Beszélgetések Floriannal – 9.
2013 szeptember 15. | Szerző: LadyEdna
– Nos, hogy van ma, kedves Regina? – az orvos hangja őszintén érdeklődő volt.
– Jól, köszönöm. – a lány mosolygott, mert jól érezte magát.
– Ennek igazán nagyon örülök. Nos, akkor talán kezdjük is azzal, hogy tudja-e, hogy miért van itt?
– Ezt tegnap már megbeszéltük.
– Tudom, de most egy kicsit bővebben szeretnék erről beszélgetni.
– Rendben. Mire kíváncsi?
– Például arra, hogy mikor „találkozott” először ezzel a Floriannal?
A beszélgetés sokáig tartott, és kitértek minden részletre. Regina nem akart semmit elhallgatni, mert szilárdan eltökélte a gyógyulást, ahhoz azonban az kellett, hogy szembenézzen a sivár valósággal.
Érdekes egyébként, de egyszer sem érezte, hogy az orvos furcsán nézett volna rá, vagy betegként kezelte volna, épp ellenkezőleg, meg mert volna esküdni rá, hogy még élvezte is a beszámolóját. Biztos szakmai szemmel vizsgálta ugyan, de nem érezte rajta azt a fásultságot, amit más doktoroknál megfigyelt.
Miután végeztek, Regina visszavonult a szobájába, ahol már várta az egyszerű kórházi vacsora. Már éppen kezdett volna elszomorodni a silány étel miatt, amikor megjelentek a szülei egy nagy lábas pörkölttel. Ettől aztán megint visszatért az életkedve, és mosolyogva kanalazta az ételt.
A szüleivel is sokat beszélgetett, és elmondott mindent, amiről úgy gondolta, hogy tudniuk kéne.
Anyukája csak háromszor sírta el magát a beszélgetés alatt, de Regina igyekezett megnyugtatni, hogy csak átmeneti ez az állapot, és nem lesz semmi baj, mert most már jó helyen van.
A szülei persze magukat okolták, hogy nem vették észre korábban az intő jeleket, de lányuk megnyugtatta őket, hogy ezen igazán felesleges gondolkodni, mert senki nem vette észre, még a kollégái sem, akikkel napi nyolc órát töltött együtt.
– Bent tudják már, hogy mi történt? – kérdezte az édesapja.
– Nem tudom, hogy tudják-e, én nem hívtam fel senkit. Majd holnap reggel betelefonálok, hogy sajnos nem tudok menni, az egészségem nem engedi.
– És akkor mi lesz?
– Fizetés nélküli szabi. – Regina maga is meglepődött, hogy milyen könnyen vette ezt az egészet, pedig hát aztán most igazán és végérvényesen megváltozott az élete.
De ez mégsem érintette rosszul. Nem ő tervezte a változást, ha rajta múlik, meg sem történik, most mégis örült, hogy így alakult. Nem biztos, hogy neki lett volna ereje felborítani mindent, de az élet, ó az a furfangos, megoldotta ezt az egészet helyette.
Milyen érdekes ez is – gondolta -, annyira ragaszkodott korábban dolgokhoz, és az adott neki biztonságot. Most azonban rá kellett döbbennie, hogy az csak hamis biztonságérzet volt, a tökéletes út a rohadás fele. Ha semmi nem változott volna, akkor beleposhad abba az életbe, amit soha nem is szeretett igazán, de Floriannak igaza van, most van esélye megváltoztatni mindent.
Talán most először örült szívből annak, hogy a férfi – ha mégoly beteg formában is -, de megjelent az életében. Olyan volt, mintha fejbe rúgták volna, de már kellett ez a kijózanító lépés.
Édesanyjáék nem maradtak sokáig, hagyták pihenni. Rá is fért már, mert kimerítették az elmúlt napok eseményei, és már Florian is hiányzott neki. Egészen más volt így találkozni vele, hogy már mindenki tud róla.
Amint becsukta a szemét, el is aludt, és rögtön a kertben találta magát. A férfi már várt rá a kerítés túloldalán. Legszívesebben megölelte volna, de erősnek kellett maradnia, így nem nyitotta ki a kaput, de ma nem a padra ült le, hanem a kerítés mellé, hogy legalább egy kicsit érezhesse a férfi testét az övé mellett.
– Ügyes voltál ma. – kezdte Florian.
– Köszönöm. Igyekeztem. Próbáltam úgy csinálni, ahogy mondtad. Próbáltam érezni.
– Na és mit gondolsz, hogy ment?
– Meglepően könnyen. Nem is tudom, mintha leomlott volna egy fal, ami eddig csak akadályozott az életben. – Regina elmerengett.
– Min gondolkodsz? – a férfi arca érdeklődő volt.
– Azon, hogy meg lehetett volna-e ezt oldani máshogy?
– Hogy érted?
– Az életemre. Próbálom végigpörgetni a verziókat, de nincs köztük egy olyan sem, amely kimozdított volna. Tudod, olyan merev voltam, illetve azért egy kicsit még mindig az vagyok, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy lehet máshogy is élni.
Mindig mindent menetrend szerint csináltam, meg akartam felelni az elvárásoknak, és valahogy időközben elsikkadt az, amit én szeretnék, az, aki én vagyok. És maradt az, amit mások szeretnek bennem. Érted?
– Persze. – a férfi mosolygott. – Tudod, mielőtt nekem is beindult volna a karrierem, volt egy időszak, amikor nem mentek túl jól a dolgok. Megcsömörlöttem. Azt sem tudtam igazából, hogy jó felé haladok-e, és csak vegetáltam. Próbáltam kitalálni, hogy jó döntéseket hoztam-e.
– És?
– Ez így ment hetekig, és a végén már mindentől elfáradtam. Aztán álmodtam egy nagyon furcsát: meghaltam álmomban, leugrottam egy ház tetejéről, mert szellemek ejtettek túszul, és esélyem sem volt a szabadulásra.
Persze másnap sem voltam valami fitt, és ahogy gondolkodtam az álom jelentésén, rá kellett jönnöm, hogy a csapda, amiben álmomban voltam, valójában a saját életem. Magamat zártam be, legfőképpen a kétkedésemmel.
És akkor elképzeltem, hogy tudnék-e más életet élni? El tudom-e képzelni az életem egy másik hivatással? De akárhogy is gondolkodtam, nem találtam mást, nem volt semmi, ami ennyire megmozgatott volna.
Akkor jöttem rá, hogy ezek a rossz periódusok szükségszerű velejárói az életnek, nem hadakozhatsz ellenük, csak túl kell élni őket. És hogy ha szeretsz valamit, akkor ki kell tartanod mellette, ha esik, ha fúj. Ha pedig nem szereted, amit éppen csinálsz, akkor hagyd abba, és kezdj valami másba. Ez az egy életünk van, és nem érünk rá elpazarolni mindenféle hülyeségekre, főleg olyanokra nem, ami nem is nekünk okoz örömet, hanem másnak.
Arról nem is beszélve, hogy aki igazán szeret, az meg fog érteni, a többiek pedig nem is számítanak igazán.
– Gondolod? – Reginát elgondolkodtatták a férfi szavai. Tudta, érezte, hogy igaza van, és valahol mélyen mindig is hitt ebben, de soha nem volt ereje megvalósítani, mert valakit mindig maga elé állított. Akiért felelősséget vállalhat, aki miatt feláldozhatja magát.
Akkor hát ez lenne ő? Egy áldozat? És ha így is van, akkor ez kinek a hibája? Ezen elmélkedett, de rájött, hogy igazából minden csak miatta van. Mert mindennek az alfája és az omegája csak és kizárólag ő.
– Nem gondolom, hanem tudom. Sokáig én is magamra vállaltam dolgokat, amiket igazából nem is akartam, de nem lettem tőle boldogabb, pedig papírforma szerint boldoggá kellett volna tegyen, hogy jobbá teszem mások életét. De nem tett.
– Bennem mindig az volt – kezdett hozzá félve a lány -, hogy vigyáznom kell a szüleimre, és nem okozhatok csalódást.
– De okoztál nekik bármikor is csalódást?
– Nem tudom. Komolyan. Mindig támogattak, bármit is csináltam, mégis mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy ennél jobbnak kell lennem. Nem. Nem is jobbnak, tökéletesnek.
– De életem, senki nem tökéletes. Csak emberek vagyunk. – Florian a rácson keresztül megsimogatta a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett.
Így ültek még egy darabig, nem is beszéltek egymáshoz, csak nézték egymást.
Reginának fogalma sem volt, hogy a férfi mire gondolhat, sőt még abban sem volt biztos, hogy a saját gondolataival tisztában van. Annyi minden kavargott benne: gyerekkori emlékek keverve az egyetemi évekkel, elvesztett szerelmek képei jelentek meg az átzokogott éjszakák mellett.
Eddig annyira félt mindentől, az újtól, a csalódástól, és most itt van egy mélységes mély szakadék legalján, és mégsem fél, mert itt van vele ez a férfi, aki jó eséllyel csak a képzelete szüleménye, mégis több mindent tanított neki, mint bárki eddig.
Érezte ugyan, hogy messze még a gyógyulás, ahogy azt is, hogy minden lesz, csak nem egyszerű, de nem félt, nem rettegett, és már nem gondolta, hogy romokban heverne az élete. Ahogy Shakespeare mondta volt, hogy ha álmaink romba dőlnek sem szabad feladni, mert a ledőlt romok felett sokszor a legszebb virág fakad.
– Florian! – törte meg a lány a csendet.
– Igen?
– Már csak egyetlen dologtól félek.
– Mitől?
– Hogy nem leszel velem.
– Ezt már megbeszéltük egyszer. Ne tárgyaljuk meg többször, mert ez mind a kettőnknek elég rossz így.
– Tudom. De… – és akkor hirtelen beugrott neki – Leírok mindent!
– Mi mindent?
– Ezt az egészet, és akkor mindig velem leszel. És ha visszaolvasom, akkor emlékezni fogok minden egyes pillanatra, amit veled töltöttem.
– Gondolod, hogy ez segít?
– Nem gondolom, tudom. – mosolygott Regina. – De most már mennem kell.
– Csak ügyesen.
Florian még egyszer megsimogatta az arcát, majd elbúcsúztak. Nem örökre, de már mind a ketten érezték, hogy a következő találkozások mások lesznek. Nagyon mások.
Beszélgetések Floriannal – 8.
