Beszélgetések Floriannal – 10.
2013 október 24. | Szerző: LadyEdna
Az elkövetkező két hét egyhangú monotóniában telt, Regina mégsem érezte, hogy unatkozna. Az orvosának felvetette a napló írásának ötletét, aki ezt kiváló kezdeményezésnek találta, és biztatta a lányt. Annyit persze kikötött, hogy szeretné elolvasni a napi bejegyzéseket, hogy jobban megérthesse, mi zajlik a lányban.
Regina először félve adta oda az irományait, de miután látta az orvos érdeklődését, elmúltak a kételyei, és bátran mesélt mindenről. Kezdetben persze csak ez volt a téma, hiszen ezt a problémát kellett elsősorban megoldani, de ahogy telt az idő, egyre több korábbi élmény is előkerült, amit alaposan megvitattak.
Sikerült kideríteni például, hogy a megfelelési kényszer abból adódik a lánynál, hogy látta, édesanyja mennyit dolgozik azért, hogy neki élhető élete legyen, és lelkiismeret-furdalást keltett benne, ha csak öncélúan jól érzi magát, amikor minden percben azon kéne dolgoznia, hogy a szülei életét megkönnyítse.
– Ugye tudja, hogy egyikünk sem robot? – kérdezte tőle egy ilyen beszélgetés alkalmával az orvos, vagy ahogy most már szólította, Sebi. Regina először ódzkodott az ilyen fokú közvetlenségtől, de aztán csakhamar rájött, hogy máshogy nem nagyon fog működni.
– Tudom. Az eszemmel tudom, de az érzés valahogy mégis ott van bennem, hogy képes vagyok gép módjára csinálni a dolgaimat. Hiszen annyi ember képes, akkor miért pont én nem?
– Higgye el nekem, hogy a többi ember sem képes rá, legfeljebb eljátsszák.
– De…
– Eben nincs de Regina. Nem gépek vagyunk, hanem egy nagyon bonyolult biológiai szerkezet, megfejelve érzelmekkel. Amiket egyébként néha még nekem is nehezemre esik kezelni, de ez maradjon köztünk. – mosolygott Sebi.
– Tényleg?
– Én sem vagyok gép, és még úgy is nehezen boldogulok néha, hogy én aztán ától cettig ismerem az emberi lelket és annak reakcióit. Nézze, az alapvető probléma Önben ott kezdődik, hogy nem bízik magában, és nem akarja elhinni, hogy Önnek is jár a boldogság.
– Dehogynem hiszem.
– De ha egyszer mondom, hogy nem. – Az orvos cukkolta a lányt, mert megpróbálta kicsit kizökkenteni az aznapi komor hangulatából.
– Pedig szerintem elhiszem.
– Nem, maga ábrándozik róla, elképzeli, ahogy a herceg fehér lovon odatoppan maga elé, de úgy kezeli ezt az egészet, mint egy álmot, amely soha nem valósulhat meg, hiszen ez csak a kiváltságosoknak jár, nem az olyan egyszerű lányoknak, mint amilyen Ön is.
Regina ezen is elgondolkodott, mint az orvos eddigi összes szaván. Persze az elején mindegyiken mélységesen felháborodott, aztán idővel mindig be kellett látnia, hogy bizony nem véletlenül ő a beteg és a másik fél az orvos.
Persze akkor nem volt ilyen megbocsátó, amikor a napi gyógyszeradagot kellett bevennie, na de ennél nagyobb baja meg igazán ne legyen.
– Érdekes. Én eddig mindig azt hittem, hogy elhiszem. Sőt mindent meg is teszek érte.
– Mesélt nekem ugye Amerikáról.
– Igen?
– Mondja csak, miután hazajött, hol kezdett el dolgozni?
– Visszamentem a régi munkahelyemre.
– Ahol ugye nem szeretett dolgozni.
– Így van.
– Akkor miért gondolta, hogy oda kellene visszamennie?
– Mert nem volt kedvem új dolgokat tanulni, csak el akartam lenni.
– És úgy gondolja, hogy jól döntött?
– A mostani fejemmel azt mondom, hogy nem. Le kellett volna kötnöm magam egy új dologgal, és abban kellett volna sikerélményt keresnem.
– Nagyon jó. – lelkendezett az orvos. – És komolyan is gondolja, amit most mondott, vagy ismétli a tanultakat?
– Magamat is meglepem ezzel, de komolyan gondolom. Ide is bekerültem, ami idegen, és ijesztő, mégis valahogy sokkal jobban érzem magam.
– Akkor a jövőben megpróbál egy kicsit bátrabb lenni?
– Igen. – Regina mosolygott, mert újra érezte, amit az elmúlt hetekben már többször: olyan banálisan egyszerű az élet, mi mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy megkavarjuk. Hogy az előttünk álló egyenes betonozott út helyett megkeressük a dzsungelen keresztül vezető, szakadékokkal tarkított ösvényt.
– Kiváló. És végül de nem utolsósorban szeretnék visszatérni egy kicsit Florianhoz.
A lány meglepődött, mert napok óta szóba sem került, és maga sem találkozott vele már vagy két hete. Nem tudta ennek a pontos okát, de talán az intenzív terápia miatt lehet, hiszen estére úgy el szokott fáradni, hogy eldől az ágyban, és már alszik is. De persze lehet, hogy a gyógyszerek is nagyban közrejátszanak, mert miután beveszi őket, úgy érzi, kap egy fejlövést, és már nem képes gondolkodni.
Kérdezte már Sebit, hogy most akkor örökre szednie kell-e őket, de a doktor nem nyilatkozott még erre vonatkozóan, azt mondta, minden a terápia sikerességén múlik. Bár azért megnyugtatta, hogy most úgy látja, hogy idővel el lehet hagyni őket, mert a lány betegségét nem feltétlenül az agy hibás működése okozza, csupán a megnövekedett terhelés, ilyen esetekben azonban idővel elég csak egy gyengébb nyugtatót szedni, és el lehet hagyni a komolyabb szerek használatát.
Ez valamelyest megnyugtatta Reginát, mert akkor mégsem bolond, csupán nem ismerte eddig a módszereket, hogy a problémáit rendesen feldolgozza. Vagy hogy egyáltalán szembenézzen velük.
– Regina, itt van még velem? – az orvos látta, hogy a lány egy kicsit elkalandozott, ezért próbálta visszahozni.
– Itt vagyok persze, csak pont ezen merengtem, hogy már vagy két hete nem is beszéltem vele.
– Ez igazán remek. És tudja ennek az okát?
– Nem igazán, de a fáradtság is biztos belejátszik.
– És nem hiányzik Önnek?
– Ami azt illeti…nem is tudom. Hiányzik, mert sok mindent megbeszéltem vele eddig, amit mással nem tudtam, de most itt van ugye maga, és talán neki már nincs mit mondanom.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de amikor legutoljára találkoztak, miről beszélgettek?
– Hm…azt mondta segít nekem.
– Segít? – az orvost meglepték a lány szavai, ugyanis eddig eszébe sem jutott, hogy ez a képzelt férfi a lány segítségére akarna lenni.
– Igen. Azt mondta, látja, hogy rossz ez így nekem, így addig, míg rendbe nem jövök, itt marad velem, de aztán elmegy.
– És ez hogy érintette Önt?
– Rosszul és jól egyszerre. Tudja, nekem ő a mentsváram volt, bár egy idő után inkább csak problémának éreztem. De most értettem meg, hogy nem akart ő ártani nekem. Úgy fogalmazott: ha az tesz boldoggá, hogy elmegy, akkor elmegy.
– Érdekes. Bevallom őszintén, hogy a praxisom során nem nagyon találkoztam még olyannal, hogy a páciens által látott személyek, alakok önzetlenek lettek volna.
– Nem is olyan öreg doktor úr, hogy mindent láthatott volna. – Regina most először szólt be Sebinek, de annak láthatólag tetszett ez a tűzről pattantság, mert jót nevetett ezen.
– Valóban nem. De örülök, hogy így reagált.
– Miért is?
– Mert van kapcsolata a történésekkel, és már nem csak hallgat, hanem be is kapcsolódik olyan témába, ami nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Plusz gyorsan reagált, ami azt jelenti, hogy visszatért a normális reakcióideje, mondhatni nincs belassulva úgy, mint az utóbbi hetekben.
– Komolyan?
