Kedves Péter,

2014 május 13. | Szerző:

Tudod kurva sokat gondolkodtam, hogy mégis mit írhatnék neked, amitől egyrészt nem szállsz el még jobban (bár szerintem már így is Föld körüli pályán keringsz), és magamat sem égetem le túlságosan.

Tanakodtam, tanakodtam, aztán arra jutottam, hogy nagyjából most már kurva mindegy, mert a dolgok olyan irányt vettek, amire kábé soha nem gondoltam volna. Amúgy is csak addig volt értelme a nagy tiltakozásomnak, amíg el nem ismertem magamnak, hogy teljesen, végérvényesen, és kikúrálhatatlanul beléd szerettem. Hadakoztam is vele pont eleget, na de aztán kénytelen voltam beletörődni, mert ahogy egyre többet találkoztunk, nemhogy meguntalak, sőt. Ráadásul néha-néha agyon tudnálak csapni, annyira idegesítesz, ugyanakkor meg nem szeretnék nélküled soha többet egy tapodtat sem menni.

Érdekes dolog ez egyébként, főleg nekem, mert azt hittem, hogy ilyen, amit most érzek, tulajdonképpen nincs is. Persze elolvastam, hogy mit kell ilyenkor érezni, de mindig is azt gondoltam, hogy én soha ebben az életben, de talán még a következőben sem fogok ilyet érezni. Elképzeltem, hogy ki válthatna ki belőlem ilyet, és el is jutottam egészen Hugh Jackmanig, aki nős ugye, meg egyébként világsztár, szóval csak annyi esélye van a dolognak, mint fingot fűrészelni. Ennél tovább azonban nem jutottam, így eldöntöttem, hogy megelégszek azzal, amit kapok, úgysem vagyok olyan nagyon romantikus alkat, aztán majd a munkámban kiélem magam, és ennyi.

Aztán bámm, jöttél te, meg egy nem gyenge fejlövés, és hipp hopp kiderült számomra, hogy milyen is az igazi szerelem. Persze eleinte igyekeztem távol tartani magam, mert kinek hiányzik a csalódás, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy kiderült, te is hasonlóan érzel. Mindenáron titokban akartam tartani, de most, a nagy vallomások közepette igazából elfér, hogy azóta madarat lehet velem fogatni.

Mert amikor rám mosolyogsz, az olyan, mintha felkelne a nap. Olyankor minden olyan világos és egyértelmű. Melletted érzem, hogy élek, hogy volt értelme a sok évi szenvedésnek, amíg vártam rád. Nem bánok semmit, mert ha csak egy dolog is másként lenne, most nem állnánk itt, és nem szerveznénk a közös életünket.

Minden reggel, mikor felkelek, és látom, hogy ott vagy mellettem, hálát adok az égnek, hogy vagy nekem, és hogy téged nevezhetlek majd a gyermekeim apjának. Amióta az eszemet tudom, arról álmodtam, hogy neked szülök majd gyereket, és hogy a kettőnk véréből valami csodálatos fog létrejönni.

Már nem félek a holnaptól, és bármit is tartogasson az élet, tudom, hogy ketten együtt megoldjuk.

Mert együtt vagyunk. Öröktől fogva örök időkig.

Kimondhatatlanul és visszavonhatatlanul szeretlek.

Címkék:

A pillanat

2013 október 22. | Szerző:

–          Szerinted hol lehet?
–          Nem tudom Fartis. De nem juthatott messzire.
Két katona sétált végig egy szűk és sötét folyosón. Minden idegszálukat megfeszítették, hiszen az életük múlt a keresésen. Ha nem találják meg a szökevényt, az istenük kivégzi őket.
Persze nem igazi isten volt ő, csupán ember, aki a lázadás okozta káoszt kihasználva uralomra tört egy haldokló világ romjai felett. Sok éve ennek már, és sok éve annak is, hogy a lázadók összeálltak, egyesítvén erejüket egy olyan istennel szemben, mely csupán a kizsigerelésre törekszik.
A rendszernek sok ellensége volt, bár aki ellenállásra adta a fejét, hamar valamelyik kereszten találhatta magát, melyeket csak és kizárólag azért állítottak fel az utak mentén, hogy bizonyságul szolgáljanak: aki nem hódol be a nagyságos O istennek, annak rothadó húsát felhasználják elrettentetésnek. Ha már a közt nem tudja szolgálni.
Azt a közt, ami valójában nem is létezett. Nem voltak már városok, csak egy egybefüggő nagy massza, amelyben több millió ember zsúfolódott össze, hogy éljék ezt az életnek titulált lassú haldoklást. A régi területeket szentségtelen helynek nyilvánították mondván, hogy ott rossz szellemek lakoznak, akiknek semmi más céljuk nincs, mint eltéríteni az igaz embereket O útjától. Az egyetlen igaz úttól, amely elvezethet a megvilágosodáshoz.
–          Mondd csak Bezobel, szerinted megtaláljuk?
–          Nem tudom, komolyan nem tudom. Túl sötét van itt, ráadásul mindent esz a penész. Így nehéz lesz nyomot találni.
–          De mi van, ha nem találjuk meg? – Fartis kétségbeesett, hiszen olyan fiatal volt még, és egyáltalán nem lelkesítette a gondolat, hogy meghaljon. Még akkor sem, ha az egyetlen igaz istenért tenné mindezt. Legbelül egyébként sem volt meggyőződve a Dicsőséges Birodalom létjogosultságáról, de ott vannak a testvérei, akikről gondoskodnia kell. De valóban akkor teszi nekik a legjobbat, ha megtanítja őket szolgaként élni? Azzal minden meg lenne oldva?
–          Bezobel?
–          Igen?
–          Szóval… – Fartis nem tudta hogyan kérdezzen meg egy olyan dolgot, amelynek már a gondolatáért is hetedízigleni családirtás jár.
–          Ne mondj semmit. – Bezobel csak biccentett egyet a másik felé, de abban benne volt minden. Fartis érezte, hogy nem kell tovább feszegetnie a dolgokat, és különben is megkapta a válaszát. Érezte, tudta, hogy a másik, ha szótlanul is, de ugyanúgy szenved, mint ő maga, és ugyanazok a kétségek gyötrik ebben a szentségtelen világban.
A keresés további részében nem nagyon beszélgettek, talán mert nem volt miről, talán mert túl sok mindent kellett volna megvitatniuk.
Néhány óra után úgy döntöttek, megpihennek, és megálltak egy csatorna elágazásánál, mely négy nagy kanálist egyesített egy hatalmas, halálszagú veremben. A csatorna hálózatból kikerülő szennyvizet nem használták fel újra, mert O szerint ami egyszer meghalt, az nem támadhat fel újra, így az a víz, ami egyszer beszennyeződött az emberek mocskával, már soha többet nem lesz tiszta. Éppen ezért nemes egyszerűséggel elvezették az egészet a szentségtelen területekre, ahol mostanra már a zabolátlan szennyezés miatt kipusztult minden élő növény és állat.
Néhány perce ültek csupán, amikor hangokra lettek figyelmesek. Először csak halk kaparászást hallottak, majd ahogy erősödött ez a hang, már erőtlen nyöszörgést is ki tudtak venni a szennyvíz csobogása mellett. Egyikük sem mozdult azonban, meg akartak győződni róla, hogy valóban van ott valami, és nem csak a végletekig meggyötört agyuk járatja a bolondját velük.
De nem. A nyöszörgés mind hangosabb lett, és mintha valaki azt suttogta volna erőtlenül: Segíts.
Fartis volt az első, aki odaugrott, hogy megnézze, ki bujkálhat itt. Nem tudta mit keressen, de a hang alapján elég kicsi lehetett.
Igaza is lett. Amikor végül rábukkant egy eldugott kis zugban, rájött, hogy valójában egy kisfiúról van szó, alig öt éves. Amikor megpróbált hozzányúlni, a gyermek elhúzódott, szemében pedig olyan vad kétségbeesés tombolt, hogy ha nem lett volna a háta mögött fal, már biztosan elmenekült volna.
–          Gyere, nem bántalak. – Fartis megpróbált olyan nyugodt hangon beszélni vele, amennyire csak tudott. Persze a kisfiú felismerte a Dicsőséges Birodalom egyenruháját, és éppen ezért volt bizalmatlanabb.
–          Ezek? Ezeket loptam. Nem kell félned…Nem fognak bántani…Megígérem.
Fartis akkor valóban megígérte. Minden porcikájában érezte, hogy ez a mondat megváltoztatta az életét.
Végül sikerült meggyőznie a kisfiút, aki bátortalanul bár, de előmerészkedett, és belecsimpaszkodott megmentőjébe, mikor megbizonyosodott, hogy az tényleg nem fogja bántani.
–          Nézd csak Bezobel, kit találtam odalent.
–          Ő…őt kerestük egészen eddig. – Bezobel holtsápadt lett, mikor rájött, hogy végig egy gyermeket üldöztek.
–          Az nem lehet. Hiszen még csak egy gyerek! Hogyan árthatott volna a Birodalomnak?
–          Nem tudom. – abban a pillanatban Bezobelben is meghalt valami. Sok rémtettet volt kénytelen véghezvinni, de egy ilyen kicsi gyermek…Nem, még belegondolni sem tudott. Eszébe jutottak a sajátjai. Elképzelte, ahogy itt húzódnak meg az ürülék között, remélve, hogy itt senki nem keresi őket.
–          El kell vinnünk innen. – mondta Bezobel.
–          De akkor…
–          Tudom. Kereszt.
–          De a gyerekeid…
–          Fartis! Ne törődj most ezzel. Nem hagyhatjuk itt.
–          Bezobel?
–          Igen?
–          Menj el innen.
–          Hogy hogy menjek el?
–          Menj el innen, és ne is nézz vissza. Mondd azt, hogy megtaláltuk a gyermeket, én leütöttelek, és megszöktem vele.
–          De keresni fognak.
–          Tudom. De nem lesz semmi baj. Vissza fogok menni a városba, és feladom magam.
–          Fartis…
–          Nem. Ez így nem mehet tovább Bezobel. Inkább a kereszt, mint ez. Valakinek el kell kezdenie.
Bezobel bólintott. Akkor látták egymást utoljára.
A kereszt nem maradt el. Fartis is beállt a vértanúk sorába, akik inkább meghaltak, semmint hogy egy zsarnok gyerekgyilkos uralma alatt éljenek.

