az ő valódi életéhez, ahhoz a lányhoz, aki a valós világban éli a mindennapjait. Annyit szenvedett már, akkor legalább az álmaiban hadd tehesse, amit akar.
De bármennyire akarta is, nem tudta hogyan is kezdhetne hozzá annak a lánynak a kiszabadításához, aki az elméje leghátsó részén kiabálta neki az instrukciókat. Hallotta ugyan, hogy mit kéne tennie, de olyan messze volt tőle, és neki most szüksége lett volna a támogatására.
A férfi érezte a zavarát, és talán azt is tudta, hogy mit gondol, mert egyszer csak közelebb hajolt hozzá. Nem ért össze az ajkuk, de a lány érezte a leheletét az ajkán. Mindig is utálta a csók előtti pillanatot, mert voltak rossz tapasztalatai, és egyébként is nehezen viselte más ember ilyen fokú közelségét. Zavarta, ha valaki igazán közel merészkedett hozzá, és amennyire vágyott már arra az igazi csókra, olyannyira taszították az olyan dolgok, mint a másik szájszaga. Mert van. Mindenkinek. Ő általában senkiét nem tudta elviselni, ezért is lökött el magától minden próbálkozót.
Most viszont mást érzett. Egy édes illatot, talán törökméz, gondolta. Nem tudta ugyan pontosan meghatározni, de édes volt és úgy érezte, bele kell harapnia. De nem tette, csak állt a férfival szemben, és mélyen magába szívta ezt az érzést és az édes illatot. Nyugodt volt, és most mintha a másik lány is elhallgatott volna ott hátul, már nem akarta mindenáron leteperni a férfit, mert megértette, hogy ez az ő közbenjárása nélkül is megtörténik, és semmi ok a sietségre, mert minél később jön el, annál édesebb lesz a gyönyör.
Amikor úgy érezte, hogy már mindent bevésett a memóriájába, közelebb hajolt, de még mindig nem érintették egymást. Egy pillanatig tartotta ezt az állapotot, majd mikor már úgy érezte, hogy mindent beleégetett magába, hozzáért a férfihoz. Éppen csak egy könnyű csókot lehelt az ajkára, de érezte, hogy ez most mindent megváltoztat. Azt érezte, amit a férfi mondott: a festmény előtt állt, de egy hirtelen utazás után már ott volt, ahol mindig is lennie kellett volna.
Florian sem hagyta annyiban a dolgokat, a szűzies csók, mintha aktiválta volna, visszacsókolt, miközben kezei a hajába túrtak. Először csak finoman, aztán egyre durvábban ért a lányhoz, nem akarta megkímélni, vagy finomkodni vele, azt akarta, hogy a másik érezze, akár a fél világot is legyilkolja, ha közéjük áll.
A lány először meglepődött ekkora szenvedély láttán, de aztán már nem volt semmi, ami akadályozta volna őket, mind a ketten egymásnak estek. Sok helyen leírták már, hogyan lehet gyengéden, és hogyan szenvedélyesen szeretkezni, de egyik sem hasonlított ehhez. Nem a test volt a lényeg, hanem mindaz, amit egymás szemében láttak, a többi csak mellékes dolog volt.
A lány már nem érezte, hogy szégyellnie kellene magát bármi miatt is, csak hagyta, hogy a természettől kapott ösztönei vezéreljék, és úgy érezte, ez a legtermészetesebb dolog a világon.
– Jól vagy? – kérdezte Florian, miután abbahagyták ezt az őrjítő keringőt.
– Igen. – mosolygott rá a lány, majd a férfi mellkasán halálosan mély álomba zuhant.
Letaszítva
2013 január 26. | Szerző: LadyEdna
Rég volt már, mikor pontosan tudtam, hogy ki is vagyok valójában. Ahogyan régóta vagyok már ezen a Földön is. Először tudatlan voltam, de az emlékeim lassan visszatértek.
A Mindenek Vezérének hadseregében szolgáltam. Még gyerekként kerültem oda, ott cseperedtem fel, és tagja lettem egy olyan szövetségnek, amelynek csak a legjobbak lehettek tagjai. Mindennél jobban szerettem ott szolgálni, mert tudtam, hogy jót teszünk, és tudtam, hogy minden cselekedetünk a Mindenség érdekét szolgálja.
De egy nap megmérgezte a lelkem valami. Már nem a jó vezetett, hanem a becsvágy és a gőg. Én akartam lenni a legjobb, de már nem másért, csakis magamért, és természetesen mindenkitől elvártam, hogy alázatosan alkalmazkodjék ezen terveimhez. Kezdetben persze nem tudtam, hogy ez motoszkál bennem, de aztán már mindennél fontosabb volt, hogy nekem szolgáljanak.