– Na jó, ez inkább csak az én személyes véleményem, meglehetősen pongyolán megfogalmazva. – nevetett megint Sebi.
– Pedig már azt hittem, hogy megkaptam az áment a gyógyulásra. – nevetett most már a lány is.
– Azért nem eszik azt olyan forrón. Nézze, azt szeretném, ha ma találkozna Floriannal, és beszélgetnének. Kíváncsi vagyok, hogy mennyiben változott meg a kapcsolatuk az elmúlt hetek alapján. Holnap pedig megbeszéljük, hogy mire is jutottak.
– És beengedjem a kerítésen belülre?
– Nem gondolom, hogy ez jó ötlet. Jól haladunk, de azt hiszem arra még nem áll készen, hogy ekkora kísértésnek tegye ki magát. Haladjunk csak lassan, de biztosan. Tudja nem szeretném hirtelen megfosztani ettől az egésztől, hiszen nyilván sokat jelent Önnek. Így szépen lassan lezárjuk, és a visszaesés kockázata nélkül kezdhet új életet.
– Rendben. Igyekszem mindent a megbeszéltek szerint csinálni.
– Pompás. Akkor holnap találkozunk, addig pedig csak ügyesen.
– Értettem. Akkor holnap, viszlát.
Mosolyogva váltak el, és a mosoly meg is maradt Regina arcán egész nap. Tökéletes biztonságban érezte magát egy olyan helyen, ahol kopik a festék a falakról, mindent átjár a fertőtlenítő semmivel össze nem téveszthető szaga, és ahol némelyik ember azt sem tudja, hogy ember valójában, és kutya módjára szaladgál föl s alá.
És mégis. Ez lesz mindennek a kezdete.
Amikor sétált vissza a szobájába, benézett az egyik kórterembe. Megtorpant és még a vér folyása is megállt benne.
Ott feküdt az a férfi, akit Floriannal való legelső találkozásakor látott: a férfi a majommal.
El sem akarta hinni, azt hitte, hogy azt is csak képzelte. De nem, a férfi itt feküdt, csak a majom hiányzott mellőle.
Éppen jött ki egy nővér, akitől meg tudta kérdezni, hogy ki is ez az ember.
– Ó, ő? – mutatott a nővér a férfira. – Ő kedves egy kiadó vállalat vezérigazgatója.
– Egy vezérigazgató? És mégis mit keres itt? – Regina csodálkozott, mert a fejében teljesen más kép élt egy menő üzletemberről.
– Hogy is mondják ezt manapság divatosan? Börning óut. – mondta a nővér, akinek nyilvánvalóan fogalma sem volt a helyes kiejtésről.
– Nem teljesen értem.
– Kiégés drága, kiégett a szentem.
– Na de…
– Nézze, én egész nap elcsevegnék magával erről, de rengeteg a dolgom. Majd kérdezze meg a doktor urat, ő biztosan többet tud erről mondani.
– Rendben, azért köszönöm. – mondta volna Regina, de a nővér addigra már messze járt.
Szóval kiégett. És pont ő? Pont most? Érdekes, módfelett érdekes. Na majd ezt is elmeséli a dokinak, gondolta, a Floriannal való beszélgetéssel együtt.
Tényleg, Florian! Rá akart még készülni a találkozóra, mert szeretett volna konkrét kérdéseket feltenni neki. Persze fogalma sem volt arról, hogy miket, de hátha mégis sikerül valami épkézláb gondolatot összeszednie.
Ahogy beért a szobájába, leheveredett az ágyára, és gondolkodott. Mit is kérdezhetne tőle? Vagy mit mondhatna neki? Mi az a dolog, amivel most segíthetné a gyógyulását?
Csak törte a fejét, de semmi használható nem ugrott be, így végül úgy döntött, hogy nem gondolkodik ezen tovább, majd lesz, ahogy lesz. Végül is eddig is mindig így volt, meg aztán nem kell ennyit agyalni dolgokon.
Ó, ha Amerika előtt is ilyen felszabadult lehetett volna. Nem biztos, hogy akkor jobban alakultak volna a dolgok, de talán könnyebben fogadta volna az egészet. Vagy nem? Ezt már sose tudja meg. És nem is kell neki megtudnia, nem igaz? Hiszen nem kell nekünk mindig mindenre tudni a választ. Nem vagyunk mi istenek. Csak egyszerű kis porcicák lennénk, akik egy végtelenül nagy ágy alatt kergetik egymást.
Na de ha van egy végtelenül nagy ágy, akkor vajon mi lehet az ágy felett? Vajon érdekes lehet? És hogy lehet odajutni?
Ez az! Ezt fogja megkérdezni Floriantól, hátha ő tudja a választ, vagy legalább van valami ötlete.
Kíváncsi lett arra a másik világra, arra, amelyik nem arról szól, hogy ki kivel éppen hol és hogyan, és hogy a főnök akkor most szemét vagy nem, vagy hogy annak a híres színésznek most éppen kivel van viszonya. Másra vágyott, arra, hogy hasznos legyen, és megértse azokat a bonyolult folyamatokat, amelyek a világot mozgatják.
Ez lenne az életcél? Csak ez lehet. És milyen jó érzés, gondolta, mintha bedrogozták volna, hirtelen mindennek látta az értelmét, még ha csak egy pillanatra is. Most már tudta, hogy miért akar dolgozni, és miért is kell meggyógyulnia.
– Mégiscsak szép az élet. – mondta ki halkan, majd becsukta a szemét, és elindult Florianhoz.
A pillanat
2013 október 22. | Szerző: LadyEdna
– Szerinted hol lehet?
– Nem tudom Fartis. De nem juthatott messzire.
Két katona sétált végig egy szűk és sötét folyosón. Minden idegszálukat megfeszítették, hiszen az életük múlt a keresésen. Ha nem találják meg a szökevényt, az istenük kivégzi őket.
Persze nem igazi isten volt ő, csupán ember, aki a lázadás okozta káoszt kihasználva uralomra tört egy haldokló világ romjai felett. Sok éve ennek már, és sok éve annak is, hogy a lázadók összeálltak, egyesítvén erejüket egy olyan istennel szemben, mely csupán a kizsigerelésre törekszik.
A rendszernek sok ellensége volt, bár aki ellenállásra adta a fejét, hamar valamelyik kereszten találhatta magát, melyeket csak és kizárólag azért állítottak fel az utak mentén, hogy bizonyságul szolgáljanak: aki nem hódol be a nagyságos O istennek, annak rothadó húsát felhasználják elrettentetésnek. Ha már a közt nem tudja szolgálni.
Azt a közt, ami valójában nem is létezett. Nem voltak már városok, csak egy egybefüggő nagy massza, amelyben több millió ember zsúfolódott össze, hogy éljék ezt az életnek titulált lassú haldoklást. A régi területeket szentségtelen helynek nyilvánították mondván, hogy ott rossz szellemek lakoznak, akiknek semmi más céljuk nincs, mint eltéríteni az igaz embereket O útjától. Az egyetlen igaz úttól, amely elvezethet a megvilágosodáshoz.
– Mondd csak Bezobel, szerinted megtaláljuk?
– Nem tudom, komolyan nem tudom. Túl sötét van itt, ráadásul mindent esz a penész. Így nehéz lesz nyomot találni.
– De mi van, ha nem találjuk meg? – Fartis kétségbeesett, hiszen olyan fiatal volt még, és egyáltalán nem lelkesítette a gondolat, hogy meghaljon. Még akkor sem, ha az egyetlen igaz istenért tenné mindezt. Legbelül egyébként sem volt meggyőződve a Dicsőséges Birodalom létjogosultságáról, de ott vannak a testvérei, akikről gondoskodnia kell. De valóban akkor teszi nekik a legjobbat, ha megtanítja őket szolgaként élni? Azzal minden meg lenne oldva?
– Bezobel?
– Igen?
– Szóval… – Fartis nem tudta hogyan kérdezzen meg egy olyan dolgot, amelynek már a gondolatáért is hetedízigleni családirtás jár.
– Ne mondj semmit. – Bezobel csak biccentett egyet a másik felé, de abban benne volt minden. Fartis érezte, hogy nem kell tovább feszegetnie a dolgokat, és különben is megkapta a válaszát. Érezte, tudta, hogy a másik, ha szótlanul is, de ugyanúgy szenved, mint ő maga, és ugyanazok a kétségek gyötrik ebben a szentségtelen világban.