2013 augusztus 26. | Szerző: LadyEdna
Regina úgy érezte, mintha ezer éves álomból ébredt volna fel, tagjai elgémberedtek, így csak hosszas nyújtózkodás árán tudta elérni, hogy ismét mozogjanak. Mikor mindenét átmozgatta, kinyitotta a szemét, és boldognak érezte agát.
Hirtelen olyan távolinak tűnt az elmúlt pár hét, mintha nem is vele történt volna, csak olvasta, vagy látta volna a tévében. Ahogy ott feküdt, minden olyan egyszerűnek tűnt, mintha soha nem is lett volna semmilyen Florian. Talán nem is volt, talán tényleg csak képzelte az egészet, és ez is olyan, mint a Dallas: felébredt végre, és kiderült, hogy minden csak rossz álom volt csupán.
Ahogy azonban jobban körülnézett, rájött, hogy nem a szobájában van, de még csak nem is a kórházban.
A fene, akkor biztos álmodik, tehát akkor semmi nem változott. Na de akkor hol van most? Amikor jobban szemügyre vette a helyet, rájött, hogy a kertben van, amit hónapokkal ezelőtt olyan gondosan kitakarított. Ilyen felújított állapotban majdhogynem rá sem ismert. Minden virágzott, valósággal burjánzott, mégis tökéletesen rendezett volt. Akárcsak egy jól szituált angolkert, mindennek megvolt a maga helye, a sövényeknek, a szökőkutaknak, és minden padnak.
Ő maga a fűben ébredt fel. Érezte, hogy a ruhája átvette azt a semmihez sem hasonlítható, friss illatot, amit annyira szeretett. Szívesen feküdt volna ott az idők végezetéig, de végül úgy döntött, hogy olyan régen járt már itt, érdemes lenne újra körbenéznie. Könnyűnek érezte magát, így valósággal felpattant.
A rövid séta során minden virág szépségét megcsodálta, és minden illatot magába szívott. Megdöbbentette, hogy anno milyen jó munkát végzett. Emlékezett még a renoválás előtti időkre, amikor a kert úgy nézett ki, mint a Föld egy jobb képességű apokalipszis után. És most…egyszerűen meseszép.
Ez elgondolkodtatta. Annyi valós férfi fordult meg az életében, néhányba talán még bele is szeretett, a kert mégis pusztult. Nem volt köztük egy sem, aki építette volna őt, mindegyik csak elvett valamit? És Florian? Hogy lehet, hogy miatta nem rohadt el semmi? Sőt, a kert mintha még gyönyörűbb lenne, még vibrálóbb, még élettelibb.
– Azért, mert szeretsz. Igazán. – hallotta Florian hangját valahonnan messzebbről.
Megfordult, hogy lássa, hogyan jutott be a férfi a kertbe, amikor a kapukat lezárta, pontosan ezt elkerülendő. Először nem látott semmit, de aztán észrevette, hogy Florian a kerítésnek támasztott homlokkal figyeli őt.
– Szép kert. – jegyezte meg a férfi némi hallgatás után.
– Köszönöm szépen, sokat dolgoztam rajta. – Regina nem tudta eldönteni, hogy van-e ereje neki most dühösnek lenni. Végül úgy döntött, hogy nincs, és különben is sokkal előrébb lesz, ha lerendezi ezt az ügyet egyszer s mindenkorra.
– Látszik. Nem akarsz beengedni?
– Nem igazán. Nem. Pontosan miattad zártam be azt az ajtót.
– Tudom. – Florian arca szomorúnak tűnt.
Regina megsajnálta. Itt van ő, akit tulajdonképpen ő hívott be az életébe, és most őt bünteti a saját gyengesége miatt? Ez nem fair. Sem a férfival szemben, sem magával. Mert hiszen most már talán ideje lenne belátnia, hogy a saját sorsának a kovácsa, és nem okolhat folyton mást a balsikerei miatt.
– Nézd Florian. – kezdte el a mondandóját, bár igazából nem nagyon tudta, mit is mondhatna. – Sokat gondolkodtam ezen az egészen…nem jó ez így.
– De miért nem? – a férfi meglepettnek tűnt, és Regina úgy érezte, hogy valóban nem érzi a probléma lényegét.
– Mert te nem vagy valóságos. Látlak, és érezlek, de csak itt, ezen a helyen, vagy az álmaimban. De én nem élhetek az álmaimban. Van rendes életem, vagy legalábbis volt, még Amerika előtt.
A lánynak könnyes lett a szeme, mert hirtelen minden rettenetes dolog eszébe jutott. Florian szerette volna megölelni, de ott voltak kettejük között a rácsok, amiken sehogy nem tudott keresztüljutni. Szerette volna megölelni a lányt, és elmondani neki, hogy nem lesz semmi baj, minden rendbe fog jönni, és mindig mellette lesz, történjék bármi is.
– Regina, ne sírj kérlek.
– Nem, ez most jó. Ki kell jönnie végre mindannak, amit eddig magamban tartogattam. Az nem lehet, hogy örökre bennem maradjon. Ki kell adnom. Talpra kell állnom.
– Akkor legalább hadd segítsek.
Regina Florianra nézett, és majd megszakadt a szíve, amikor arra gondolt, hogy el kell válniuk egymástól. Annyira szerette ezt az embert, vagy lelket, vagy lényt, vagy bármi legyen is ez.
– Hogyan tudnál segíteni?
– Itt maradok veled.
– De nem engedlek be.
– Nem is kell. Én majd leülök a kapunak ezen az oldalán, te pedig a másikon, és beszélgetünk. Végül is ez volt az eredeti szándékod is, nem? Hát most megvalósítjuk.
– Na és utána? Mi lesz ennek a vége?
– Ha vége van, és rendbe jöttél, elmegyek. Elválnak útjaink, és te élheted tovább az életedet, nélkülem.
– Képes lennél ezt megtenni értem? – a lány őszintén csodálkozott. Azok a férfiak, akikkel eddig találkozott, leginkább csak önmagukat imádták, neki pedig mindössze annyi szerep juthatott, hogy asszisztált mindehhez. Ha mégsem tette, akkor persze ő volt az önző, a bunkó, és ki tudja még mi, persze csak azért, mert vágyott egy kis figyelemre.
– Regina, én érted bármit megtennék. És ha attól leszel boldog, hogy elválunk, akkor elmegyek.
– Hogyan?
– Mit hogyan?
– Hogyan van benned ennyi erő?
– Te adsz nekem ennyi erőt. Szeretlek. Akkor is, ha szerinted én csak egy téveszme vagyok. Lehet, hogy az vagyok. De akkor is szeretlek. És ez nem azt jelenti, hogy magamnak akarlak, még akkor is, ha ez neked rossz, hanem azt, hogy boldognak akarlak látni. Ha az tenne boldoggá, hogy leugrok egy szikláról, és szörnyethalok, akkor leugornék. Ha az tesz boldoggá, hogy elmegyek, akkor elmegyek. Nem olyan bonyolult.
– De eddig mindig az volt, tudod? Soha senki nem törődött még velem így.
– Tudom, láttam a sztorijaid. És nem szeretem ezeket az embereket.
– Azt hiszem én sem. De miért csinálták ezt velem? Mit ártottam én nekik, hogy ezt kaptam?
– Semmit életem, semmit. Ilyenek az emberek. Egy végtelenül egyszerű faj, amelynek a legtöbb tagja egyszerű ösztönlény, akit nem érdekel más, csak hogy a saját alantas igényeit kielégítse.
– És… – Regina elgondolkodott – akkor most már mindig ez lesz? El kell fogadnom örökre, hogy nekem ez jutott? Az alantas ösztönök kielégítésének tárgya vagyok csupán? Nem nagyon tetszik az ötlet.
– Szó sincs róla. Soha nem menj bele ilyenbe, soha ne hagyd, hogy csupán tárgyként tekintsenek rád, különben tényleg azzá válsz. Várj.
– De meddig?
– Ameddig kell.
– Na kösz.
– Nem vagyok jós, nem tudom megmondani, hogy mikor érkezik meg az, aki az igazi életedben fog rád vigyázni. Talán holnap, talán húsz év múlva, nem tudhatod.
– Húúúúsz ééééév?
– Most tényleg csak ennyi ragadt meg? Szélsőséges példákat hoztam.
– Jó, tudom, de akkor is. Elfáradtam Florian. Nagyon fáradt vagyok. Rettenetesen. Nem tudom, hogy van-e még erőm küzdeni.
– Regina, tudod, hogy erős vagy, nem adhatod fel. Én itt leszek melletted egészen addig, ameddig szükséges. Vagy ameddig te szükségét érzed. De az első és legfontosabb dolog most, hogy tervezzük újra a jövődet. Ahogy most látom a dolgokat, nem nagyon vannak terveid a jövőre nézve.
Regina maga elé meredt. Tényleg nem lenne semmi terve? Tényleg csak lóg a levegőben? Ő, aki világéletében eltervezett mindent, még azt is, hogy vécére mikor menjen?
Elkezdett gondolkodni, és rájött, hogy tényleg semmi terve nincsen. Azt sem tudja mit fog csinálni, ha felébredt. Nem értette az egészet, nem tudta, hogy hova lett a régi Regina. Annyit gondolkodott már ezen, de még mindig nem találta meg a választ.
– Ne gondolkodj annyit. – Florian érzékelte, hogy a lány nagyon elmerült magában, és megpróbálta visszarántani.
– Hogyan? – mintha egy mély tóból rántották volna ki, hirtelen azt sem tudta, hol van.
– Túl sokat gondolkodsz.
– De muszáj. Muszáj átgondolnom, mit hogyan tettem, és mit hol rontottam el.
– De nem kell.
– Akkor mégis mit tegyek?
Regina kérdőn nézett a férfira, az pedig intett neki, hogy menjen közelebb. A lány felállt a padról, és odasétált a rácshoz. Florian megfogta a kezét, közelebb húzta, majd megsimogatta az arcát.
– Érezz. Érezd azt, hogy mit kell tenned.
– De az érzelmek…tudod, hogy hadilábon állok velük. Félek.
– Tudom életem, tudom, hogy félsz. De hidd el, hogy az ész nem adhat mindenre választ. Talán a fizika kérdéseire igen, de egy olyan bonyolult műszer működéséhez semmi közük, mint az emberi lélek. Egyszerűen csak fogadd el a dolgokat.