Címkék:

Alteregó

2013 október 19. | Szerző:

Segítened kell nekem. Nem tudom, mit tegyek? Na várj, ez így nem lesz jó. Az elejéről kellene kezdenem, nem igaz? Úgy minden sokkal világosabb lenne.
Szóval van ez a fiú. Srác, vagy csávó. Férfinak azért még nem nevezném. Vagy ki tudja, lehet, hogy azóta már az lett.
Tudod, nem találkoztunk már vagy egy éve, akkor is csak futólag. Előtte egyébként elég sokat, haveroknak mondtam volna magunkat. Persze szerettem volna a barátság kifejezést használni, de azt hiszem egy barát nem pontosan úgy viselkedik, ahogy ő. Szerintem egy barát…nem is tudom…meghallgatja a problémáidat. Ez elég alap. Vagy egy barát például, ha nem is teljesen, de azért képes egy kicsit tekintettel lenni rád.
Na, ő nem volt. És nem is hallgatott meg soha igazán. Mindig el volt foglalva a saját bajával, és én igazából a történeteiben csak asszisztencia voltam, adott esetben pedig lelki szemetesláda.
Jó, jó, tudom, az én hibám, mert nem kellett volna hallgatni, és főleg nem kellett volna abban reménykedni, hogy talán egyszer észrevesz engem, mint potenciális nőt. De amilyen hülye voltam, persze reménykedtem benne.
De nem is ez a legrosszabb. Hanem ahogy elváltunk. Egy teljesen lehetetlen veszekedés-spirálba rángattam magunkat. Mondjuk nem tudom, hogy ennek mi volt az értelme, de azt hiszem ez volt a természetes reakcióm ezekre a teljesen elmeroggyant érzésekre. Sohasem tudtam őket igazán kezelni. Sőt, ha egy mód van rá, akkor kerülöm ezt az egészet. Mert semmi értelme.
És egészen jól kerültem is, egészen eddig, amikor is előkerült. És csacsogni akar. Hogy mi a helyzet velem? Jól vagyok? Szívem szerint leírnék neki mindent, hogy mi történt velem, elmesélném neki az élményeimet, azokat, amiket tudom, hogy csak ő érthet meg igazán. Elmesélném milyen könyveket olvastam, milyen filmeket néztem, és hogy ezek milyen érzéseket váltottak ki belőlem.
De nem teszek semmi ilyesmit, mert úgysem érdekelné. Nem igazán tudom mit akarhat, de azt hiszem elég lesz neki annyi, hogy köszönöm, jól vagyok.
Szerintem ez teljesen korrekt visszajelzés ennyi idő után.
És tudod mi van? Én nem akarok felülni erre az érzelmi hullámvasútra megint. Olyan szépen leszálltam róla, és igazgattam az életem. Erre most megjelenik, pedig nem is akartam. Nem mintha erről bármikor is megkérdeznék az embert.
Persze legbelül, tényleg nagyon-nagyon mélyen, olyan helyeken, amikkel nem szoktam foglalkozni azt szeretném, ha minden rendbe jönne. Mert otthon érzem magam mellette. Nem érzem magam kívülállónak, ami egyébként egyre ritkább a mai világban.
Nem. Inkább elnyomom ezeket az érzéseket. És maradok ennél a semmilyen beszélgetésnél. Úgysem érdekli mi van velem, csak segítség kellett neki, akkor meg persze jó vagyok.
Ennyi. Kár is ezen többet pörögni, nem igaz?