A keresés további részében nem nagyon beszélgettek, talán mert nem volt miről, talán mert túl sok mindent kellett volna megvitatniuk.
Néhány óra után úgy döntöttek, megpihennek, és megálltak egy csatorna elágazásánál, mely négy nagy kanálist egyesített egy hatalmas, halálszagú veremben. A csatorna hálózatból kikerülő szennyvizet nem használták fel újra, mert O szerint ami egyszer meghalt, az nem támadhat fel újra, így az a víz, ami egyszer beszennyeződött az emberek mocskával, már soha többet nem lesz tiszta. Éppen ezért nemes egyszerűséggel elvezették az egészet a szentségtelen területekre, ahol mostanra már a zabolátlan szennyezés miatt kipusztult minden élő növény és állat.
Néhány perce ültek csupán, amikor hangokra lettek figyelmesek. Először csak halk kaparászást hallottak, majd ahogy erősödött ez a hang, már erőtlen nyöszörgést is ki tudtak venni a szennyvíz csobogása mellett. Egyikük sem mozdult azonban, meg akartak győződni róla, hogy valóban van ott valami, és nem csak a végletekig meggyötört agyuk járatja a bolondját velük.
De nem. A nyöszörgés mind hangosabb lett, és mintha valaki azt suttogta volna erőtlenül: Segíts.
Fartis volt az első, aki odaugrott, hogy megnézze, ki bujkálhat itt. Nem tudta mit keressen, de a hang alapján elég kicsi lehetett.
Igaza is lett. Amikor végül rábukkant egy eldugott kis zugban, rájött, hogy valójában egy kisfiúról van szó, alig öt éves. Amikor megpróbált hozzányúlni, a gyermek elhúzódott, szemében pedig olyan vad kétségbeesés tombolt, hogy ha nem lett volna a háta mögött fal, már biztosan elmenekült volna.
– Gyere, nem bántalak. – Fartis megpróbált olyan nyugodt hangon beszélni vele, amennyire csak tudott. Persze a kisfiú felismerte a Dicsőséges Birodalom egyenruháját, és éppen ezért volt bizalmatlanabb.
– Ezek? Ezeket loptam. Nem kell félned…Nem fognak bántani…Megígérem.
Fartis akkor valóban megígérte. Minden porcikájában érezte, hogy ez a mondat megváltoztatta az életét.
Végül sikerült meggyőznie a kisfiút, aki bátortalanul bár, de előmerészkedett, és belecsimpaszkodott megmentőjébe, mikor megbizonyosodott, hogy az tényleg nem fogja bántani.
– Nézd csak Bezobel, kit találtam odalent.
– Ő…őt kerestük egészen eddig. – Bezobel holtsápadt lett, mikor rájött, hogy végig egy gyermeket üldöztek.
– Az nem lehet. Hiszen még csak egy gyerek! Hogyan árthatott volna a Birodalomnak?
– Nem tudom. – abban a pillanatban Bezobelben is meghalt valami. Sok rémtettet volt kénytelen véghezvinni, de egy ilyen kicsi gyermek…Nem, még belegondolni sem tudott. Eszébe jutottak a sajátjai. Elképzelte, ahogy itt húzódnak meg az ürülék között, remélve, hogy itt senki nem keresi őket.
– El kell vinnünk innen. – mondta Bezobel.
– De akkor…
– Tudom. Kereszt.
– De a gyerekeid…
– Fartis! Ne törődj most ezzel. Nem hagyhatjuk itt.
– Bezobel?
– Igen?
– Menj el innen.
– Hogy hogy menjek el?
– Menj el innen, és ne is nézz vissza. Mondd azt, hogy megtaláltuk a gyermeket, én leütöttelek, és megszöktem vele.
– De keresni fognak.
– Tudom. De nem lesz semmi baj. Vissza fogok menni a városba, és feladom magam.
– Fartis…
– Nem. Ez így nem mehet tovább Bezobel. Inkább a kereszt, mint ez. Valakinek el kell kezdenie.
Bezobel bólintott. Akkor látták egymást utoljára.
A kereszt nem maradt el. Fartis is beállt a vértanúk sorába, akik inkább meghaltak, semmint hogy egy zsarnok gyerekgyilkos uralma alatt éljenek.
Alteregó
2013 október 19. | Szerző: LadyEdna
Segítened kell nekem. Nem tudom, mit tegyek? Na várj, ez így nem lesz jó. Az elejéről kellene kezdenem, nem igaz? Úgy minden sokkal világosabb lenne.
Szóval van ez a fiú. Srác, vagy csávó. Férfinak azért még nem nevezném. Vagy ki tudja, lehet, hogy azóta már az lett.
Tudod, nem találkoztunk már vagy egy éve, akkor is csak futólag. Előtte egyébként elég sokat, haveroknak mondtam volna magunkat. Persze szerettem volna a barátság kifejezést használni, de azt hiszem egy barát nem pontosan úgy viselkedik, ahogy ő. Szerintem egy barát…nem is tudom…meghallgatja a problémáidat. Ez elég alap. Vagy egy barát például, ha nem is teljesen, de azért képes egy kicsit tekintettel lenni rád.
Na, ő nem volt. És nem is hallgatott meg soha igazán. Mindig el volt foglalva a saját bajával, és én igazából a történeteiben csak asszisztencia voltam, adott esetben pedig lelki szemetesláda.
Jó, jó, tudom, az én hibám, mert nem kellett volna hallgatni, és főleg nem kellett volna abban reménykedni, hogy talán egyszer észrevesz engem, mint potenciális nőt. De amilyen hülye voltam, persze reménykedtem benne.
De nem is ez a legrosszabb. Hanem ahogy elváltunk. Egy teljesen lehetetlen veszekedés-spirálba rángattam magunkat. Mondjuk nem tudom, hogy ennek mi volt az értelme, de azt hiszem ez volt a természetes reakcióm ezekre a teljesen elmeroggyant érzésekre. Sohasem tudtam őket igazán kezelni. Sőt, ha egy mód van rá, akkor kerülöm ezt az egészet. Mert semmi értelme.
És egészen jól kerültem is, egészen eddig, amikor is előkerült. És csacsogni akar. Hogy mi a helyzet velem? Jól vagyok? Szívem szerint leírnék neki mindent, hogy mi történt velem, elmesélném neki az élményeimet, azokat, amiket tudom, hogy csak ő érthet meg igazán. Elmesélném milyen könyveket olvastam, milyen filmeket néztem, és hogy ezek milyen érzéseket váltottak ki belőlem.
De nem teszek semmi ilyesmit, mert úgysem érdekelné. Nem igazán tudom mit akarhat, de azt hiszem elég lesz neki annyi, hogy köszönöm, jól vagyok.
Szerintem ez teljesen korrekt visszajelzés ennyi idő után.
És tudod mi van? Én nem akarok felülni erre az érzelmi hullámvasútra megint. Olyan szépen leszálltam róla, és igazgattam az életem. Erre most megjelenik, pedig nem is akartam. Nem mintha erről bármikor is megkérdeznék az embert.
Persze legbelül, tényleg nagyon-nagyon mélyen, olyan helyeken, amikkel nem szoktam foglalkozni azt szeretném, ha minden rendbe jönne. Mert otthon érzem magam mellette. Nem érzem magam kívülállónak, ami egyébként egyre ritkább a mai világban.
Nem. Inkább elnyomom ezeket az érzéseket. És maradok ennél a semmilyen beszélgetésnél. Úgysem érdekli mi van velem, csak segítség kellett neki, akkor meg persze jó vagyok.
Ennyi. Kár is ezen többet pörögni, nem igaz?
Persze honnan is tudhatnád, hiszen te csak egy tükörkép vagy…
Beszélgetések Floriannal – 9.
2013 szeptember 15. | Szerző: LadyEdna
– Nos, hogy van ma, kedves Regina? – az orvos hangja őszintén érdeklődő volt.
– Jól, köszönöm. – a lány mosolygott, mert jól érezte magát.
– Ennek igazán nagyon örülök. Nos, akkor talán kezdjük is azzal, hogy tudja-e, hogy miért van itt?
– Ezt tegnap már megbeszéltük.
– Tudom, de most egy kicsit bővebben szeretnék erről beszélgetni.
– Rendben. Mire kíváncsi?