– Fogadjam el? – ripakodott rá Regina. – Fogadjam el, hogy a pszichiátrián fekszek? Fogadjam el, hogy nincsen lassan egyetlen barátom sem? Fogadjam el, hogy nincsen jövőképem, és azt is, hogy ennyien bántottak? Egyszerűen csak fogadjam el?
– Igen.
– Pff. Könnyű mondani. – a lány ellökte magától Florian kezét, és visszaült a padra.
– Megtenni is könnyű. Csak gondolj bele. Ezek a dolgok már megtörténtek. Nem tudod visszaforgatni az idő kerekét, nem tudod őket meg nem történtté tenni. De a jövődön még változtathatsz. Csak gondolj bele, itt a lehetőség, hogy végre olyan életet élj, amilyet szeretnél.
– A pszichiátrián?
– Jajj dehogy. Utána. Kaptál egy esélyt, hogy kipihend magad, végre szakszerű segítséget kapj, és olyan emberekkel beszélgethess, akik hasonló cipőben járnak. Azt hiszed te vagy az egyetlen, akinek megborult az élete? Ha körbenézel, látod, hogy rengetegen vannak. Tanulj tőlük, és hidd el, hogy ennél már csak jobb dolgok várnak rád.
– Nélküled. – Regina elszomorodott, mert ráeszmélt, hogy a szebb jövőben Floriannak nem lehet helye.
– Igen, nélkülem. De valaki mással. Olyannal, aki már nem fog kihasználni, nem fog bántani, mert olyan embert már nem fogsz a közeledbe engedni, hiszen megtanultad a leckét egy életre.
– Azt meg, az tuti.
– Na akkor benne vagy abban, amit ajánlottam?
Regina elgondolkodott, végigpörgette magában a pro és kontra érveket.
– Mondtam, hogy ne gondolkodj annyit. Mit érzel?
– Azt érzem, hogy bele akarok vágni, holott tudom, hogy nehéz lesz. Sokkal egyszerűbb lenne egyszerűen csak bent maradni az intézetben, de azt érzem, hogy nem maradhatok így.
– Kiváló. Akkor most pihenj, és holnap találkozunk ugyanekkor.
– Rendben Florian. – mosolygott Regina – Akkor holnap.
Mikor felébredt, újra abban a sterilen fehér ágyban feküdt, amit átjárt a fehérítő szaga, mégsem undorodott tőle. Valahogy megnyugtatta a tudat, hogy nem kell tovább hazudnia, és elmondhatja, hogy igenis segítségre van szüksége. Persze ésszel nem látta volna be ezt, de megpróbálta megfogadni Florian tanácsát, és érezni azt, mire is van valójában szüksége.
És most úgy érezte, hogy erre. Pihenésre, őszinteségre, és szakmai segítségre.
Nem telt bele sok idő, és egy ápoló is megjelent a szobában, aki érdeklődött a hogyléte felől, de megnyugtatta, hogy jól van, és hogy nincsen semmilyen rohama, vagy tévképzete. Vagy legalábbis olyan nincs, amiről ne tudná, hogy az.
– Akkor mindjárt szólok a doktor úrnak, és el is kezdjük a terápiát.
– Rendben. Már nagyon várom. – mosolygott Regina, mert igazat mondott, tényleg várta.
Beszélgetések Floriannal – 7.
2013 június 23. | Szerző: LadyEdna
– Hogy vagy? – kérdezte Florian, miközben szorosan magához húzta Reginát.
– Fáradtan, rosszat álmodtam. – a lány csukott szemmel beszélt, nem akart még felébredni, csak élvezni akarta, hogy Florian ott van mellette.
– Nem vagy másnapos?
Reginának eddig fel sem tűnt a rosszulléte, mert félig még az álmok birodalmában kóborolt, ahogy azonban a férfi rákérdezett, érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Gondolta kimegy a vécébe, hiszen mégse illő, hogy itt hányja össze magát, de amikor fel akarta emelni a kezét, az nem mozdult meg.
– Mi ez? – kiáltott fel, majd miután kinyitotta a szemét, rádöbbent, hogy egy fehér teremben fekszik, leszíjazva.
– Florian! FLORIAAAAN!!! – kiáltotta, mert tisztán emlékezett rá, hogy a férfi az előbb még itt volt.
Nem jött válasz, és Regina egyre jobban kétségbe esett. Hol van? És mit keres itt? Az utolsó emlék, ami rémlett neki, hogy Florian becsönget az ajtón, és hogy elkezd vodkázni. Detoxikálóban lenne? De akkor miért van leszíjazva?
– VALAKIIIII!!! – kiabált tovább, mire egy dundi nővér lépett be a szobába.
– Mi ez a kiabálás kisasszony? – az asszony meglehetősen szemrehányóan nézett rá.
– Hol vagyok?
– A pszichiátrián.
– A hol? – Regina komolyan kezdte azt hinni, hogy ez is csak az álom része.
– A PSZICHIÁTRIÁN. – kiabálta a nővér.
– Értettem elsőre is, de miért vagyok itt? Nem vagyok bolond vagy ilyesmi. – próbált olyan higgadt maradni, amennyire csak tudott, mert érezte, hogy ez most nem a hiszti ideje.
– Na várjon, szólok a doktor úrnak.
– Köszönöm.
Az orvos előkerülése eltartott egy darabig, addig pedig próbálta összerakni magában az előző estét, de bárhogy erőlködött is, nem sikerült emlékeket kicsikarnia magából.
– Jobban vagy?
– Na pont te hiányoztál nekem. – Regina olyan csúnyán nézett Florianra, amennyire csak tellett tőle, mert érezte, hogy az itt létének csak és kizárólag a férfi lehet az oka.
– Ne engem hibáztass kérlek. Segíteni szeretnék.
– És mégis hogyan tudnál nekem segíteni? Tudod hogyan? Megmondom. TŰNJ EL!
– Minden rendben kisasszony? – a doktor úr is nyilván a legjobb pillanatban toppant be.
– Persze, semmi gond. Minden a legnagyobb rendben, úgyhogy legyen szíves elengedni. Köszönöm.
– Na csak lassan a testtel. Tudja, hogy miért került ide?
– Gondolom azért, mert részegen csináltam valamit.
– Majdnem.
– Doktor úr, megtenné, hogy elmondja, mégis miért vagyok itt, mert én már komolyan nem tudom. – Regina tényleg nem értette az egészet, még annak ellenére sem, hogy lehet, hogy tegnap említést tett Florianról valakinek.
– Nos, mivel tegnap este erősen illuminált állapotban elkezdett törni-zúzni a barátja lakásában, nem volt más választásunk, mint idehozni.
– Egy kis randalírozásért a diliházba?
– Nem csak egy kis randalírozás volt. Egy csak ön által érzékelt személlyel verekedett, már ha lehet erre egyáltalán ezt a szót használni, aminek eredményeképpen eltörte az egyik ismerőse kezét, a lakásában százezer forintnál nagyobb kárt okozott, a kiérkező mentősöket és rendőröket pedig obszcén megjegyzésekkel illette, majd tettleg bántalmazta.
– Hogy kivel verekedtem össze?
– Mondd önnek valamit az a név, hogy Florian?
Regina elsápadt. Szóval nem csak egy valakinek említette meg. Mindenki tudja. Fény derült a titkára végre. Ez megnyugtatta. Az, hogy le van szíjazva, már kevésbé.
– Mond.
– Mesélne nekem róla? – az orvos nagyon kedves volt, ezt már ő is meg tudta állapítani, miután legyőzte a dilidokik iránti zsigeri gyűlöletét.
– Mit szeretne tudni?
– Hogy hogyan is találkoztak.
– Ne mondj neki semmit. – tűnt elő Florian valahonnan. Regina először nem tudta, hogy reagáljon-e rá, vagy nem, és csak jártatta a szemét az orvosról a férfira, a férfiról az orvosra.
– Most is itt van? – Regina összerezzent a doktor hangjától. Félve válaszolt.
– Igen.
– És mit mond most önnek?
– Hogy ne válaszoljak.
– Miért? – Regina félrenézett, és meghallgatta Floriant.
– Mert akkor itt tartanak, és soha többet nem szabadulok ki.
– Mondja Regina, maga mit gondol?
– Hogy hogy mit gondolok?
– Hogyan értékeli a helyzetét? Úgy érzi, hogy nem tudja kordában tartani a gondolatait? Úgy érzi ez a valóság?
– Nem, nem, semmi esetre sem. Ki akarok törni ebből. Hiszen ő nem is valódi, de…
– De? – az orvos arcán őszinte érdeklődés látszott.
– Szeretem.
– Rendben. Mára elég is lesz ennyi. A nővér mindjárt bejön, és átkíséri magát egy másik szobába. Holnap folytatjuk, addig pedig nyugodjon meg kérem, aludjon egy nagyot. Meg fogjuk oldani ezt a helyzetet. – Mielőtt kiment volna, a doktor még megszorította Regina kezét, és bátorítólag rámosolygott.
– HAZUDIK. – ordította mindeközben Florian a sarokból.
Regina az orvos távozta után már nem reagált Florian jelenlétére, mert bármennyire szerette is a férfit, mélységesen gyűlölte azért, amit vele tett. Persze Florian nem létezne, ha ő nem akarja, de vajon valóban csak ennyi lenne az oka? Hiszen mások is elképzelték már, hogy egy hírességgel beszélgetnek, mégsem kerültek ekkora bajba miatta.
– Tudod, hogy nem én tehetek a dolgokról, ugye? – Florian folyamatosan megpróbált a lány lelkére hatni, és elérni nála, hogy figyeljen rá, de Regina kitartott, és még csak rá sem nézett.
– Nincs itt, nem létezik, semmi közöm hozzá. Csak az a valós, amit meg tudok fogni, csak az az igazi, amit mások is látnak. Ez egész csak az elmém szüleménye, és azért vagyok itt, hogy segítsenek nekem. – A lány ezeket mormolta magát mantraként, hátha segítenek. Ha másra nem, akkor pedig arra legalább jók, hogy addig sem hallja Florian durozsolását.
Néhány órai ilyen vergődés után Regina úgy döntött, hogy elege volt, és csöngetett a nővérnek.
– Mondja drága, miben tudok segíteni? – ez már egy lényeges kedvesebb nővér volt, akin tényleg a segíteni akarás látszott.
– Aludni szeretnék. Kérhetnék valami nyugtatót?
– Ugye tudod, hogy az nem segít? Hogy az álmaidban is ott leszek? – Florian még ekkor sem bírt csöndben maradni.