A Mindenek Vezére persze ezt nem tűrhette, és letaszított. Akkoriban azt gondoltam, hogy hirtelen történt, de ahogy utána volt alkalmam rajta elgondolkodni, rá kellett jönnöm, hogy bizony még tovább is várt, mint kellett volna. Mikor letaszíttattam, sérelmeztem, hogy a barátaim nincsenek mellettem, pedig látnom kellett volna, hogy akkoriban már nem is voltak barátaim. Próbáltak ők megmenteni, és segíteni nekem, de akkorra már annyira eluralkodott rajtam a gonosz, hogy nem volt remény.
Amikor elküldtek, a Mindenek Vezére azt mondta, hogy megválthatom a bűneimet, ha minden erőmtől és rangomtól megfosztva is szolgálom a szövetséget. Nem kérés volt ez, sokkal inkább parancs, mert bármennyi rosszat tettem is, a vezérünk tudta, hogy mélyen ott rejlik még bennem az a jó, amiért annak idején előreléphettem.
Itt vagyok hát, ki tudja mióta, és teszem a dolgom. Először hadakoztam, és úgy gondoltam, hogy nem szolgálok egy olyan rendet, amely kivetett magából, de aztán rájöttem, hogy létezésemnek ez az egyetlen célja, és abban a pillanatban, ahogy el akarom hagyni őket, meghalok. Nem azért, mert megölnek, hanem mert a lelkem nem engedi, hogy másként cselekedjek. Engem arra teremtettek, hogy jó legyek, de néha a Másik elkap valamelyikünket, és megfertőz.
Sokan vagyunk így itt a Földön, fertőzöttek, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Itt élünk, az emberek között, és közben tesszük a dolgunkat. Rájöttünk, hogy a leghatékonyabbak akkor vagyunk, ha a társadalom felsőbb rétegeibe épülünk be, hiszen így mindig a tűz közelében lehetünk. Kezdetben ezt meglehetősen szervezetlen formában tettük, de idővel megalakítottuk az itteni seregünket is. Így én most a Földi Felderítő Osztag 3. Ezred 4. Cohors parancsnoka vagyok. Az én feladatom, hogy minden információt megszerezzek, lehetőleg még a Másik előtt.
És hogy hazatérek-e valaha? Nem tudom. Csak remélni merem, hogy Vezérünk egy nap majd méltónak talál arra, hogy újra felmenjek.
De addig végzem a dolgom. Mint minden rendes szárnyas katona.
Alternatíva
2013 augusztus 7. | Szerző: LadyEdna
Mielőtt nekiállt volna, még egyszer végiggondolta, hogy akarja-e egyáltalán ezt az egészet, de nem látott semmi okot arra, hogy ne tegye meg. Nem talált egyetlen értelmes indokot sem arra, hogy miért ne belezhetné ki, kínozhatná meg, vagy vájhatná ki a szemét, hiszen megbántotta őt.
Nem, nem is ez a jó szó. Megalázta. Ez az, igen, erről van szó, megalázta őt. És mind e mellé még visszaélt a bizalmával, azzal, amit egyébként is olyan nehezen osztogat. Neki sem akarta megadni, de aztán végül rájött, hogy nem büntethet mást azok miatt, akik korábban bántották.
És tessék, megint csak igaza lett. Azóta azon gondolkodott, mégis hogyan tudna kellően bosszút állni azért a fájdalomért, amit okozott. Azért, mert elvette tőle annak a lehetőségét, hogy boldog legyen, vagy hogy legalább egy kicsit elhiggye, hogy ő is kellhet valakinek.
Mikor aznap reggel felkelt, boldog volt, és bőszen tervezgette a jövőjét. Nem a közös jövőjüket, csak a sajátját, mert hiszen nem ismerte még annyira, hogy bármit is tervezzen vele, de nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ebből még lehet valami.
Erre elvette tőle annak a lehetőségét, hogy végre igazán jól érezze magát valaki társaságában megjátszás nélkül, őszintén.
De semmi baj. Már nem haragszik. De azért meglakol mindenért, mert bármennyire is nem volt benne düh, azért a következetességhez ragaszkodott, így nem volt más választása, mint elvágni a torkát. Minden épeszű ember beláthatja, hogy ez az egyetlen helyes döntés, mert csak így szabadulhat meg a fájdalomból. Tekinthető ez végül is egy szakrális áldozatnak is.
Amikor belépett az ajtón, már várta őt. Időt kért, és ő adott, mert úgy érezte megéri. Meg akarta ölni, de ugyanannyira akarta azt is, hogy éljen.
– Örülök, hogy látlak. – mondta a másik. – Szeretnék mondani valamit.
– Hallgatlak.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek téged.
Mikor megsimogatta az arcát, már nem őt akarta megölni, hanem mindenki mást, aki megpróbál közéjük állni.
Oldal ajánlása emailben
X