Persze honnan is tudhatnád, hiszen te csak egy tükörkép vagy…

Címkék:

Szabadulás

2013 augusztus 23. | Szerző:

Zorda meredten bámulta az eget arról a kis kőszikláról, ami a part mellett emelkedett, pontosan a házával szemben. Régen elvonult már a világtól, még az előző varázsló idején. Megátkozták, és így nem volt más választása, mint remeteként élni ezen az elhagyatott helyen.
Évszázadok teltek el azóta, és Zorda megöregedett. Vénné és beteggé tette az átok, melyet még a negyedik birodalom harmadik varázslója mért ki rá büntetésként. Először nem tudta mivel érdemelte ki, de a száműzetésben töltött évszázadok alatt rájött, hogy az egészet csak saját magának köszönheti. A saját gőgje és önzése taszította a pusztulásba, pedig birodalmának nagy reménysége volt. Tehetséges és ifjú varázslónő, akit még az ősök szellemei is támogattak. De egy nap rosszra használta a tudását…
És most itt áll, egy vénséges vén banya testében, pedig ha hű marad a direktívához, most is ugyanolyan üde lenne és fiatal, mint annak idején. Ahogy ott állt, és figyelte az eget, melegség öntötte el, pedig minden idők legnagyobb vihara közeledett. A felhők, mint óriási bársonyfüggönyök borultak az égre, sötétségbe borítva az egész földet, de még a három tengert is. A sötétséget csak néha szakította meg egy felvillanó villám, mely úgy vágta keresztül az eget, mint szabász ollója az anyagot.
És mégis, a sötétségben Zorda végre érezte a megnyugvás szelét. Érezte, hogy ez most más lesz, nem a szokásos nagy vihar. Nem, ez azért jött, hogy megszabadítsa őt végtelen ideje tartó szenvedéséből. A levegő hideg volt ugyan, és valósággal csípte a szemét a felcsapódó pára, de volt egy hang a szélben, amely azt suttogta: “Bűneid megbocsáttatnak.” Ha Zorda nem tudta volna, hogy lehetetlen, még arra is megesküdött volna, hogy a vihar édesanyja hangján szólt hozzá.
Nem tartott sokáig az elemek küzdelme, alig egy óra alatt lezajlott az egész, de Zorda mindvégig kint áll a szirten. Úgy gondolta, hogy vagy tényleg a megváltást hozza ez a vihar, vagy elsodorja az orkánerejű szél, és szeretett óceánjában leli halálát.
A vihar elmúltával Zorda még mindig ott állt, de már minden más volt. Megváltozott a táj, a háza eltűnt, a fű kizöldült, és virágok nyíltak, ameddig csak a szem ellátott. Amikor megfordult gyerekek szaladtak felé, és vidáman üdvözölték. Nem értette, de amikor kinyújtotta a kezét, látta, hogy már nem egy banya keze nyúl a kicsik felé, hanem egy fiatal lányé.
– Anya! Anyuska! Gyere játszani! – kiabálta a kisfiú, aki mögött feltűnt egy férfi is.
“Hát megtörtént” gondolta “Bűneim megbocsáttattak, és most már enyém a másik jövő.”

Címkék: ,

Vallomás

2013 augusztus 21. | Szerző:

“…most én is csak ennyi vagyok. Egy ócska kis csitri, aki arra vár, hogy az az egy ember megcsókolja végre, és csak azt akarja, hogy együtt legyenek pár órában a teljes megsemmisülésben. Hogy mind a ketten elégjenek abban a tűzben, amelyet egyikük sem akar igazán, de erről az ösztönök máshogy rendelkeznek. Amikor minden létező észérv az ellen szól, hogy egyesüljenek, ők mégis megteszik. Vadul, széttépve egymás testét és idegeit, állatiasan, az ösztönöktől vezérelve tegyék tönkre egymást, arra várva, hogy ez az egész majd feloldja őket az alól a bűn alól, amelyet ketten együtt követnek el a józan ész, és a körülöttük élő emberek ellen. Csak hallgatják egymás hangját, amely az éjszakában átszakít minden gátat, és leszedi a csillagokat az égből, mert olyan dallam szólal meg a két torok mélyéből, amely előhívja a föld legmélyén élő, a világ legősibb démonait, és ezáltal szabadjára engedik a lét valódiságát. Arra vágynak mind a ketten, hogy olyan boldoggá tegyék a másikat, amilyen még sosem  volt, hogy felszabaduljon belőlük minden elfojtott düh, éhség, harag, kegyelem. Ugyanakkor mind a ketten kicsit meg is akarják ölni a másikat, hogy a másik halálában saját életüket találják meg.

Azt hiszem csak ebben a mindent felemésztő tűzben juthatok el önmagamhoz. Azt akarom, hogy valaki széttépjen. Hogy amikor hozzám ér, érezzem, hogy meg akar ölni, csak nem meri megtenni. Hogy az ő bőre és az én bőröm összeolvadjon egy egésszé, hogy a kettőnk teste ugyanaz legyen, és hogy ugyanúgy hagyjuk el ezt a világot, hogy egy másik dimenzióba jutva elengedhessük magunkat, és végre azt tegyük, ami mindkettőnknek igazán jó. Hogy én elmondhassam neki a szerelem és a test nyelvén, hogy ő a legtökéletesebb, hogy ő elmondhassa nekem, hogy nálam szebbet még nem látott. Hogy ketten folyamatosan beszélgessünk szavak nélkül. Hogy  mikor bennem van, úgy érezzem, hogy a végtelent tartom magambn, és hogy nem számít semmi más, csak hogy én nyújtok neki menedéket. Hogy az én testemben lel pár pillanatra békét, de abban a pár pillanatnyi békében mind a ketten megtaláljuk a tökéletes boldogságot, és hogy rájöjjünk, a tökéletes boldogság nem más, mint amikor egyesülünk.”