– Például arra, hogy mikor „találkozott” először ezzel a Floriannal?
A beszélgetés sokáig tartott, és kitértek minden részletre. Regina nem akart semmit elhallgatni, mert szilárdan eltökélte a gyógyulást, ahhoz azonban az kellett, hogy szembenézzen a sivár valósággal.
Érdekes egyébként, de egyszer sem érezte, hogy az orvos furcsán nézett volna rá, vagy betegként kezelte volna, épp ellenkezőleg, meg mert volna esküdni rá, hogy még élvezte is a beszámolóját. Biztos szakmai szemmel vizsgálta ugyan, de nem érezte rajta azt a fásultságot, amit más doktoroknál megfigyelt.
Miután végeztek, Regina visszavonult a szobájába, ahol már várta az egyszerű kórházi vacsora. Már éppen kezdett volna elszomorodni a silány étel miatt, amikor megjelentek a szülei egy nagy lábas pörkölttel. Ettől aztán megint visszatért az életkedve, és mosolyogva kanalazta az ételt.
A szüleivel is sokat beszélgetett, és elmondott mindent, amiről úgy gondolta, hogy tudniuk kéne.
Anyukája csak háromszor sírta el magát a beszélgetés alatt, de Regina igyekezett megnyugtatni, hogy csak átmeneti ez az állapot, és nem lesz semmi baj, mert most már jó helyen van.
A szülei persze magukat okolták, hogy nem vették észre korábban az intő jeleket, de lányuk megnyugtatta őket, hogy ezen igazán felesleges gondolkodni, mert senki nem vette észre, még a kollégái sem, akikkel napi nyolc órát töltött együtt.
– Bent tudják már, hogy mi történt? – kérdezte az édesapja.
– Nem tudom, hogy tudják-e, én nem hívtam fel senkit. Majd holnap reggel betelefonálok, hogy sajnos nem tudok menni, az egészségem nem engedi.
– És akkor mi lesz?
– Fizetés nélküli szabi. – Regina maga is meglepődött, hogy milyen könnyen vette ezt az egészet, pedig hát aztán most igazán és végérvényesen megváltozott az élete.
De ez mégsem érintette rosszul. Nem ő tervezte a változást, ha rajta múlik, meg sem történik, most mégis örült, hogy így alakult. Nem biztos, hogy neki lett volna ereje felborítani mindent, de az élet, ó az a furfangos, megoldotta ezt az egészet helyette.
Milyen érdekes ez is – gondolta -, annyira ragaszkodott korábban dolgokhoz, és az adott neki biztonságot. Most azonban rá kellett döbbennie, hogy az csak hamis biztonságérzet volt, a tökéletes út a rohadás fele. Ha semmi nem változott volna, akkor beleposhad abba az életbe, amit soha nem is szeretett igazán, de Floriannak igaza van, most van esélye megváltoztatni mindent.
Talán most először örült szívből annak, hogy a férfi – ha mégoly beteg formában is -, de megjelent az életében. Olyan volt, mintha fejbe rúgták volna, de már kellett ez a kijózanító lépés.
Édesanyjáék nem maradtak sokáig, hagyták pihenni. Rá is fért már, mert kimerítették az elmúlt napok eseményei, és már Florian is hiányzott neki. Egészen más volt így találkozni vele, hogy már mindenki tud róla.
Amint becsukta a szemét, el is aludt, és rögtön a kertben találta magát. A férfi már várt rá a kerítés túloldalán. Legszívesebben megölelte volna, de erősnek kellett maradnia, így nem nyitotta ki a kaput, de ma nem a padra ült le, hanem a kerítés mellé, hogy legalább egy kicsit érezhesse a férfi testét az övé mellett.
– Ügyes voltál ma. – kezdte Florian.
– Köszönöm. Igyekeztem. Próbáltam úgy csinálni, ahogy mondtad. Próbáltam érezni.
– Na és mit gondolsz, hogy ment?
– Meglepően könnyen. Nem is tudom, mintha leomlott volna egy fal, ami eddig csak akadályozott az életben. – Regina elmerengett.
– Min gondolkodsz? – a férfi arca érdeklődő volt.
– Azon, hogy meg lehetett volna-e ezt oldani máshogy?
– Hogy érted?
– Az életemre. Próbálom végigpörgetni a verziókat, de nincs köztük egy olyan sem, amely kimozdított volna. Tudod, olyan merev voltam, illetve azért egy kicsit még mindig az vagyok, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy lehet máshogy is élni.
Mindig mindent menetrend szerint csináltam, meg akartam felelni az elvárásoknak, és valahogy időközben elsikkadt az, amit én szeretnék, az, aki én vagyok. És maradt az, amit mások szeretnek bennem. Érted?
– Persze. – a férfi mosolygott. – Tudod, mielőtt nekem is beindult volna a karrierem, volt egy időszak, amikor nem mentek túl jól a dolgok. Megcsömörlöttem. Azt sem tudtam igazából, hogy jó felé haladok-e, és csak vegetáltam. Próbáltam kitalálni, hogy jó döntéseket hoztam-e.
– És?
– Ez így ment hetekig, és a végén már mindentől elfáradtam. Aztán álmodtam egy nagyon furcsát: meghaltam álmomban, leugrottam egy ház tetejéről, mert szellemek ejtettek túszul, és esélyem sem volt a szabadulásra.
Persze másnap sem voltam valami fitt, és ahogy gondolkodtam az álom jelentésén, rá kellett jönnöm, hogy a csapda, amiben álmomban voltam, valójában a saját életem. Magamat zártam be, legfőképpen a kétkedésemmel.
És akkor elképzeltem, hogy tudnék-e más életet élni? El tudom-e képzelni az életem egy másik hivatással? De akárhogy is gondolkodtam, nem találtam mást, nem volt semmi, ami ennyire megmozgatott volna.
Akkor jöttem rá, hogy ezek a rossz periódusok szükségszerű velejárói az életnek, nem hadakozhatsz ellenük, csak túl kell élni őket. És hogy ha szeretsz valamit, akkor ki kell tartanod mellette, ha esik, ha fúj. Ha pedig nem szereted, amit éppen csinálsz, akkor hagyd abba, és kezdj valami másba. Ez az egy életünk van, és nem érünk rá elpazarolni mindenféle hülyeségekre, főleg olyanokra nem, ami nem is nekünk okoz örömet, hanem másnak.
Arról nem is beszélve, hogy aki igazán szeret, az meg fog érteni, a többiek pedig nem is számítanak igazán.
– Gondolod? – Reginát elgondolkodtatták a férfi szavai. Tudta, érezte, hogy igaza van, és valahol mélyen mindig is hitt ebben, de soha nem volt ereje megvalósítani, mert valakit mindig maga elé állított. Akiért felelősséget vállalhat, aki miatt feláldozhatja magát.
Akkor hát ez lenne ő? Egy áldozat? És ha így is van, akkor ez kinek a hibája? Ezen elmélkedett, de rájött, hogy igazából minden csak miatta van. Mert mindennek az alfája és az omegája csak és kizárólag ő.
– Nem gondolom, hanem tudom. Sokáig én is magamra vállaltam dolgokat, amiket igazából nem is akartam, de nem lettem tőle boldogabb, pedig papírforma szerint boldoggá kellett volna tegyen, hogy jobbá teszem mások életét. De nem tett.
– Bennem mindig az volt – kezdett hozzá félve a lány -, hogy vigyáznom kell a szüleimre, és nem okozhatok csalódást.
– De okoztál nekik bármikor is csalódást?
– Nem tudom. Komolyan. Mindig támogattak, bármit is csináltam, mégis mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy ennél jobbnak kell lennem. Nem. Nem is jobbnak, tökéletesnek.
– De életem, senki nem tökéletes. Csak emberek vagyunk. – Florian a rácson keresztül megsimogatta a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett.
Így ültek még egy darabig, nem is beszéltek egymáshoz, csak nézték egymást.
Reginának fogalma sem volt, hogy a férfi mire gondolhat, sőt még abban sem volt biztos, hogy a saját gondolataival tisztában van. Annyi minden kavargott benne: gyerekkori emlékek keverve az egyetemi évekkel, elvesztett szerelmek képei jelentek meg az átzokogott éjszakák mellett.