Regina olyan gyűlölettel nézett Florianra, amilyenre még nem volt példa.
– Most is itt van drága? – a nővér próbálta egy kicsit kizökkenteni a lányt, mert látta rajta azt a mérhetetlen indulatot, amelyet a beszállításakor is. Éppen szolgálatban volt akkor, és pontosan emlékezett még arra az őrületre.
– Igen. – Reginát hirtelen érte a kérdés, és egy pillanatra fel sem fogta, hogy ki szólt hozzá.
– Ne aggódjon, ettől majd fog tudni aludni. – azzal egy injekciós tűt vett elő, majd óvatosan beadta a lánynak a megnyugvást jelentő adagot.
– Köszönöm. – Regina mosolyogva köszönte meg a segítséget.
– Nagyon szívesen drága.
– Ami pedig téged illet, – fordult Florian felé – van egy hely, ahová nem tudsz utánam jönni.
– Igazán? – Florian hangja már-már fenyegetően csengett.
– Bizony. A kertbe sosem jöhetsz utánam.
Ennél többre már nem futotta tőle, mert a gyógyszernek hála mély álomba zuhant.
Beszélgetések Floriannal – 6.
2013 április 3. | Szerző: LadyEdna
Mikor reggel felkelt, semmi más nem járt a fejében, csak hogy túl kell lennie ezen az egészen. Tudta, hogy ha most nem lép át Florianon, akkor már soha nem lesz képes.
Péntek lévén gondolta körbekérdezi az ismerőseit, hogy nincs-e kedve valakinek valamit csinálni este, hátha ezzel el tudja terelni a gondolatait. És ki tudja, talán valami udvarló is akad, aki bebizonyítja neki, hogy egy kézzelfogható, háromdimenziós dolog mégiscsak jobb üzlet, mint ez az egész agymenés.
De bármennyire is vágyott erre, azért ott motoszkált a fejében, hogy ez megcsalás. De hogyan is lehetne az? Hiszen Florian, legalábbis abban a formában, ahogy ő ismeri, csak a fejében létezik. És különben is, ha élőben találkoznának, a férfi valószínűleg figyelemre sem méltatná. De akkor is. Megcsalja őt. Megcsalja azokat az érzéseket, amiket együtt éltek át. De hát nincs is olyan, hogy együtt! – intette nyugalomra magát.
Miután még vagy húsz percig vitatkozott saját magával, leült az ágya szélére, és rájött, hogy bármi lesz is, döntést kell hoznia. Vagy ilyet, vagy olyat, de mindenképpen valamilyet. És ahhoz tartania kell magát minden körülmények között. Elővett egy papírt, és mind a két verzióval kapcsolatban felírta a pro és kontra érveket. Igazából Florian mellett több dolog szólt, de volt ott egy olyan pont ellene, ami kiütött minden mást: NEM VALÓSÁG. A betűk szinte ordítottak a papírról Regina arcába, akinek hirtelen kitisztult az elméje.
– Mit keresek én itt? – rémült meg hirtelen, mert most értette csak meg igazán, hogy mit művelt magával az utóbbi pár hétben.
Az első sokk hatás után összeszedte magát, felöltözött, és elment dolgozni. Napközben körbetelefonált mindenkit, és szerencsére akadt is egy buli, ahol szívesen látták.
Mivel nem volt semmi használható ruhája, úgy döntött, délután elmegy vásárolni. Így legalább nem telik haszontalanul estig az idő, és addig is emberek közt lesz, ami talán megakadályozza, hogy az utóbbi idők kínzó gondolatai visszatérjenek.
Az üzletek végül jó hatással voltak rá, az a sok szép dolog, a ruhák, az ékszerek, az emberek, ahogy mindent elfeledve kutatnak egy szép darab után.
Regina elgondolkodott, hogy vajon ki mit csinálhat este? Vajon kinek vásárolnak? Maguknak, a párjuknak, vagy netalán csak nézelődnek? Érdekes volt ezen morfondíroznia, mert míg ezzel volt elfoglalva, egészen el is feledkezett Florianról. Olyan távolinak tűnt hirtelen minden, és rájött, hogy talán csak az elmúlt hónapok nehézségei hozták ki belőle ezt az egészet, és talán csak ez is egy természetes reakció az emberi agy részérő, hogy könnyebben átvészelje a nehézségeket.
Hosszas keresgélés után rá is akadt a megfelelő ruhadarabokra: egy blúzra és egy testhez simuló nadrágra, amik kihangsúlyozták az alakját. Korábban bánta volna, mert nem szereti mutogatni magát, de az elmúlt hónapok annyira megviselték, hogy leadott jó pár kilót, és így már bátran fel mert venni merészebb darabokat is. Na de a szép ruhához szép frizura is dukál, így gondolta elmegy még fodrászhoz is. Nem volt ugyan előre lefoglalt időpontja, de ismert több olyan helyet is a városban, ahol nem kellett bejelentkezni.
Amikor belépett a szalonba, megcsapta a frissen mosott haj semmivel össze nem téveszthető illata. Megnyugtatta a hely miliője, mert annyira valóságos volt, annyira emberi, és annyira távol volt mindentől, amivel az utóbbi időben küzdött.
A fodrászok kedvesen fogadták, csupa fiatal, és látszólag gondtalan lány, akik a mosolyukkal – és természetesen egy szép frizurával – tették szebbé a kliensek napját. Kifaggatták, hogy mik az elképzelései, majd kiválasztották a számára legmegfelelőbb szakembert, Gabit.
– Na és, pontosan mit is szeretnél? – kérdezte a lány, akit Regina ránézésre olyan húsz évesnek saccolt.
– Rövid hajat szeretnék, olyan fiúsat. És ha lehet, akkor tűzvöröset. – sokat gondolkodott rajta, hogy be merje-e vállalni, de aztán úgy volt vele, hogy ha valamit csinál, akkor tisztességesen, és itt most csak a legnagyobb változásnak van helye.
– Rendben. De biztos vagy benne? Nagyon szép a hajad, nem fogod megbánni? Tudod, volt olyan kliensem, aki sírva távozott, és igazán nem szeretném elrontani a napod.
– Nem, átgondoltam, biztos vagyok benne. – Regina belenézett a tükörbe, és még egyszer megcsodálta hosszú, göndör haját. Gondolatban elbúcsúzott tőle, de semmi mást nem érzett, csak örömet, hiszen ez egy újabb pont, ahol el tud távolodni Floriantól. NEM! Még gondolnia sem szabad rá. Vége.
– Rendben, Akkor lássunk is neki. – mosolygott Gabi.
– Oké.
– Na és mért döntöttél ilyen drasztikus változtatás mellett? – Regina sosem szerette a fodrászok bizalmaskodását, de most valahogy jól esett neki, mert egy olyan embernek mondhatta el az életét, aki utána nem is fog emlékezni rá, így megszabadította őt attól a felelősségtől, hogy később szembe kelljen nézzen azzal, amit mondott.
– Sok dolog történt velem az utóbbi időben, és nem feltétlenül jók, úgyhogy úgy döntöttem, változtatok. És gondoltam, itt kezdem. – miközben beszélt, mosolygott, mert tényleg úgy érezte, hogy új időszámítás kezdődik.
– Ó, ne is mondd. Én is kapom az ívet rendesen, úgyhogy megértem miről beszélsz. Most jöttem haza külföldről, ahol kicsit befürödtem a dolgokkal.
– Én pont ugyanebben a cipőben járok.
És innentől kezdve nem lehet megállítani a két lány beszélgetését, önmagát generálta, mint a mosatlan. Amiről rögtön eszébe is jutott, hogy ha hazamegy, akkor elmosogat, mert hetek óta nem lehet hasznát venni, és szegény édesanyja kénytelen csinálni mindent.
Miközben beszélgettek, Reginának egyszer sem jutott eszébe sem Florian, sem ez az egész rettenet, amin egészen eddig vergődött. Amíg ott ült, ő is csak ugyanolyan lány volt, mint bárki más itt a szalonban, egy egyszerű földi halandó, akinek az a legnagyobb gondja aznapra, hogy kimosson-e, vagy van még annyi használható fehérneműje, hogy elodázza a dolgokat mondjuk holnapig.
Két órai csevegést követően arra eszmélt, hogy kész lett a frizurája. Mikor először belenézett a tükörbe, el sem hitte, hogy ő az, csak nézte magát, és úgy érezte, hogy megszabadult. Mintha neki is a hajában lett volna az erő, akárcsak Sámsonnak. De Sámsonnal ellentétben őt nem gyengítette meg a hajvágás, inkább megerősítette.
Ahogy csodálta magát, egyszer csak egy férfi lépett be a bejárati ajtón, majd a pulthoz ment, és várt. Regina nem értette, hogy miért nem megy oda senki hozzá, de nem is foglalkoztatta különösebben a dolog, hiszen mit érdekelje őt egy idegen, van elég baja e nélkül is.
Pár perc után azonban az idegen megunta a várakozást, körbenézett a szalonban, majd elindult Regina asztala felé. A lány nem figyelt rá, mert továbbra sem érdekelte, és gondolta, talán csak szólni akar, hogy bizony ő is hajvágásra vágyik. Az idegen azonban nem a fodrászt kereste, hanem őt. Megállt az asztal mellett, és a tükörben a lány szemébe nézett.
– Gyönyörű vagy. – mondta végül a férfi.
– Nem lehet…- ennyi hagyta el Regina száját, mert nem akarta elhinni, amit látott.
A tükörből fel akart nézni, hogy tényleg a férfi szemébe nézhessen, de az akkor már nem volt sehol, egyszerűen eltűnt.
– Mondd csak Gabi, gyakran jár ide ez a férfi?
– Kicsoda? – kérdezte a fodrász meglepetten.
– Aki az előbb itt állt az asztalomnál?
– De hiszen nem volt itt senki. Jól vagy? – Gabi furcsán kezdett nézni a lányra, de aztán lerendezte annyival, hogy biztos nehéz napja volt, és azok után, amin keresztülment egyáltalán nem meglepő, ha kissé kimerült.
– Jól, persze, ne haragudj. Lehet, hogy csak álmodtam. Vagy nem is tudom. Mostanában elég szétszórt vagyok.
– Persze, semmi gond. Legközelebb is hozzám gyere. – mosolygott Gabi, majd még néhány kedves szó után kikísérte az ajtón.