Címkék:

Búcsú

2013 augusztus 20. | Szerző:

Amikor először találkoztunk, féltem. Féltem az újtól, de legfőképpen a fájdalomtól. Magam sem tudom, hogy miért, de mintha éreztem volna, hogy életem egyik legnehezebb időszaka köszönt rám. Pedig semmi jel nem utalt rá. Minden jól alakult. Talán túl jól.
Véget nem érő beszélgetések a semmiről, olyan dolgokról, amiket igazán teljesen felesleges megvitatni. Olyan érzésem volt, mintha magammal beszélgetnék, mintha saját magamat látnám benne, és abban, ahogy él. Tetszett, mert végre nem kellett megjátszanom magam, nem kellett elnyomnom az egyik részemet, attól félve, hogy majd sikítva elmenekül a másik irányba.
Ugyanakkor féltem attól is, hogy fogok-e egyáltalán tetszeni. Annyi baj van a testemmel, annyi megpróbáltatáson ment már keresztül, hogy féltem, talán ezek a sebek túl mélyek, hogy bárki átlásson rajtuk. És mégis. Mintha neki sikerült volna, mintha meglátta volna bennem azt, aki valójában vagyok. Az igazi lényemet.
Nem akartam várni. Nem akartam játszani. De legfőképpen nem akartam hazudni. Sem neki, sem magamnak. Egyszerűen csak azt szerettem volna, ha a dolgok alakulnak a maguk útján. Szerettem vele lenni, mert megnevetett, tudott újat mondani, pedig nekem azt igazán nehéz.
Egy kis időre megpihenhettem mellette, és nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi lesz holnap. Mert sem akkor, sem most nem tudom, hogy mit hoz a holnap. Milyen próba elé állít újra. És ami a legjobb volt, tudtam aludni. Rémálmok nélkül, nyugodtan, tudva, hogy lehet az élet egyszerű is.
Aztán minden elromlott. Mintha lekapcsoltak volna egy lámpát, és én újra ott álltam a sötétség kellős közepén. Nem tudtam merre induljak, nem tudtam, mitévő legyek, de legfőképpen nem tudtam, hogy mit rontottam el.
Talán semmit, talán mindent. ÉS akkor értettem meg, hogy ettől féltem. Hogy valakit megkedvelek, és egyszer csak eltűnik. Próbáltam helyrehozni, ami inkább kétségbeesett kapálózásnak tűnt, semmint átgondolt cselekedetnek. Pedig az volt. Tudtam, hogy képes vagyok helyrehozni dolgokat, képes vagyok változtatni a jövőn, ha az idő kerekét nem is tudom visszaforgatni.
A múlt csak múlt, nem tudok vele mit kezdeni, nem tudom megmásítani. Rágódhatok rajta, vagy felemelt fejjel továbbmegyek, és megoldom azt, amit még meg lehet.
Nem sikerült.
Aztán eszembe jutott, hogy ahogy a másik viselkedik velünk, valójában leképeződése annak, amik mi vagyunk mélyen legbelül.
És akkor megértettem.  Mindent, amit ő tett, megtettem már én is. És hogy valójában én vagyok ilyen: bizonytalan, félős, de legfőképpen megrekedt. Olyan vagyok, mint a poshadt víz, csak állok egy helyben, és nem mozdulok. Beszorultam a saját életembe. Csapdát állítottam magamnak, amiből nem tudtam eddig kitörni. Hiszen hogy is tudtam volna, hisz azt sem tudtam, hogy el vagyok veszve.
Most már látom. És azt is látom, hogy a büszkeségem olyan láncokat rakott rám, amik megbénítanak.
És ezért nem haladtam egyről a kettőre, ezért vesztegeltem mindig a sikertelen kapcsolatok tengerében egy ócska kis lélekvesztőben. Azt hittem biztonságban vagyok, pedig sosem voltam. Olyan veszélynek tettem ki magam, aminek sosem kellett volna.
Találkoztam azóta korábbi emberekkel, akikhez valamilyen úton módon közöm volt. De amikor rájuk néztem, nem éreztem semmit. És azt sem értettem, hogy hogy érezhettem valaha is. Persze nekik is megvolt a feladatuk az életemben, de pontosan annyi, amennyit itt töltöttek. Aztán továbbmentek.
Ahogy most én is. Talán nem volt megfelelő sem az idő, sem a hely. Nem tudom, és valószínűleg sosem fogok rá választ kapni. Sem tőle, sem az élettől, sem mástól.
De hiszem, hogy minden okkal történik, és hogy meg kell tanulnom ebből is a leckét. Hiszen nem lehet, hogy hiábavaló legyen a fájdalom, és az a rengeteg könny.
Beteszem ezt is az emlékek közé, de továbbmegyek. Mert tovább kell mennem. Az életem nem érhet itt véget.