Eddig annyira félt mindentől, az újtól, a csalódástól, és most itt van egy mélységes mély szakadék legalján, és mégsem fél, mert itt van vele ez a férfi, aki jó eséllyel csak a képzelete szüleménye, mégis több mindent tanított neki, mint bárki eddig.
Érezte ugyan, hogy messze még a gyógyulás, ahogy azt is, hogy minden lesz, csak nem egyszerű, de nem félt, nem rettegett, és már nem gondolta, hogy romokban heverne az élete. Ahogy Shakespeare mondta volt, hogy ha álmaink romba dőlnek sem szabad feladni, mert a ledőlt romok felett sokszor a legszebb virág fakad.
– Florian! – törte meg a lány a csendet.
– Igen?
– Már csak egyetlen dologtól félek.
– Mitől?
– Hogy nem leszel velem.
– Ezt már megbeszéltük egyszer. Ne tárgyaljuk meg többször, mert ez mind a kettőnknek elég rossz így.
– Tudom. De… – és akkor hirtelen beugrott neki – Leírok mindent!
– Mi mindent?
– Ezt az egészet, és akkor mindig velem leszel. És ha visszaolvasom, akkor emlékezni fogok minden egyes pillanatra, amit veled töltöttem.
– Gondolod, hogy ez segít?
– Nem gondolom, tudom. – mosolygott Regina. – De most már mennem kell.
– Csak ügyesen.
Florian még egyszer megsimogatta az arcát, majd elbúcsúztak. Nem örökre, de már mind a ketten érezték, hogy a következő találkozások mások lesznek. Nagyon mások.
Titánok
2013 szeptember 14. | Szerző: LadyEdna
Mielőtt Zeusz letaszította volna őket a trónról, mielőtt bezárta volna őket örök börtönükbe, burjánzott a Titánok földje. Óriási városok, virágzó kereskedelem jelezte, hogy társadalmuk a csúcson van.
És persze óriási csaták zajlottak óriások között. Ezek a háborúk termelték ki a valaha élt legnagyobb harcosokat, és köztük is a legnagyobbat: Kristost.
Kristos olyan harcos volt, amilyet még nem hordott a hátán a föld: erős volt, büszke, és verhetetlen. És persze önimádó, ahogy a nagy harcosok általában. Semmit nem tudott kevésbé elképzelni, minthogy születhet még erre a földre valaki, aki nagyobb hőstetteket vihet véghez, mint ő. De a dolgok örök körforgásának köszönhetően el kellett jönnie annak a napnak is, amikor Kristos uralma megszakad, és helyét egy még nála is nagyobb harcos veszi át: Edistanas.
Edistanas az egyik nagy déli törzsből való Titán nő volt, egyike azoknak, akik a család helyett a harcot választották. Kristos meséin nőtt fel, és már akkor eldöntötte, hogy legalább akkora harcos akar lenni, mint a bálványa.
Csakhogy Kristosnak esze ágában sem volt elfogadni Edistanast, amikor az a parancsnoksága alá került. Igyekezett megkeseríteni az életét, és csak akkor beszélt vele, amikor nagyon muszáj volt, hiszen semmi nem állt távolabb tőle, mint elfogadni, hogy egy nő is lehet nagy harcos.
De Edistanas türelmes volt, ő tudta, hogy mit akar, és azt is, hogy el is fogja érni a célját: kivívni Kristos tiszteletét.
Ezer veszélyen keresztüljutott, legyőzött olyan ősi démonokat, amelyeket senki előtte, és minden nap azon fáradozott, hogy a férfi elismerje végre, elég nagy harcos ahhoz, hogy megkapja a neki kijáró tiszteletet.
Hosszú idő telt el így a próbákkal, és Edistanas már majdnem feladta, amikor Kristos egy nap felé fordította a figyelmét. És akkor meglátta végre, hogy a nő nem az ellensége, sokkal inkább a szövetségese.
Onnantól szinte minden idejüket együtt töltötték, nem volt olyan nap, hogy ne találkoztak volna. Igyekeztek a háborúk közepén is minden idejüket együtt tölteni.
De egy nap megváltozott valami. Kristos egyre kevésbé kereste Edistanas társaságát, és a nő nem értette, hogy miért. Mikor már hónapok óta nem látta szerelmét, megkérdezte tőle, hogy mi ennek az oka.
– Jajj drága szerelmem. – szólt keserűen Kristos. – Én vagyok a legboldogabb, mióta társak vagyunk. Mégis a legboldogtalanabb vagyok. Olyan jámborrá tesz a szerelmed, hogy a csatákban már nem tudok úgy harcolni, ahogy kellene. És nekem a harc az életem. Jajj szerelmem, el kell válnunk, vagy a nagy Kristos nem lesz más, csupán egy puhány.
Edistanasnak könnyek jelentek meg a szemében, de nem szólt semmit, csak felállt és elsétált. Senki nem látta többet.
Kristos kereste ugyan, de sehol nem lelte nyomát a szerelmének, mintha a föld nyelte volna el. Aztán egy nap már nem kereste tovább.
Ahogy telt az idő, harci kedve is visszatért, és újra azzá a nagy harcossá vált, aki Edistanas előtt volt. És mintha meg is fiatalodott volna, tele volt erővel, és kedvvel, nem volt olyan dolog, ami gátat szabhatott volna neki.
Azt senki nem tudta, hogy Kristos fiatalságának oka, hogy minden éjjel új szívet kap. Merthogy Edistanas nem tűnt el, csupán elvonult, és átaludt minden napot, hogy éjjelre erős legyen a szíve. Amikor pedig úgy érezte, hogy elég erős, az éj leple alatt belopózott Kristos táborába, és megkereste szerelmét.
Minden éjjel megsimogatta a nagy harcos arcát, és amikor úgy ítélte, hogy elég mélyen alszik, kivette Kristos régi, sebekkel teli szívét, majd kitépte és nekiadta gondosan nevelt sajátját.
Ezért válhatott Kristos ismét naggyá, mert Edistanas minden éjjel nekiadta a saját életét.
Beszélgetések Floriannal – 8.
2013 augusztus 26. | Szerző: LadyEdna
Regina úgy érezte, mintha ezer éves álomból ébredt volna fel, tagjai elgémberedtek, így csak hosszas nyújtózkodás árán tudta elérni, hogy ismét mozogjanak. Mikor mindenét átmozgatta, kinyitotta a szemét, és boldognak érezte agát.
Hirtelen olyan távolinak tűnt az elmúlt pár hét, mintha nem is vele történt volna, csak olvasta, vagy látta volna a tévében. Ahogy ott feküdt, minden olyan egyszerűnek tűnt, mintha soha nem is lett volna semmilyen Florian. Talán nem is volt, talán tényleg csak képzelte az egészet, és ez is olyan, mint a Dallas: felébredt végre, és kiderült, hogy minden csak rossz álom volt csupán.
Ahogy azonban jobban körülnézett, rájött, hogy nem a szobájában van, de még csak nem is a kórházban.
A fene, akkor biztos álmodik, tehát akkor semmi nem változott. Na de akkor hol van most? Amikor jobban szemügyre vette a helyet, rájött, hogy a kertben van, amit hónapokkal ezelőtt olyan gondosan kitakarított. Ilyen felújított állapotban majdhogynem rá sem ismert. Minden virágzott, valósággal burjánzott, mégis tökéletesen rendezett volt. Akárcsak egy jól szituált angolkert, mindennek megvolt a maga helye, a sövényeknek, a szökőkutaknak, és minden padnak.
Ő maga a fűben ébredt fel. Érezte, hogy a ruhája átvette azt a semmihez sem hasonlítható, friss illatot, amit annyira szeretett. Szívesen feküdt volna ott az idők végezetéig, de végül úgy döntött, hogy olyan régen járt már itt, érdemes lenne újra körbenéznie. Könnyűnek érezte magát, így valósággal felpattant.
A rövid séta során minden virág szépségét megcsodálta, és minden illatot magába szívott. Megdöbbentette, hogy anno milyen jó munkát végzett. Emlékezett még a renoválás előtti időkre, amikor a kert úgy nézett ki, mint a Föld egy jobb képességű apokalipszis után. És most…egyszerűen meseszép.
Ez elgondolkodtatta. Annyi valós férfi fordult meg az életében, néhányba talán még bele is szeretett, a kert mégis pusztult. Nem volt köztük egy sem, aki építette volna őt, mindegyik csak elvett valamit? És Florian? Hogy lehet, hogy miatta nem rohadt el semmi? Sőt, a kert mintha még gyönyörűbb lenne, még vibrálóbb, még élettelibb.