Ahogy elindult hazafelé, újra előtörtek a gondolatok. Az nem lehet, hogy ő volt az, nem, az teljességgel kizárt. Hogyan is lehetett volna ott, mikor valahol ezer kilométerre tőle forgatja a legújabb filmjét? Nem értette az egészet, de leginkább nem is akarta, egyszerűen csak el akarta felejteni. Legfőképpen azért, mert neki most a bulira kellett koncentrálnia.
Otthon édesanyja először megrökönyödött a frizurája láttán, de miután látta, hogy ez Reginát boldoggá teszi, ő maga is megbékélt a helyzettel. Pláne miután konstatálta, hogy a lánya több heti letargiát követően tetterősen vágott bele az otthoni teendőkbe, és dúdolva, táncolva végezte el a házimunkát.
– Anya, ma elmegyek bulizni. – mondta végül, kicsit félve, nehogy édesanyja nehezteljen rá. Felnőtt volt már, mégis, a szüleivel szemben mindig is gyerek marad, és neki igenis számított az ő véleményük, hiszen minden célja között az egyik az volt, hogy a szüleit büszkévé tegye. Hiszen olyan nehezen teremtették meg az ő jólétének körülményeit, a legkevesebb, amit megtehet, hogy hálás gyermekük marad.
– Jól van életem, menjél csak. Rád fér már egy kis szórakozás. Úgy be voltál ide gubózva az utóbbi időben.
– Én azt hittem örülsz, hogy itthon vagyok, és nem duhajkodok valahol. – Reginát meglepte az édesanyja.
– Én annak örülök, ha te jól érzed magad. És az itthonléttől nyilván nem érzed jól magad. Regikém, ha te attól lennél boldog, hogy tütüszoknyában táncolva és énekelve vonulsz végig az utcán, engem az sem érdekelne. Nekem csak az számít, hogy a kis lelkedben mindig béke legyen.
Regina nem tudott szólni, egyszerűen csak elsírta magát. Hosszú idő óta most érezte először, hogy biztonságban van, és nem kell félnie semmitől. Megölelte édesanyját, aki szorosan magához vonta, majd így álltak pár percig.
– Úgy szeretlek anya.
– Tudom kincsem, tudom. De most menj, és készülődj az estére. Ha már ennyi idő után kimozdulsz, azt mondom, legyél fergeteges. Olyan, mint amilyen Amerika előtt voltál.
Ó igen, emlékezett még arra a semmitől sem félő lányra, aki szembement volna az egész világgal, ha éppen úgy gondolja. Vajon mi lett vele? Mi lett azzal a döggel, aki egymás után csábította el a férfiak fejét akaratán kívül, egész egyszerűen csak azzal, hogy olyan életerő áradt belőle, aminek senki nem tudott ellenállni? Mi lett azzal a baráttal, akit az éjszaka közepén is fel lehetett hívni? Mi lett azzal a gyermekkel, aki mindig leste szülei óhaját?
Nem tudta mi történt mindazzal, aki ő volt. Vajon hol vesztette el? Végig ezen töprengett, miközben készülődött, de sehogy nem találta a választ, és nem lelte azt a pontot sem, ahol megszűnt önmaga lenni.
Semmi baj, gondolta, ez már a múlt, és neki most a jövő építésén kell fáradoznia. Eldöntötte hát, hogy eztán minden erejét arra fogja összpontosítani, hogy az új Reginát összerakja.
Miután elkészült, elbúcsúzott szüleitől, majd elindult a buliba. Nem volt messze tőlük, így hamar odaért, és örömmel konstatálta, hogy senki nem neheztel rá azért, mert az utóbbi hetekben kicsit távol tartotta magát a közélettől.
Köszöntötte minden ismerősét, akit pedig nem ismert, azzal hamar összehaverkodott. Jól telt az este, kedvesek voltak az emberek, mindenkinek tetszett az új külseje, és ezektől a dolgoktól boldognak érezte magát.
Éppen egy beszélgetés kellős közepén volt az egyik régi ismerősével, amikor egyszer csak csöngettek. Senki nem hallotta, így ő ment oda ajtót nyitni. Mikor lenyomta a kilincset, és maga felé húzta az ajtót, még az ütő is megállt benne.
– Te mit keresel itt? – nézett zavarodottan a vendégre.
– Jöttem érted.
– Mi az, hogy jöttél értem? – Regina felháborodott ekkora pofátlanság láttán.
– Jöttem érted, és jöttem, hogy vigyázzak rád.
– Úgy nézek én ki, mint akire vigyázni kell?
– Ezzel az új hajjal és szereléssel én bizony vigyázni fogok rád.
– Te Zsolti, mit csinál a Regina? – kérdezte a házigazda az egyik közös ismerőstől.
– Nem tudom, talán valami helyzetgyakorlatot.
– De egyedül?
– Ki tudja…nem értek a színészethez.
– Na és mégis hogy gondoltad? Majd fogsz és kirángatsz innen, vagy mi?
– Pontosan.
– Na akkor most figyelj, mert most kezdek csak el igazán inni.
– Meg ne próbáld.
– Mert mit csinálsz? Nem is létezel Florian.
Azzal Regina elment a másik irányba, pontosan oda, ahol a legtöbb italt találta, megfogott egy vodkásüveget, és úgy, ahogy volt, elkezdte inni.
– Regi, hagyd abba. – ugrott oda Peti, a házigazda.
– Hagyjál. Innom kell. Nem hagy békén.
– Ki?
– Hát ő. – Regina az egyik sarokba mutatott, de Peti nem látott semmit.
– Regi, nincs ott senki.
– Dehogyis nincs. Nem látjátok? Ott áll, barna kabátban, farmerban, és piros tornacipőben. Ami egyébként elég jól néz ki.
– Nem, még mindig nem látom. – Peti próbált nyugodt maradni, hogy ne zaklassa fel jobban a lányt, közben az egyik kezével intett Zsoltinak, hogy hívja a mentőket. A többi vendég pedig rendes katasztrófaturista módjára körbeállta őket, és jegyezte az eseményeket a memóriájában.
– Mindegy is, hagyjuk.
– Na és ki ő? Szabad róla tudni valamit?
– Ha nem látod, miért érdekel? – Regina közben folyamatosan ivott a vodkásüvegből, és érezte, hogy az alkohol kezdi átvenni az irányítást a gondolatai felett.
– Tudod, hogy mindig érdekel, mi van veled. – a fiú próbált bizalom-gerjesztően mosolyogni.
– Persze Peti, tudom, ne haragudj. Tudod, sss, hajolj közelebb, nem akarom, hogy ők is meghallják. Szóval ő Florian.
– Florian?
– Florian. Na. Florian.
– És őt honnan ismered?
– Hát tudod egy sorozatból. Aztán úgy megtetszett. Aztán jött ez az agykontrollos izé, aztán összetalálkoztunk…őőő…álmomban…azt hiszem…igen…aztán történt, ami történt…csak az a baj tudod, hogy én beleszerettem.
– Florianba?
– Nem, a pápába. Jajj Peti, ne legyél értetlen, tudom én, hogy okos gyerek vagy.
– Na elég volt, hazamegyünk.
– NEM. HAGYJÁL!
– Regi mi a baj?
– Florian haza akar vinni. Ne hagyd neki kérlek.
De Petinek akkor már nem volt dolga, mert a lány elájult.
Beszélgetések Floriannal – 5.
2013 február 22. | Szerző: LadyEdna
Két hét telt el az utolsó beszélgetésük óta, és Regina azóta azon gondolkodott, hogyan tovább. Érezte, hogy nem lenne helyes visszatérnie Florianhoz, mégsem tudott megbékélni a gondolattal, mert mindahányszor elképzelte az életét a férfi nélkül, kétségbeesés öntötte el, rettegett, hogy többet nem látja az arcát, és boldogtalanná tette a gondolat, hogy többet nem mondhat el neki semmit.
Nem, nem térhet vissza ehhez az egészhez. Ő ennél erősebb, és egy ilyen fantazmagória nélkül is képes lesz tovább élni az életét. Előtte is sikerült neki, és most is fog, na meg aztán sokan mások is megcsinálták már előtte, akkor pont neki ne sikerülne?
A gondolatok egymást kergették a fejében, és nem tudott másra gondolni, csak arra a törökméz illatra, amitől otthon érzése támadt. Amikor felidézte magában, olyan érzése volt, mintha súlyokat görgettek volna le a mellkasáról. Olyan könnyednek érezte magát, pont mint azokon a vasárnap reggeleken gyermekkorában, amikor mindenki összegyűlt, és együtt reggeliztek. Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet. Ugyanezt érezte, amikor Florianra gondolt. Megnyugodott, és hirtelen mindent olyan világosan látott, mint előtte soha.
Dobja el ezt magától csak azért, mert ez a „kapcsolat” nem a megszokott keretek között zajlik? Tudta persze nagyon jól, hogy ez az egész az őrület határait súrolja, de aztán eszébe jutott a majom is. Úgy érezte, ez a szimbólum a megoldás mindenhez.
Pozitív vonása a sok energia, amelyből mi is meríthetünk, ha kontrollálni tudjuk ösztöneinket. Valami elfelejtett bölcsességre is utalhat, amelyet a civilizáció, a jólneveltség tart tőlünk távol.
Aztán arra gondolt, hogy mi van, ha neki egészen más utat rendeltek odafent? Ha neki valami egészen más módon kell eljutni önmagához? Tudta nagyon jól, hogy mi az általánosan elfogadott metódus erre vonatkozóan, és azt is, hogy ha bárkinek is elmondaná, mi történik vele, azonnal orvoshoz küldené, ő mégsem érezte magát sem bolondnak, sem zavartnak. Épp ellenkezőleg. Minden olyan tiszta volt az életében, mint előtte soha.
De van-e egy ilyen kapcsolatnak jövője? Mi lesz később? Az egész életét egy képzeletbeli társ mellett fogja eltölteni? Hiszen Florian nem tudja őt sehova elkísérni, nem tudja őt bemutatni a szüleinek, és nem villoghat vele a barátnőinek. Nem tudja megölelni, amikor a legnagyobb szüksége van rá, és nem tudja megfogni a kezét szülés közben.
Szülés. Milyen érdekes gondolat. Egészen eddig nem érdekelte ez a téma, de most valahogy úgy érezte, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Szóval ilyen az, amikor valaki gyereket akar? Amikor meg akarja osztani önmagát annak az embernek a segítségével, akit mindennél jobban szeret?