Címkék:

Alternatíva

2013 augusztus 7. | Szerző:

Mielőtt nekiállt volna, még egyszer végiggondolta, hogy akarja-e egyáltalán ezt az egészet, de nem látott semmi okot arra, hogy ne tegye meg. Nem talált egyetlen értelmes indokot sem arra, hogy miért ne belezhetné ki, kínozhatná meg, vagy vájhatná ki a szemét, hiszen megbántotta őt.
Nem, nem is ez a jó szó. Megalázta. Ez az, igen, erről van szó, megalázta őt. És mind e mellé még visszaélt a bizalmával, azzal, amit egyébként is olyan nehezen osztogat. Neki sem akarta megadni, de aztán végül rájött, hogy nem büntethet mást azok miatt, akik korábban bántották.
És tessék, megint csak igaza lett. Azóta azon gondolkodott, mégis hogyan tudna kellően bosszút állni azért a fájdalomért, amit okozott. Azért, mert elvette tőle annak a lehetőségét, hogy boldog legyen, vagy hogy legalább egy kicsit elhiggye, hogy ő is kellhet valakinek.
Mikor aznap reggel felkelt, boldog volt, és bőszen tervezgette a jövőjét. Nem a közös jövőjüket, csak a sajátját, mert hiszen nem ismerte még annyira, hogy bármit is tervezzen vele, de nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ebből még lehet valami.
Erre elvette tőle annak a lehetőségét, hogy végre igazán jól érezze magát valaki társaságában megjátszás nélkül, őszintén.
De semmi baj. Már nem haragszik. De azért meglakol mindenért, mert bármennyire is nem volt benne düh, azért a következetességhez ragaszkodott, így nem volt más választása, mint elvágni a torkát. Minden épeszű ember beláthatja, hogy ez az egyetlen helyes döntés, mert csak így szabadulhat meg a fájdalomból. Tekinthető ez végül is egy szakrális áldozatnak is.

Amikor belépett az ajtón, már várta őt. Időt kért, és ő adott, mert úgy érezte megéri. Meg akarta ölni, de ugyanannyira akarta azt is, hogy éljen.
–          Örülök, hogy látlak. – mondta a másik. – Szeretnék mondani valamit.
–          Hallgatlak.
–          Szeretlek.
–          Én is szeretlek téged.
Mikor megsimogatta az arcát, már nem őt akarta megölni, hanem mindenki mást, aki megpróbál közéjük állni.

Címkék:

A hegyen

2013 június 11. | Szerző:

Felkeltem reggel, azzal a kínzóan ragaszkodó érzéssel, hogy ki kell mennem a természetbe. Megpróbáltam a reggeli kávé közben megmanázni magam, hátha ez is csak egy ilyen kósza reggeli gondolat volt, amely az első igazán ébren töltött pillanatban elsuhan, mintha soha ott se lett volna.
De nem, ez a gondolat ragaszkodott. Kitartott öltözködés közben, és kitartott még a villamoson is. Még akkor is, amikor egy hajléktalan pont mellettem gondolta úgy, hogy itt az ideje vécéként használni az ülést. És még ott, abban az orrfacsaró, minden mást feledtető szag tengerben is ott kattogott a fejemben, hogy találkozni kéne végre természetanyánkkal.
Egész nap ez járt a fejemben, és próbáltam kitalálni, hogy hova is mennék szívesen, de mivel nem jutottam semmire, eldöntöttem, hogy egyszerűen csak elindulok, és majd kikötök valahol.
Elindultam hát, és nem figyeltem, hogy merre tartok, csak mentem az érzéseim után. Mindig megtervezem, hogy adott helyet milyen útvonalon közelítek meg, és ragaszkodok is ehhez, mert mindig a legoptimálisabb opciót választom. Akárcsak egy robot. De most nem, most csak követtem az érzéseim, és hagytam, hogy a lábam vigyen. Figyeltem az embereket, a házakat, és rájöttem, hogy sosem láttam még igazán ezt a várost, mert mindig a gondolataimon keresztül néztem, nem is figyeltem a valódi értékeire. És most itt állt előttem, a maga teljes pompájában. Elszégyelltem magam. Tényleg olyan fontos dolgokkal voltam elfoglalva egészen eddig, hogy nem láttam ezt a csodát? Feltettem magamnak a kérdést, és őszintén akartam rá válaszolni, de nem ment. Pörögtek a fejemben a válaszok, és még magamnak is meg akartam magyarázni azoknak a csip-csup dolgoknak a létjogosultságát, amikről mélyen tudtam nagyon jól, hogy valójában fabatkát sem számítanak. Sem az én életemben, sem a világ folyásában. Hirtelen harag öntött el, hiszen hogy lehettem annyira buta, hogy elfecséreltem a fiatalságom akár egy percét is arra, hogy felesleges dolgokon pörögjek? Hogyan voltam képes a kellő tisztelet nélkül nézni a körülöttünk lévő világot? Hogyan voltam képes akár csak egy percig is szomorkodni, mikor valójában mindenem megvan?Azt hiszem ezért hívott természetanyánk. Megérezte a bennem lévő rothadást, de kegyes volt hozzám, és a kezét nyújtotta felém. Az életet adó kezet, mely talán megment engem, talán még időben ragadott ki a társadalom által jó életnek titulált posványból.