– Azért, mert szeretsz. Igazán. – hallotta Florian hangját valahonnan messzebbről.
Megfordult, hogy lássa, hogyan jutott be a férfi a kertbe, amikor a kapukat lezárta, pontosan ezt elkerülendő. Először nem látott semmit, de aztán észrevette, hogy Florian a kerítésnek támasztott homlokkal figyeli őt.
– Szép kert. – jegyezte meg a férfi némi hallgatás után.
– Köszönöm szépen, sokat dolgoztam rajta. – Regina nem tudta eldönteni, hogy van-e ereje neki most dühösnek lenni. Végül úgy döntött, hogy nincs, és különben is sokkal előrébb lesz, ha lerendezi ezt az ügyet egyszer s mindenkorra.
– Látszik. Nem akarsz beengedni?
– Nem igazán. Nem. Pontosan miattad zártam be azt az ajtót.
– Tudom. – Florian arca szomorúnak tűnt.
Regina megsajnálta. Itt van ő, akit tulajdonképpen ő hívott be az életébe, és most őt bünteti a saját gyengesége miatt? Ez nem fair. Sem a férfival szemben, sem magával. Mert hiszen most már talán ideje lenne belátnia, hogy a saját sorsának a kovácsa, és nem okolhat folyton mást a balsikerei miatt.
– Nézd Florian. – kezdte el a mondandóját, bár igazából nem nagyon tudta, mit is mondhatna. – Sokat gondolkodtam ezen az egészen…nem jó ez így.
– De miért nem? – a férfi meglepettnek tűnt, és Regina úgy érezte, hogy valóban nem érzi a probléma lényegét.
– Mert te nem vagy valóságos. Látlak, és érezlek, de csak itt, ezen a helyen, vagy az álmaimban. De én nem élhetek az álmaimban. Van rendes életem, vagy legalábbis volt, még Amerika előtt.
A lánynak könnyes lett a szeme, mert hirtelen minden rettenetes dolog eszébe jutott. Florian szerette volna megölelni, de ott voltak kettejük között a rácsok, amiken sehogy nem tudott keresztüljutni. Szerette volna megölelni a lányt, és elmondani neki, hogy nem lesz semmi baj, minden rendbe fog jönni, és mindig mellette lesz, történjék bármi is.
– Regina, ne sírj kérlek.
– Nem, ez most jó. Ki kell jönnie végre mindannak, amit eddig magamban tartogattam. Az nem lehet, hogy örökre bennem maradjon. Ki kell adnom. Talpra kell állnom.
– Akkor legalább hadd segítsek.
Regina Florianra nézett, és majd megszakadt a szíve, amikor arra gondolt, hogy el kell válniuk egymástól. Annyira szerette ezt az embert, vagy lelket, vagy lényt, vagy bármi legyen is ez.
– Hogyan tudnál segíteni?
– Itt maradok veled.
– De nem engedlek be.
– Nem is kell. Én majd leülök a kapunak ezen az oldalán, te pedig a másikon, és beszélgetünk. Végül is ez volt az eredeti szándékod is, nem? Hát most megvalósítjuk.
– Na és utána? Mi lesz ennek a vége?
– Ha vége van, és rendbe jöttél, elmegyek. Elválnak útjaink, és te élheted tovább az életedet, nélkülem.
– Képes lennél ezt megtenni értem? – a lány őszintén csodálkozott. Azok a férfiak, akikkel eddig találkozott, leginkább csak önmagukat imádták, neki pedig mindössze annyi szerep juthatott, hogy asszisztált mindehhez. Ha mégsem tette, akkor persze ő volt az önző, a bunkó, és ki tudja még mi, persze csak azért, mert vágyott egy kis figyelemre.
– Regina, én érted bármit megtennék. És ha attól leszel boldog, hogy elválunk, akkor elmegyek.
– Hogyan?
– Mit hogyan?
– Hogyan van benned ennyi erő?
– Te adsz nekem ennyi erőt. Szeretlek. Akkor is, ha szerinted én csak egy téveszme vagyok. Lehet, hogy az vagyok. De akkor is szeretlek. És ez nem azt jelenti, hogy magamnak akarlak, még akkor is, ha ez neked rossz, hanem azt, hogy boldognak akarlak látni. Ha az tenne boldoggá, hogy leugrok egy szikláról, és szörnyethalok, akkor leugornék. Ha az tesz boldoggá, hogy elmegyek, akkor elmegyek. Nem olyan bonyolult.
– De eddig mindig az volt, tudod? Soha senki nem törődött még velem így.
– Tudom, láttam a sztorijaid. És nem szeretem ezeket az embereket.
– Azt hiszem én sem. De miért csinálták ezt velem? Mit ártottam én nekik, hogy ezt kaptam?
– Semmit életem, semmit. Ilyenek az emberek. Egy végtelenül egyszerű faj, amelynek a legtöbb tagja egyszerű ösztönlény, akit nem érdekel más, csak hogy a saját alantas igényeit kielégítse.
– És… – Regina elgondolkodott – akkor most már mindig ez lesz? El kell fogadnom örökre, hogy nekem ez jutott? Az alantas ösztönök kielégítésének tárgya vagyok csupán? Nem nagyon tetszik az ötlet.
– Szó sincs róla. Soha nem menj bele ilyenbe, soha ne hagyd, hogy csupán tárgyként tekintsenek rád, különben tényleg azzá válsz. Várj.
– De meddig?
– Ameddig kell.
– Na kösz.
– Nem vagyok jós, nem tudom megmondani, hogy mikor érkezik meg az, aki az igazi életedben fog rád vigyázni. Talán holnap, talán húsz év múlva, nem tudhatod.
– Húúúúsz ééééév?
– Most tényleg csak ennyi ragadt meg? Szélsőséges példákat hoztam.
– Jó, tudom, de akkor is. Elfáradtam Florian. Nagyon fáradt vagyok. Rettenetesen. Nem tudom, hogy van-e még erőm küzdeni.
– Regina, tudod, hogy erős vagy, nem adhatod fel. Én itt leszek melletted egészen addig, ameddig szükséges. Vagy ameddig te szükségét érzed. De az első és legfontosabb dolog most, hogy tervezzük újra a jövődet. Ahogy most látom a dolgokat, nem nagyon vannak terveid a jövőre nézve.
Regina maga elé meredt. Tényleg nem lenne semmi terve? Tényleg csak lóg a levegőben? Ő, aki világéletében eltervezett mindent, még azt is, hogy vécére mikor menjen?
Elkezdett gondolkodni, és rájött, hogy tényleg semmi terve nincsen. Azt sem tudja mit fog csinálni, ha felébredt. Nem értette az egészet, nem tudta, hogy hova lett a régi Regina. Annyit gondolkodott már ezen, de még mindig nem találta meg a választ.
– Ne gondolkodj annyit. – Florian érzékelte, hogy a lány nagyon elmerült magában, és megpróbálta visszarántani.
– Hogyan? – mintha egy mély tóból rántották volna ki, hirtelen azt sem tudta, hol van.
– Túl sokat gondolkodsz.
– De muszáj. Muszáj átgondolnom, mit hogyan tettem, és mit hol rontottam el.
– De nem kell.
– Akkor mégis mit tegyek?
Regina kérdőn nézett a férfira, az pedig intett neki, hogy menjen közelebb. A lány felállt a padról, és odasétált a rácshoz. Florian megfogta a kezét, közelebb húzta, majd megsimogatta az arcát.
– Érezz. Érezd azt, hogy mit kell tenned.
– De az érzelmek…tudod, hogy hadilábon állok velük. Félek.
– Tudom életem, tudom, hogy félsz. De hidd el, hogy az ész nem adhat mindenre választ. Talán a fizika kérdéseire igen, de egy olyan bonyolult műszer működéséhez semmi közük, mint az emberi lélek. Egyszerűen csak fogadd el a dolgokat.
– Fogadjam el? – ripakodott rá Regina. – Fogadjam el, hogy a pszichiátrián fekszek? Fogadjam el, hogy nincsen lassan egyetlen barátom sem? Fogadjam el, hogy nincsen jövőképem, és azt is, hogy ennyien bántottak? Egyszerűen csak fogadjam el?