De hát akkor ő mindennél jobban szereti Floriant? És úgy egyébként az meg hogyan lehetséges, hiszen egyrészt alig kétszer „találkoztak”, másrészt nem is ismeri őt. És mégis, tudta, érezte, hogy szereti.
Teljesen összezavarodott ettől a sok gondolattól, és végül úgy döntött, hogy nem kell ezt neki most azonnal eldöntenie, így fogta magát és beült egy cukrászdába. Miután befalt vagy három szelet tortát, rájött, hogy ez itt most nem segít, így elhatározta, hogy valami ütősebbre cseréli az édességet, és átment az egyik kedvenc kocsmájába, ahol már ismerték, így nem szólt senki, amikor egyedül foglalt el egy asztalt.
Már az első sör után érezte, hogy pontosan erre volt szüksége, és ahogy telt az idő, és egyre több alkohol keringett az ereiben, egyre inkább azt érezte, hogy egyáltalán nincs oka szégyenkeznie, hiszen nem is csinált semmit tulajdonképpen, csak kipróbált egy módszert, és lám, működött.
Későre járt már, mikor el akart indulni hazafele, de amint felállt, érezte, hogy egyedül nem biztos, hogy menni fog. Észlelték ezt az ott dolgozók is, és egyikük felajánlotta, hogy hazakíséri. Regina először vonakodott, de miután érezte, hogy a motoros képességei felmondták a szolgálatot, beleegyezett a gárdedámba.
Ismerte a fiút már régről, még azelőttről, hogy ebben a kocsmában kezdett volna dolgozni, így nem esett nehezére rábíznia magát. Miközben hazafele tartottak, és a fiú átkarolta a derekát, megakadályozván ezzel az esést, az jutott az eszébe, hogy miért nem talál magának ilyen rendes fiút? Vagyis ez így nem igaz. Találhatna magának, de akkor miért nem kell neki? Hiszen ez a fiú is helyes és aranyos, és mégsem, még csak a legkisebb mértékben sem mozgatja meg.
Mikor hazaértek, Regina elköszönt alkalmi lovagjától, és megpróbált bejutni a házba, ami ilyen állapotban nem könnyű mutatvány, és a bejárati kapun lévő gombok is ilyenkor zsugorodnak mikroszkopikus méretűre. A kézmozgásának összehangolása elvett vagy tíz percet az életéből, ennyi ideig tartott ugyanis, míg be tudta pötyögni azt a néhány számjegyet. Mikor belépett a liftbe, hirtelen düh fogta el, mert megint későn ért haza, holnap nyilván nem lesz a helyzet magaslatán, és mindez miért? Emiatt a hülye Florian miatt.
Ó, miért is kezdte el nézni azt a sorozatot? Miért nem tudott egyszerűen csak elkapcsolni, ahogy előtte is megtette már számtalanszor? De a legfontosabb: hogyan lehet valaki ennyire tökéletes?
Amint belépett a lakásba, elkezdte Florian nevét kiabálni, mire az édesanyja riadtan kirohant a szobájából.
– Mi a baj kicsim?
– Semmi…semmi anya, menj csak aludni. – miközben nagy nehezen kinyögte ezt az egy mondatot, lehuppant a mellette lévő székre, mert úgy érezte, hogy egy pillanattal tovább sem tud talpon maradni.
– Kislányom, te ittál?
– Neeeeeeem. – mondta tettetett ártatlansággal.
– Látom, hogy ittál. – mondta szemrehányóan az anyja.
. Mondom, hogy nem ittam. Na. Csak…mi is volt? Ja, igen, beszélnem kell Floriannal.
– Ki az a Florian?
– Nem ismered anya, mindegy is. Megyek aludni.
– Fürdeni nem akarsz?
– Egggyáltalán nem, jó ez így. Neki úgysem számít.
– De mégis kinek?
– Mindegy anya, na szia. – azzal bevágta maga mögött az ajtaját, ledőlt az ágyára, és elaludt.
– Szia! Hiányoztál. – köszönt Florian.
– Mit keresel te itt? Nem is hívtalak. – Regina nyers volt vele, mert nyugodt alvásra számított, ehhez képest most itt van az a probléma, amitől éppen meg akart szabadulni.
– Tudom, hogy most mérges vagy rám…
– Tévedsz, egyáltalán nem vagyok. – már bánta, hogy olyan hideg volt, pedig igazából örült, hogy itt van a férfi, mert megnyugtatta a gondolat, hogy nem veszítette el.
– Akkor mi a baj? Sokat gondoltál ma rám.
– Igen…Félek. – tört ki Reginából.
– Mégis mitől?
– A szerelemtől.
– Hogy lehet attól félni? – Florian arcán az őszinte megdöbbenés látszódott.
– Félek, hogy valami rossz fog történni. Olyat, amit nem akarok.
– De hát nem ilyen a szerelem, félelemmel teli? Hiszen mindig félünk valamitől, és bármennyire boldoggá is tesz valaki, mindig ott az a baljóslatú gondolat: mi van, ha elveszítem? Mi van, ha már nem szeret? Mi van, ha nem vagyok elég jó neki?
Minden nap, kimondva, vagy kimondatlanul félünk valamitől. És ez kiszolgáltatottá tesz minket. Függünk attól az embertől, akinek odaadtuk a szívünket. De tehetünk ez ellen bármit is? Nem hiszem. Vannak dolgok, amik meghaladják a képességeink, és még egy olyan kontrollmániás sem tehet ellenük semmit, mint te.
Tudom, hogy számodra ez a legrosszabb, amit mondhattam, de valakinek fel kellett végre nyitnia a szemed: nem vagy mindenható. Gondolhatod, hogy képes vagy irányítani magad és az érzéseid, gondolhatod, hogy ha kiírthatsz magadból dolgokat, de nem teheted, ahogy soha senki nem tehette még, amióta világ a világ. Ezek a dolgok öröktől fogva léteznek, és egészen addig így is lesz, míg az idő vissza nem ér önmagába.
– Honnan…honnan tudsz te ennyit? – Reginát meglepték a férfi szavai, mert olyan dolgokat mondott, amik valóban igazak rá, és amelyek eddig is ott bujkáltak benne, csak valahogy soha nem merte felvállalni őket.
– Hm. – Florian mosolygott, és mélyen a lány szemébe nézett. – Olyan helyen vagyunk, ahol minden bölcsesség elérhető. Látok dolgokat, amiket te most még nem. De idővel, ha elég kitartó vagy, te is rá fogsz jönni, hogy minden egy tökéletes terv része, amiben nincsen jó vagy rossz, minden csak az, ami.
– Mi van? – Regina rájött, hogy még álmában is részeg egy kicsit, és teljesen megfeküdték a gyomrát a hallottak.
– Semmi, majd ha eljött az ideje, akkor megérted. Akarsz még beszélgetni?
– Nem tudom. Nem hiszem. Nem lehetne, hogy inkább csak feküdjünk?
– Megint csak a fekvés? – cinkelte a férfi.
– Jajj ne cseszegess már.
– Jól van, aludj csak.
– Rendben… – és már aludt is.
Éjjel arra ébredt, hogy szomjas, nagyon, így kikászálódott az ágyból, és kiment a fürdőbe inni. Nem volt kedve elmenni a konyháig, ezért választotta inkább a csapot. Ahogy lehajolt, érezte, hogy ez egy nagyon hülye ötlet volt, és éppen csak meg tudott kapaszkodni. Ahogy felnézett, a tükörben meglátta magát, és egyáltalán nem tette boldoggá a kép: egy fáradt, megtört arc nézett vissza rá.
Nem, ez nem maradhat így.
Ennek véget kell vetni.
Beszélgetések Floriannal – 4.
2013 február 3. | Szerző: LadyEdna
Mikor másnap reggel felébredt, csak homályosan emlékezett a történtekre. Rémlett valami arról, hogy találkozott Floriannal, és mintha meg is csókolta volna, de ennél több nem jutott az eszébe. Na meg persze a majom.
A majom még most is olyan élénken volt előtte, mintha csak az előbb látta volna a tévében valami ismeretterjesztő sorozat keretein belül. De vajon mit jelenthet? Biztos van valami jelentősége, ha előjött, mert annyit már megtanult az olvasmányaiból, hogy semmi sem történik véletlenül, és mindennek jelentősége van. Bár először elhessegette magától a képet, utólag mégis úgy gondolta, hogy nem ártana utánajárni, mert mi van akkor, ha pontosan ez az a jel, ami segít őt majd visszarángatni a valóságba? Igen, utána kell járnia.
Mikor ezt eldöntötte, bizsergés járta át, olyan volt, mint amikor valakit hirtelen kiráz a hideg. Egyszer volt egy szellemlátónál, aki azt mondta neki, hogy amikor ez történik, az jel, mert az égiek akarnak üzenni. Vajon tényleg akarnak? Vajon a majom a kirakós egyik darabja?
És megint azt érezte, amikor eldöntötte, hogy külföldre megy. Érezte, hogy él, hogy minden végtagja megtelik valami ősi erővel, és már nem esett nehezére a cselekvés, és nem érezte nyűgnek az életet. Végre megvolt az a kapcsolódási pont, amire olyan régóta vágyott.
Otthon nem volt internet – édesanyja úgy gondolta, hogy felesleges az ilyen dolog -, így kénytelen volt várni, míg beér a munkahelyére. Soha ilyen hosszúnak nem érezte még az oda utat, és soha ennyire nem idegesítették még az egyes megállókban eltöltött percek. Hát nem érti senki, hogy neki itt most küldetése van? Hogy nem ér rá késlekedni, mert az élete forog kockán? Nem, senki nem értette. Látta az emberek arcán a tompaságot, az undort, hogy megint munkába kell menni. Végső soron nem hibáztatta őket, mert pár napja még ő is pontosan ugyanígy nézett ki, de akkor is.
Mikor beért, az első dolga volt lehuppanni a gép elé, és rákeresni a majomra. Éppen az oldalakat böngészte, amikor az egyik kollégája belépett.
– Szia, jó reggelt! Nem jössz kávézni? – Gizus volt az, egy idősebb kollégája, aki néha hajlamos volt arra, hogy öt évesként kezelje.
– Ne haragudj, de most nem tudok menni, fontos dolgom van.