Észre sem vettem, de időközben felértem a hegyre. Sokszor néztem már a villamosról, és sokszor gondoltam rá, hogy talán egy nap fel kéne menni rá, de soha nem volt hozzá igazán erőm. Meg azt hiszem kedvem sem. Mindig csak mentem a dolgaim után, amelyek most olyan jelentéktelennek tűntek, akárcsak az én életem az univerzum folyásában.Leültem egy kiálló sziklára, amelyet átmelegített a nap fénye. Eszembe jutottak a veszteségeim.

A hirtelen jött felismeréshullámban rájöttem, hogy sokuk nem is igazi veszteség. A legtöbbjükkel azt hiszem idővel meg is tudok barátkozni. Magával a ténnyel, hogy elment valaki az életemből eddig sem volt olyan nagy bajom. Ami fájt, az a csalódás. Az a semmihez sem hasonlítható érzés, mikor elárulják az embert, mikor rá kell döbbennie, hogy az az ember akiért a tűzbe ment volna, csak nyomokban tartalmaz emberséget.Észrevétlenül telepedett rá az este a városra, én pedig dideregve észleltem, hogy az idő bizony lehűlt, így gondoltam ideje menni. Mikor hazaértem, készítettem magamnak egy teát, kezembe vettem a kedvenc könyvem, és nem gondoltam a holnapra.

Mert a holnap még nem létezik.

Címkék:

Letaszítva

2013 január 26. | Szerző:

Rég volt már, mikor pontosan tudtam, hogy ki is vagyok valójában. Ahogyan régóta vagyok már ezen a Földön is. Először tudatlan voltam, de az emlékeim lassan visszatértek.
A Mindenek Vezérének hadseregében szolgáltam. Még gyerekként kerültem oda, ott cseperedtem fel, és tagja lettem egy olyan szövetségnek, amelynek csak a legjobbak lehettek tagjai. Mindennél jobban szerettem ott szolgálni, mert tudtam, hogy jót teszünk, és tudtam, hogy minden cselekedetünk a Mindenség érdekét szolgálja.
De egy nap megmérgezte a lelkem valami. Már nem a jó vezetett, hanem a becsvágy és a gőg. Én akartam lenni a legjobb, de már nem másért, csakis magamért, és természetesen mindenkitől elvártam, hogy alázatosan alkalmazkodjék ezen terveimhez. Kezdetben persze nem tudtam, hogy ez motoszkál bennem, de aztán már mindennél fontosabb volt, hogy nekem szolgáljanak.
A Mindenek Vezére persze ezt nem tűrhette, és letaszított. Akkoriban azt gondoltam, hogy hirtelen történt, de ahogy utána volt alkalmam rajta elgondolkodni, rá kellett jönnöm, hogy bizony még tovább is várt, mint kellett volna. Mikor letaszíttattam, sérelmeztem, hogy a barátaim nincsenek mellettem, pedig látnom kellett volna, hogy akkoriban már nem is voltak barátaim. Próbáltak ők megmenteni, és segíteni nekem, de akkorra már annyira eluralkodott rajtam a gonosz, hogy nem volt remény.
Amikor elküldtek, a Mindenek Vezére azt mondta, hogy megválthatom a bűneimet, ha minden erőmtől és rangomtól megfosztva is szolgálom a szövetséget. Nem kérés volt ez, sokkal inkább parancs, mert bármennyi rosszat tettem is, a vezérünk tudta, hogy mélyen ott rejlik még bennem az a jó, amiért annak idején előreléphettem.
Itt vagyok hát, ki tudja mióta, és teszem a dolgom. Először hadakoztam, és úgy gondoltam, hogy nem szolgálok egy olyan rendet, amely kivetett magából, de aztán rájöttem, hogy létezésemnek ez az egyetlen célja, és abban a pillanatban, ahogy el akarom hagyni őket, meghalok. Nem azért, mert megölnek, hanem mert a lelkem nem engedi, hogy másként cselekedjek. Engem arra teremtettek, hogy jó legyek, de néha a Másik elkap valamelyikünket, és megfertőz.
Sokan vagyunk így itt a Földön, fertőzöttek, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Itt élünk, az emberek között, és közben tesszük a dolgunkat. Rájöttünk, hogy a leghatékonyabbak akkor vagyunk, ha a társadalom felsőbb rétegeibe épülünk be, hiszen így mindig a tűz közelében lehetünk. Kezdetben ezt meglehetősen szervezetlen formában tettük, de idővel megalakítottuk az itteni seregünket is. Így én most a Földi Felderítő Osztag 3. Ezred 4. Cohors parancsnoka vagyok. Az én feladatom, hogy minden információt megszerezzek, lehetőleg még a Másik előtt.
És hogy hazatérek-e valaha? Nem tudom. Csak remélni merem, hogy Vezérünk egy nap majd méltónak talál arra, hogy újra felmenjek.
De addig végzem a dolgom. Mint minden rendes szárnyas katona.