– Igen.
– Pff. Könnyű mondani. – a lány ellökte magától Florian kezét, és visszaült a padra.
– Megtenni is könnyű. Csak gondolj bele. Ezek a dolgok már megtörténtek. Nem tudod visszaforgatni az idő kerekét, nem tudod őket meg nem történtté tenni. De a jövődön még változtathatsz. Csak gondolj bele, itt a lehetőség, hogy végre olyan életet élj, amilyet szeretnél.
– A pszichiátrián?
– Jajj dehogy. Utána. Kaptál egy esélyt, hogy kipihend magad, végre szakszerű segítséget kapj, és olyan emberekkel beszélgethess, akik hasonló cipőben járnak. Azt hiszed te vagy az egyetlen, akinek megborult az élete? Ha körbenézel, látod, hogy rengetegen vannak. Tanulj tőlük, és hidd el, hogy ennél már csak jobb dolgok várnak rád.
– Nélküled. – Regina elszomorodott, mert ráeszmélt, hogy a szebb jövőben Floriannak nem lehet helye.
– Igen, nélkülem. De valaki mással. Olyannal, aki már nem fog kihasználni, nem fog bántani, mert olyan embert már nem fogsz a közeledbe engedni, hiszen megtanultad a leckét egy életre.
– Azt meg, az tuti.
– Na akkor benne vagy abban, amit ajánlottam?
Regina elgondolkodott, végigpörgette magában a pro és kontra érveket.
– Mondtam, hogy ne gondolkodj annyit. Mit érzel?
– Azt érzem, hogy bele akarok vágni, holott tudom, hogy nehéz lesz. Sokkal egyszerűbb lenne egyszerűen csak bent maradni az intézetben, de azt érzem, hogy nem maradhatok így.
– Kiváló. Akkor most pihenj, és holnap találkozunk ugyanekkor.
– Rendben Florian. – mosolygott Regina – Akkor holnap.
Mikor felébredt, újra abban a sterilen fehér ágyban feküdt, amit átjárt a fehérítő szaga, mégsem undorodott tőle. Valahogy megnyugtatta a tudat, hogy nem kell tovább hazudnia, és elmondhatja, hogy igenis segítségre van szüksége. Persze ésszel nem látta volna be ezt, de megpróbálta megfogadni Florian tanácsát, és érezni azt, mire is van valójában szüksége.
És most úgy érezte, hogy erre. Pihenésre, őszinteségre, és szakmai segítségre.
Nem telt bele sok idő, és egy ápoló is megjelent a szobában, aki érdeklődött a hogyléte felől, de megnyugtatta, hogy jól van, és hogy nincsen semmilyen rohama, vagy tévképzete. Vagy legalábbis olyan nincs, amiről ne tudná, hogy az.
– Akkor mindjárt szólok a doktor úrnak, és el is kezdjük a terápiát.
– Rendben. Már nagyon várom. – mosolygott Regina, mert igazat mondott, tényleg várta.
Szabadulás
2013 augusztus 23. | Szerző: LadyEdna
Zorda meredten bámulta az eget arról a kis kőszikláról, ami a part mellett emelkedett, pontosan a házával szemben. Régen elvonult már a világtól, még az előző varázsló idején. Megátkozták, és így nem volt más választása, mint remeteként élni ezen az elhagyatott helyen.
Évszázadok teltek el azóta, és Zorda megöregedett. Vénné és beteggé tette az átok, melyet még a negyedik birodalom harmadik varázslója mért ki rá büntetésként. Először nem tudta mivel érdemelte ki, de a száműzetésben töltött évszázadok alatt rájött, hogy az egészet csak saját magának köszönheti. A saját gőgje és önzése taszította a pusztulásba, pedig birodalmának nagy reménysége volt. Tehetséges és ifjú varázslónő, akit még az ősök szellemei is támogattak. De egy nap rosszra használta a tudását…
És most itt áll, egy vénséges vén banya testében, pedig ha hű marad a direktívához, most is ugyanolyan üde lenne és fiatal, mint annak idején. Ahogy ott állt, és figyelte az eget, melegség öntötte el, pedig minden idők legnagyobb vihara közeledett. A felhők, mint óriási bársonyfüggönyök borultak az égre, sötétségbe borítva az egész földet, de még a három tengert is. A sötétséget csak néha szakította meg egy felvillanó villám, mely úgy vágta keresztül az eget, mint szabász ollója az anyagot.
És mégis, a sötétségben Zorda végre érezte a megnyugvás szelét. Érezte, hogy ez most más lesz, nem a szokásos nagy vihar. Nem, ez azért jött, hogy megszabadítsa őt végtelen ideje tartó szenvedéséből. A levegő hideg volt ugyan, és valósággal csípte a szemét a felcsapódó pára, de volt egy hang a szélben, amely azt suttogta: “Bűneid megbocsáttatnak.” Ha Zorda nem tudta volna, hogy lehetetlen, még arra is megesküdött volna, hogy a vihar édesanyja hangján szólt hozzá.
Nem tartott sokáig az elemek küzdelme, alig egy óra alatt lezajlott az egész, de Zorda mindvégig kint áll a szirten. Úgy gondolta, hogy vagy tényleg a megváltást hozza ez a vihar, vagy elsodorja az orkánerejű szél, és szeretett óceánjában leli halálát.
A vihar elmúltával Zorda még mindig ott állt, de már minden más volt. Megváltozott a táj, a háza eltűnt, a fű kizöldült, és virágok nyíltak, ameddig csak a szem ellátott. Amikor megfordult gyerekek szaladtak felé, és vidáman üdvözölték. Nem értette, de amikor kinyújtotta a kezét, látta, hogy már nem egy banya keze nyúl a kicsik felé, hanem egy fiatal lányé.
– Anya! Anyuska! Gyere játszani! – kiabálta a kisfiú, aki mögött feltűnt egy férfi is.
“Hát megtörtént” gondolta “Bűneim megbocsáttattak, és most már enyém a másik jövő.”
Vallomás
2013 augusztus 21. | Szerző: LadyEdna
“…most én is csak ennyi vagyok. Egy ócska kis csitri, aki arra vár, hogy az az egy ember megcsókolja végre, és csak azt akarja, hogy együtt legyenek pár órában a teljes megsemmisülésben. Hogy mind a ketten elégjenek abban a tűzben, amelyet egyikük sem akar igazán, de erről az ösztönök máshogy rendelkeznek. Amikor minden létező észérv az ellen szól, hogy egyesüljenek, ők mégis megteszik. Vadul, széttépve egymás testét és idegeit, állatiasan, az ösztönöktől vezérelve tegyék tönkre egymást, arra várva, hogy ez az egész majd feloldja őket az alól a bűn alól, amelyet ketten együtt követnek el a józan ész, és a körülöttük élő emberek ellen. Csak hallgatják egymás hangját, amely az éjszakában átszakít minden gátat, és leszedi a csillagokat az égből, mert olyan dallam szólal meg a két torok mélyéből, amely előhívja a föld legmélyén élő, a világ legősibb démonait, és ezáltal szabadjára engedik a lét valódiságát. Arra vágynak mind a ketten, hogy olyan boldoggá tegyék a másikat, amilyen még sosem volt, hogy felszabaduljon belőlük minden elfojtott düh, éhség, harag, kegyelem. Ugyanakkor mind a ketten kicsit meg is akarják ölni a másikat, hogy a másik halálában saját életüket találják meg.
…
Azt hiszem csak ebben a mindent felemésztő tűzben juthatok el önmagamhoz. Azt akarom, hogy valaki széttépjen. Hogy amikor hozzám ér, érezzem, hogy meg akar ölni, csak nem meri megtenni. Hogy az ő bőre és az én bőröm összeolvadjon egy egésszé, hogy a kettőnk teste ugyanaz legyen, és hogy ugyanúgy hagyjuk el ezt a világot, hogy egy másik dimenzióba jutva elengedhessük magunkat, és végre azt tegyük, ami mindkettőnknek igazán jó. Hogy én elmondhassam neki a szerelem és a test nyelvén, hogy ő a legtökéletesebb, hogy ő elmondhassa nekem, hogy nálam szebbet még nem látott. Hogy ketten folyamatosan beszélgessünk szavak nélkül. Hogy mikor bennem van, úgy érezzem, hogy a végtelent tartom magambn, és hogy nem számít semmi más, csak hogy én nyújtok neki menedéket. Hogy az én testemben lel pár pillanatra békét, de abban a pár pillanatnyi békében mind a ketten megtaláljuk a tökéletes boldogságot, és hogy rájöjjünk, a tökéletes boldogság nem más, mint amikor egyesülünk.”