– Ugyan már, szerintem utána is meg tudod nézni. – évődött Gizus, akin látszott, hogy semmilyen dolgot nem tart olyan fontosak, hogy az embernek akár csak egy pillanatig is kapkodnia kellene miatta. Regina mindig is úgy képzelte, hogy amikor a gyerekeit megszülte például, nyugalomra intette még az orvost is, mert nem eszik azt olyan forrón, és majd a gyerek is csak akkor jöhet, amikor ő arra alkalmasnak találja a hangulatát.
– Nem érted, hogy nem érek rá? – olyan stílusban förmedt rá az asszonyra, ami igazán nem vallott rá, de a másiknak igazán meg kellett értenie, hogy ez itt most élet-halál kérdése.
– Rendben, akkor nem is zavarok. – mondta Gizus, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Amikor kiment, Regina örömmel konstatálta, hogy végre megtalálta a keresett oldalt, és azon a majom szimbolikáját, amely a következőket mondta:
„Saját torzképünkkel nézhetünk szembe, állati ösztöneink kivetített másával. A majom megteheti, amit nekünk nem szabad (sajnos). Gyakran szexuális késztetéseink jelentkeznek e szégyentelen állat képében. Pozitív vonása a sok energia, amelyből mi is meríthetünk, ha kontrollálni tudjuk ösztöneinket. Valami elfelejtett bölcsességre is utalhat, amelyet a civilizáció, a jólneveltség tart tőlünk távol. Talmud. Az egyetlen állat, amely rosszat jelent. Egyiptomi álmoskönyv. Óvatosságra int, kedvezőtlen változás jele lehet: csalás áldozataivá válhatunk.”
Torzkép? Állati ösztönök? Szexuális késztetések? Elfeledett bölcsesség? Rosszat jelent? De hogyan jelenthet egy ősi bölcsesség rosszat?
Regina először nem tudta, hogyan értelmezze a látottakat, de úgy döntött, nem is kell ezt neki most azonnal megfejtenie. Kinyomtatta hát az oldalt, és eltette a naptárába, hogy majd kicsit később megint átolvassa, és talán akkor minden világos lesz.
Miután végzett, átment Gizusékhoz kávézni.
– Ne haragudj, hogy az előbb úgy leteremtettelek, nem is tudom mi ütött belém, csak láttam valamit, és utána kellett néznem. – nézett bűnbánóan az idős asszonyra.
– Semmi gond kincsem, semmi gond. – mosolygott együtt érzően Gizus. – Előfordul az ilyen.
A következő pár percben mindenki hallgatott a szobában, mert bár ilyen szépen lerendezték az előbbieket, azért mindenki érezte, hogy Gizus nem jutott túl ilyen egyszerűen a dolgokon. Végül az asszony törte meg a csendet.
– Semmi baj drágám, csak úgy megijesztettél.
– Mégis mivel? – nézett rá a lány kérdőn, mert nem érezte olyan súlyosnak a helyzetet.
– Tudod, volt nekem egy nővérem. – miközben beszélt, az asszony mereven maga elé nézett.
– Nem is tudtam. – mondta meglepetten Regina.
– Mert sose beszéltem róla. … Megőrült. Egyik napról a másikra. Bár észlelhettük volna a jeleket, de akkoriban még nem voltak ilyen tájékozottak az emberek. És amikor reggel bementem hozzád, ugyanazt láttam a szemedben, mint neki.
– De…én nem őrültem meg.
– Tudom szívem, tudom, de olyan hirtelen jött ez az egész, és kicsit felzaklatott. Ennyi az egész.
– Ne haragudj Gizus. Legközelebb nem hozlak ilyen helyzetbe. De most nagyon gyorsan kellett megnéznem valamit. Álmodtam, és tudod milyen ez, az ember hamar elfelejti. Én pedig nem akartam ebbe a hibába esni.
– Persze, semmi gond. – mondta Gizus. – Csináld csak a dolgod. Ez az én keresztem. Csak gondoltam elmondom, hogy miért zaklatott fel ennyire.
– Jól tetted. – mondta Regina – Na de ne is beszéljünk többet ilyen szomorú dolgokról. – mosolygott. – Inkább beszéljük meg, hogy mit kell még ma feltétlenül elintézzünk.
A nap további része a megszokott rendben telt, mindenki végezte a dolgát, és szépen lassan elfelejtették, mi is történt reggel.
Kivéve persze Reginát, akinek egyre több dolog jutott az eszébe az estéről. Néha egészen úgy érezte, hogy nem is álmodta az egészet, hanem tényleg megtörtént. Ezt a gondolatát erősítette az is, hogy felfedezett a nyakán egy kis foltot, és amikor próbálta végiggondolni, hol is szerezhette, rájött, hogy Florian a nagy hévben bizony megharapta egyszer-kétszer. De megnyugtatta magát, hogy ez lehetetlen, hiszen a férfi ott sem volt igazából, így biztos csak arról van szó, hogy megkarmolta magát, vagy valami ilyesmi.
Mikor véget ért a munkaidő, a lány elindult hazafele, de mikor felszállt a buszra, úgy döntött, hogy inkább sétál egyet a parton, mert olyan szép az idő, és neki most olyan jó kedve van. Örömmel töltötte el, hogy a hosszú hónapok kedvtelensége után most volt hangulata ilyen egyszerű dolgokhoz, mint a séta. Persze felhívhatta volna valamelyik barátnőjét is, de igazából egyikhez sem volt kedve. Úgy érezte, hogy most nem tudna mit kezdeni a problémáikkal, és egyébként sem gondolta, hogy bármelyik is megértené azt, amin most keresztülmegy. Így a legegyszerűbb, ha nem is beszél velük. Majd talán egyszer elmesél mindent, majd amikor már csak távoli emlék lesz. De most még nem állt erre készen, úgy érezte, hogy az egyetlen ember, akivel meg tudja beszélni a dolgait, az Florian.
Mikor rá gondolt, melegség öntötte el, és alig várta, hogy este legyen végre, és újra beszéljenek. Már most elkezdte összeszedni a gondolatait, mert a tegnapi eseményekből kiindulva nem is olyan egyszerű spontánnak lenni, főleg hogy abban a világban bizony előkerülnek az ember legtitkosabb vágyai.
Ez a része a dolgoknak megrémítette egy kicsit, mert sose gondolta volna magáról, hogy ilyen dolgokra vágyik igazából, és arról sem volt fogalma, hogy van benne valaki, aki ennyire szabad, és ki akar törni. Szerette a rendszert az életében, mert megnyugtatta, de mint kiderült, van benne egy másik lány, aki gyűlöli ezt, és csak tenni akarja, amihez éppen kedve van. Hm, lehet hogy nevet kéne adnia neki? Végül is miért ne? Hiszen ez a lány is valahol ő, valahol pedig mégse. Tündér. Igen, ez jó lesz. A másik neve Tündér lesz, mert ez mégsem olyan kemény név, és nem kelti benne sem azt a hatást, hogy félnie kéne tőle.
Elképzelte, ahogy a másik, Tündér be van börtönözve, és most már sajnálta, mert az ő hibájából van ott, ahol, pedig ő is ugyanúgy csak élni szeretne, mint bárki más. Amíg ezen gondolkodott, észrevette, hogy már nem is ellenségként, hanem barátként gondol lényének eddig ismeretlen részére. Végül is lehet, hogy ez a másik lány segíti őt majd hozzá, hogy újra normális életet éljen.
Később ért haza, mint szokott, és édesanyja a szemére is vetette, hiszen legalább szólhatott volna, mert egyébként minek van olyan hogyishívják telefonja, ha nem azért, hogy szegény aggódó anyját értesítse.
Reginának volt emiatt egy kis lelkiismeret-furdalása, de aztán hamar megnyugtatta édesanyját, hogy aggodalomra semmi ok, csak sétálni volt kedve, és biztosította róla, hogy legközelebb ilyen nem fordul elő.
Amikor elvégezte az otthoni dolgait, leült megnézni a sorozat következő részét. Már izgalommal várta, hogy vajon mi történik ma Florian doktorral. Olyan jó érzés volt nézni őt, és úgy érezte, hogy akár hónapokig ellenne azzal, hogy csak nézi a tévében. Egyszer azonban kirázta még a hideg is, mert egy pillanatra úgy látta, hogy Florian a képernyőn keresztül ránéz és még rá is kacsint. Persze tudta ő, hogy ez lehetetlen, de akkor eszébe jutott a nyakán lévő kis folt, és egy pillanatra kételkedni kezdett benne. És mi van, ha mégsem csak képzeli ezt az egészet, és most ő is valami olyannak lesz a szereplője, mint a mozi főhősnők? Ó, milyen csodálatos is lenne.
Na de miket is gondolok? – Nyugalomra intette magát, és miután reálisan végiggondolta a dolgokat, rájött, hogy csupán fáradtságról lehet szó, mert semmi más nem magyarázza az ilyen buta gondolatokat. De a másik oldalról meg mégis kinek árt ezzel? Ugyan senkinek, akkor meg miért ne ábrándozhatna szabadon? Na ugye.
Este lefekvésnél úgy döntött, hogy ma kihagyja a találkozást Floriannal, de amint becsukta a szemét, a férfi ott termett.
– Szia! Megjöttem. – mosolygott a férfi, és Reginának nem volt szíve elhajtani.
– Szia! Örülök, hogy itt vagy, csak nem értem. Most nem is hívtalak.
– Tudom, de hiányoztál.
Reginát meglepték ezek a szavak, mert mindenre számított, csak erre nem.
– Hiányoztam?
– Igen. Tudom, hogy furcsa, de így van. És meg akartalak ölelni.
Még ki sem mondta, és már magához szorította a lányt. Reginának eddig még ideje sem volt körülnézni, de most látta, hogy egy olyan nappaliban vannak, amit mindig is elképzelt magának: kazettás falak, virágos tapéta, nagy, süppedős kanapék, na és persze az elmaradhatatlan faltól falig könyvespolcok telis tele könyvekkel.
– Honnan tudtad? – kérdezte meglepetten a lány.
– Mindent tudok rólad. – mondta a férfi, és közben megsimogatta a lány haját.
Regina látta a szemében, hogy mit szeretne, és bármennyire is volt hozzá kedve, fáradtnak érezte magát, és most már csak annyira vágyott, hogy a férfi mellé feküdjön.
– Azt is meg lehet oldani. – mondta Florian. – Ha ez az, amit tényleg szeretnél.
– Igen. Most csak ennyit szeretnék. És Florian!
– Igen?
– Van egy folt a nyakamon.