Címkék:

A démon

2013 január 18. | Szerző:

A lány futott. Mellkasa zihált, és legszívesebben megmerevedett volna a félelemtől, de tudta, hogy ha élni akar, futnia kell. Megerőltette hát magát, és futott, amilyen gyorsan csak tudott.
De bármilyen gyors volt is, hallotta üldözője lihegését. A vadász jó pár méterre lehetett tőle, de úgy érezte, mintha a támadó lehelete a tarkójához ért volna. Mintha ezernyi jeges kéz markolná a haját és lassítaná a futását.
De hogyan történhetett mindez? Mikor megismerte a vadászt, nem erre számított. Mikor először meglátta az arcát, úgy gondolta, ennél szebbet még nem látott. Aztán megismerte, és kiderült, hogy a lelke még szebb, mint az arca.
Hogyan tévedhetett ekkorát? Hogyan gondolhatta, hogy egy angyallal találkozott? Miért is nem maradta a régi életénél?
Ahogy kavarogtak a gondolatok a fejében, folyamatosan figyelte, hogy találhat-e valami menedéket, hátha el tud rejtőzni, és így hátha túl tudja élni. Talált is egy odút, ahova behúzódhatott. Elkezdett bemászni, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, hogy minél tovább bejusson. Mikor már egészen bent volt, észrevette az üldözője lábát a luk előtt. Még a levegőt is visszatartotta, amikor támadója elkezdett beszélni.
– Nem fogod túlélni, ugye tudod? – mintha nem is annak az angyali lénynek a hangja lett volna, akit annyira szeretett, hanem valami pokolfajzaté.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy megúszod. – sátáni kacaj tört fel a vadász torkából. – Tudod, azt hittem, nehezebb dolgom lesz, de te voltál az egyik legegyszerűbb zsákmányom. Igazából szerencsém volt, hogy annyit csalódtál a férfiakban, hogy végül egy nőtől vártad a megoldást. Így semmi egyéb dolgom nem volt, mint felvenni egy tündéri nő álarcát, és te máris az enyém voltál. Ti halandók olyan egyszerűek vagytok. Ugyanakkor borzasztóak is. Soha nem szánnátok rá magatokat a küzdelemre, inkább beleposhadtok szánalmas kis életetek mocsarába, és mindig mástól várjátok a megoldást. Ahogy te vártad tőlem. Pedig lehet, hogy ha küzdesz még egy kicsit, akkor nem halnál ma meg…De most már késő.
Ahogy ezt kimondta, a vadász lehajolt, benézett a lukon, a lány pedig meglátta azt a vörösen izzó szempárt, aminél gonoszabb talán nincs is a Földön.

A lány hirtelen felébredt. Verítékben fürdött, a hálóing rátapadt a testére. Ahogy ránézett a mellette fekvő nőre, hirtelen lelkiismeret-furdalás kezdte el gyötörni, hogy hogyan is gondolhatta erről az áldott jó lélekről, akár csak az álmában is, hogy gonosz. Oda akart hajolni, hogy megcsókolja szerelmét, mire a nő felébredt.
– Mi a baj drága? – kérdezte megilletődve a másik nő.
– Semmi, semmi, csak rosszat álmodtam.
– Mondd el, kérlek. – a nő felült az ágyban.
– Azt álmodtam, hogy valami gonosz lény voltál, és meg akartál ölni. De ostobaság volt.
– Biztos vagy benne?

Amit a lány utoljára látott a szemében, az a vörösen izzó szempár volt.

Címkék:

Nézettség

  • Blog nézettsége: 1628

Legutóbbi hozzászólások

Kategória

Blogkövetés

Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.

Az adatkezelés további részleteiről itt olvashatsz: Felhasználási feltételek és Egyedi adatkezelési tájékoztató

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!