Búcsú
2013 augusztus 20. | Szerző: LadyEdna
Amikor először találkoztunk, féltem. Féltem az újtól, de legfőképpen a fájdalomtól. Magam sem tudom, hogy miért, de mintha éreztem volna, hogy életem egyik legnehezebb időszaka köszönt rám. Pedig semmi jel nem utalt rá. Minden jól alakult. Talán túl jól.
Véget nem érő beszélgetések a semmiről, olyan dolgokról, amiket igazán teljesen felesleges megvitatni. Olyan érzésem volt, mintha magammal beszélgetnék, mintha saját magamat látnám benne, és abban, ahogy él. Tetszett, mert végre nem kellett megjátszanom magam, nem kellett elnyomnom az egyik részemet, attól félve, hogy majd sikítva elmenekül a másik irányba.
Ugyanakkor féltem attól is, hogy fogok-e egyáltalán tetszeni. Annyi baj van a testemmel, annyi megpróbáltatáson ment már keresztül, hogy féltem, talán ezek a sebek túl mélyek, hogy bárki átlásson rajtuk. És mégis. Mintha neki sikerült volna, mintha meglátta volna bennem azt, aki valójában vagyok. Az igazi lényemet.
Nem akartam várni. Nem akartam játszani. De legfőképpen nem akartam hazudni. Sem neki, sem magamnak. Egyszerűen csak azt szerettem volna, ha a dolgok alakulnak a maguk útján. Szerettem vele lenni, mert megnevetett, tudott újat mondani, pedig nekem azt igazán nehéz.
Egy kis időre megpihenhettem mellette, és nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi lesz holnap. Mert sem akkor, sem most nem tudom, hogy mit hoz a holnap. Milyen próba elé állít újra. És ami a legjobb volt, tudtam aludni. Rémálmok nélkül, nyugodtan, tudva, hogy lehet az élet egyszerű is.
Aztán minden elromlott. Mintha lekapcsoltak volna egy lámpát, és én újra ott álltam a sötétség kellős közepén. Nem tudtam merre induljak, nem tudtam, mitévő legyek, de legfőképpen nem tudtam, hogy mit rontottam el.
Talán semmit, talán mindent. ÉS akkor értettem meg, hogy ettől féltem. Hogy valakit megkedvelek, és egyszer csak eltűnik. Próbáltam helyrehozni, ami inkább kétségbeesett kapálózásnak tűnt, semmint átgondolt cselekedetnek. Pedig az volt. Tudtam, hogy képes vagyok helyrehozni dolgokat, képes vagyok változtatni a jövőn, ha az idő kerekét nem is tudom visszaforgatni.
A múlt csak múlt, nem tudok vele mit kezdeni, nem tudom megmásítani. Rágódhatok rajta, vagy felemelt fejjel továbbmegyek, és megoldom azt, amit még meg lehet.
Nem sikerült.
Aztán eszembe jutott, hogy ahogy a másik viselkedik velünk, valójában leképeződése annak, amik mi vagyunk mélyen legbelül.
És akkor megértettem. Mindent, amit ő tett, megtettem már én is. És hogy valójában én vagyok ilyen: bizonytalan, félős, de legfőképpen megrekedt. Olyan vagyok, mint a poshadt víz, csak állok egy helyben, és nem mozdulok. Beszorultam a saját életembe. Csapdát állítottam magamnak, amiből nem tudtam eddig kitörni. Hiszen hogy is tudtam volna, hisz azt sem tudtam, hogy el vagyok veszve.
Most már látom. És azt is látom, hogy a büszkeségem olyan láncokat rakott rám, amik megbénítanak.
És ezért nem haladtam egyről a kettőre, ezért vesztegeltem mindig a sikertelen kapcsolatok tengerében egy ócska kis lélekvesztőben. Azt hittem biztonságban vagyok, pedig sosem voltam. Olyan veszélynek tettem ki magam, aminek sosem kellett volna.
Találkoztam azóta korábbi emberekkel, akikhez valamilyen úton módon közöm volt. De amikor rájuk néztem, nem éreztem semmit. És azt sem értettem, hogy hogy érezhettem valaha is. Persze nekik is megvolt a feladatuk az életemben, de pontosan annyi, amennyit itt töltöttek. Aztán továbbmentek.
Ahogy most én is. Talán nem volt megfelelő sem az idő, sem a hely. Nem tudom, és valószínűleg sosem fogok rá választ kapni. Sem tőle, sem az élettől, sem mástól.
De hiszem, hogy minden okkal történik, és hogy meg kell tanulnom ebből is a leckét. Hiszen nem lehet, hogy hiábavaló legyen a fájdalom, és az a rengeteg könny.
Beteszem ezt is az emlékek közé, de továbbmegyek. Mert tovább kell mennem. Az életem nem érhet itt véget.
Kedves Péter,
2014 május 13. | Szerző: LadyEdna
Tudod kurva sokat gondolkodtam, hogy mégis mit írhatnék neked, amitől egyrészt nem szállsz el még jobban (bár szerintem már így is Föld körüli pályán keringsz), és magamat sem égetem le túlságosan.
Tanakodtam, tanakodtam, aztán arra jutottam, hogy nagyjából most már kurva mindegy, mert a dolgok olyan irányt vettek, amire kábé soha nem gondoltam volna. Amúgy is csak addig volt értelme a nagy tiltakozásomnak, amíg el nem ismertem magamnak, hogy teljesen, végérvényesen, és kikúrálhatatlanul beléd szerettem. Hadakoztam is vele pont eleget, na de aztán kénytelen voltam beletörődni, mert ahogy egyre többet találkoztunk, nemhogy meguntalak, sőt. Ráadásul néha-néha agyon tudnálak csapni, annyira idegesítesz, ugyanakkor meg nem szeretnék nélküled soha többet egy tapodtat sem menni.
Érdekes dolog ez egyébként, főleg nekem, mert azt hittem, hogy ilyen, amit most érzek, tulajdonképpen nincs is. Persze elolvastam, hogy mit kell ilyenkor érezni, de mindig is azt gondoltam, hogy én soha ebben az életben, de talán még a következőben sem fogok ilyet érezni. Elképzeltem, hogy ki válthatna ki belőlem ilyet, és el is jutottam egészen Hugh Jackmanig, aki nős ugye, meg egyébként világsztár, szóval csak annyi esélye van a dolognak, mint fingot fűrészelni. Ennél tovább azonban nem jutottam, így eldöntöttem, hogy megelégszek azzal, amit kapok, úgysem vagyok olyan nagyon romantikus alkat, aztán majd a munkámban kiélem magam, és ennyi.
Aztán bámm, jöttél te, meg egy nem gyenge fejlövés, és hipp hopp kiderült számomra, hogy milyen is az igazi szerelem. Persze eleinte igyekeztem távol tartani magam, mert kinek hiányzik a csalódás, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy kiderült, te is hasonlóan érzel. Mindenáron titokban akartam tartani, de most, a nagy vallomások közepette igazából elfér, hogy azóta madarat lehet velem fogatni.
Mert amikor rám mosolyogsz, az olyan, mintha felkelne a nap. Olyankor minden olyan világos és egyértelmű. Melletted érzem, hogy élek, hogy volt értelme a sok évi szenvedésnek, amíg vártam rád. Nem bánok semmit, mert ha csak egy dolog is másként lenne, most nem állnánk itt, és nem szerveznénk a közös életünket.
Minden reggel, mikor felkelek, és látom, hogy ott vagy mellettem, hálát adok az égnek, hogy vagy nekem, és hogy téged nevezhetlek majd a gyermekeim apjának. Amióta az eszemet tudom, arról álmodtam, hogy neked szülök majd gyereket, és hogy a kettőnk véréből valami csodálatos fog létrejönni.
Már nem félek a holnaptól, és bármit is tartogasson az élet, tudom, hogy ketten együtt megoldjuk.
Mert együtt vagyunk. Öröktől fogva örök időkig.
Kimondhatatlanul és visszavonhatatlanul szeretlek.
Oldal ajánlása emailben
X