A férfi félresimította a lány haját, és látta, hogy tényleg van ott egy pötty.
– Hoppá. Bocsánat, legközelebb óvatosabb leszek. – somolygott.
– Szóval akkor tényleg te voltál? – lepődött meg Regina, hiszen erre nem igazán számított.
– Igen. Néha kicsit vehemens vagyok. – mosolygott Florian.
– De hogyan lehetséges ez? Hiszen ez itt nem is a valóság.
– Ugyan már, ki tudja pontosan megmondani, mi is a valóság.
Ezzel be is fejezték ezt a témát, mert Florian nem mondott mást, Regina pedig fáradt volt az ilyen komoly filozófiai beszélgetésekhez, így lefeküdtek az egyik kanapéra. A lány a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és csak hallgatta, ahogy lélegzik. Olyan jó érzés volt hozzábújni végre valakihez, ráadásul nem is akárkihez, hanem álmai férfijához.
– Sokat gondoltál ma egy férfira. – törte meg a csendet Florian.
– Honnan tudsz te róla? – Regina meglepődött, hiszen nem gondolta volna, hogy a férfi tényleg mindent tud róla.
– Össze vagyunk kötve. Mindent tudok és érzek, amit te. Végül is szabadon lófrálok a fejedben.
– Igaz. – ha jobban belegondolt, Regina rájött, hogy a férfinak igaza van. De most nem volt benne biztos, hogy akar beszélni róla.
– Ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell. Ha csak hallgatni szeretnél, én akkor is itt vagyok.
– Nem, semmi gond, beszélhetünk róla. – a lány most érzete először életében, hogy valaki tényleg kíváncsi arra, mit is érez valójában. – Tudod, ő már a múlt. Úgy gondoltam, hogy van köztünk valami különleges, de aztán kiderült, hogy igazából nem volt semmi. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy marasztaljon. – nagyot sóhajtott – Így amikor elváltunk, úgy döntöttem, hogy belevetem magam a tárkeresésbe, de ott sem jártam sikerrel, így valahogy még fájóbb volt az árulása.
– Jajj életem. – Florian szorosan magához szorította, és úgy ringatta, mint egy gyermeket. – Ne gondolj rá soha többet, nem érdemelt meg téged. És soha ne is keresd a társad, hidd el, hogy megtaláljátok majd egymást.
– De én téged akarlak. – zokogott most már Regina.
– Na engem meg végképp nem fogsz megtalálni. – mosolygott a férfi. – Tudod nagyon jól, hogy én csak itt létezem. Legalábbis abban a formában, ahogy most ismersz. Ne keverj össze azzal, amit a tévében látsz. Persze az is én vagyok, de ami itt vagyok, azt az énemet még én sem ismerem.
– Várj! Akkor te tudod, hogy ki vagy, mi vagy, és miért vagy itt?
– Persze, hogy tudom.
– Akkor nem csak azért vagy itt, mert hívtalak?
– Alapvetően azért jöttem ide, de aztán kiderült, hogy valamiért nekem is itt kell lennem, mert melletted fogok megtalálni valamit. Ahogy mondtam, meg van írva valahol ez a találkozás.
– És mi lenne, ha élőben találkoznánk?
– Azt hiszem, nem kedvelnél, és én sem téged. A mostani „hivatalos” énem meglehetősen undok tud lenni.
– Komolyan? – Regina nehezen tudta elképzelni, hogy ez az áldott jó ember lehet undok is.
– Komolyan. De túl sok mindenről beszélgettünk most. A legjobb lenne, ha aludnál, holnap sok dolgod lesz.
– De még nem akarok aludni.
– Tudom, de muszáj.
– Florian!
– Igen?
– Lehetne, hogy holnap ne találkozzunk?
– Ha ezt szeretnéd, akkor természetesen.
– Tudod át kéne gondolnom nekem ezt az egészet. Kicsit ijesztő.
A férfi mély levegőt vett, látszott, hogy nem örül a hallottaknak, és fél attól, hogy el kell válniuk.
– De ugye szólsz, ha véget akarsz vetni ennek az egésznek?
– Mindenképpen.
– Akkor persze. Most pedig aludj. – azzal egy gyengéd csókolt lehelt királynője homlokára.
Beszélgetések Floriannal – 3.
2013 január 27. | Szerző: LadyEdna
Négy hónapja már, hogy hazajött, de még minden ugyanolyan volt. Szürke, unott, halott, silány, nem odavaló. Nem voltak már álmok, és nem volt jövő.
Minden erejével azon volt, hogy ne így érezzen, de nem volt mit tenni, már nem tudta irányítani a benne tomboló vihart. Pedig próbálta. Ahogy az emlékeket is próbálta kitörölni a fejéből.
Semmi nem úgy alakult, ahogy azt elképzelte. Sőt, minden éppen ellenkezőleg történt.
Egy kedves családot képzelt magának, imádnivaló lurkókkal, ehhez képest kikapott egy gazdagabb – még ott is gazdagabbnak számító – családot, ahol se az anya, se az apa nem törődött a gyermekkel, ebből kifolyólag a kicsik – egyikük hat, másikuk nyolc éves – olyan rosszak voltak, hogy egyszerűen nem lehetett bírni velük. A szülők pedig természetesen mindenért őt hibáztatták, mert szent meggyőződésük volt, hogy a gyerek nevelése a babysitter feladata.
Hiába próbált meg beszélni a szülőkkel, azok hárítottak minden felelősséget, a végén pedig elhordták mindenféle ingyenélő bevándorlónak, aki csak a pénzre utazik, és különben is kerüli a munkát.
Ez fájt neki a legjobban. Világéletében rendesen csinálta a dolgát, és ha valaminek nekiállt, akkor mindenki biztos lehetett benne, hogy az tisztességesen el lesz végezve.
Mikor jelezte a közvetítőcégnek a problémát, azok mosták kezeiket, és tájékoztatták, hogy sajnos otthonról nem tudnak neki segíteni, így kénytelen lesz egyedül boldogulni.
Akkor még ezt sem gondolta akadálynak, úgy vélte, hogy talán ez a pirkadat előtti legsötétebb óra. De aztán rá kellett jönnie, hogy ez még nappali világosság volt ahhoz képest, ami ezután jött.
Semmi nem sikerült. Sehol nem segítettek neki, sőt a végén még az is kiderült, hogy a tartózkodási engedélyével is probléma volt, így úgy kényszerült hazajönni, mint valami számkivetett.
Mikor hazaért, és leszállt a gépről, örülnie kellett volna, de nem tudott. Minden megváltozott benne és körülötte. A világ kifordult önmagából, de az is lehet, hogy ő fordult ki saját magából. Mindenesetre már nem passzoltak, nem volt semmilyen pont, ahol összekapcsolódhattak volna.
A családja próbált segíteni, de sajnos ez kevés volt. Valami nagyobb dolog kellett volna, ha nem ódzkodott volna a túlzásoktól, akkor azt is ki merte volna jelenteni, hogy itt már csak a csoda segíthet.
Két hónappal a hazaköltözése után úgy döntött, hogy ideje visszamenni dolgozni, mert a napi rutin talán segít neki visszarázódni ebbe a ködös, hideg, idegen világba. Gondolkodott rajta, hogy belekezd valami újba, de aztán arra az elhatározásra jutott, hogy sem ereje, sem kedve új dolgokat kipróbálni, így visszament a volt munkahelyére, hátha szívesen látják még. Kis vonakodás után ugyan, de belementek, hogy visszaveszik.
Néhány kollégája elég lelkesen fogadta, ami kis ideig, de melegséggel töltötte el. De ez is csak olyan volt, mint bármi más: illékony, akár csak a rózsa illata.
Bármennyire is próbálta azonban visszaszívni magába az életet, nem ment, és a napjai egyhangúan teltek. Közben továbbra is olvasgatta az ezotériával kapcsolatos írásokat, könyveket, mert úgy volt vele, hogy talán egyszer valamelyikben megtalálja azt a mondatot, vagy szót, ami visszarázza az életbe. Na és persze tévézett. Sokat. Ahogy hazaért a munkából, első dolga az volt, hogy bekapcsolta a készüléket, és csak céltalanul nyomkodta a gombokat, sokszor azonban azt sem tudta mit néz.
Egyszer azonban megakadt a szeme egy sorozaton. Egy kórházsorozaton, amelyeket kimondottan utált, mert véleménye szerint bőven több mint elég volt belőlük, ez azonban felkeltette az érdeklődését. Illetve igazából csak egy valaki benne, az egyik főszereplő férfi. Amikor meglátta ugyanis, melegség járta át, és a másodperc törtrészére úgy érezte, hogy ismét él.
Ezután minden nap megnézte a soron következő részt, és már reggel azt várta, hogy hazaérjen, és láthassa végre Florian doktor kalandjait. Ez igazából a színész neve volt, de úgy gondolta, hogy igazán semmi jelentősége nincs, hogy így nevezi. Főleg most, hogy talált valamit, ami egy kicsit megszínesíti a napjait. Tudta nagyon jól, hogy ennél egy kicsit eseménydúsabb életet is élhetne, de igazából ahhoz sem volt kedve. Jó volt ez így, nyugalmas, és távol minden veszélytől.
Pár héttel később olvasott egy cikket, amiben azt írták, hogy akkor is tud az ember beszélgetni egy másikkal, ha nem ismeri, és még soha nem találkoztak, mindezt tudatalatti szinten, mert hogy ott minden lehetséges. Azonnal felcsillant a szeme az írás nyomán, mert rájött, hogy így tud kommunikálni Floriannal. Igen, ez az, gondolta, ma este meg is próbálja, mikor lefekszik aludni, mert elalvás előtt mindig fogékonyabb az ember az ilyenekre.
Ahogy az eljött az este, lefürdött, felvette a legszebb hálóingjét – mert mégis csak meg kell ennek adni a módját -, meggyújtott egy illatos gyertyát, majd elkortyolgatott egy nyugtató teát. Ezek után úgy gondolta, kellően felkészült erre a nem mindennapi randevúra, bebújt hát az ágyba, és koncentrált.
Hogyan is olvasta? Ja, igen: képzeljük el a helyet, ahol a legjobban érezzük magunkat. Rendben. Nagyon erősen gondolkodott, hogy mi lehet ez a hely, és egyszer csak beugrott előtte egy egyszerű, háttámla nélküli pad képe.
– Na remek. – gondolta – Ennél azért valami kényelmesebb helyet is választhattam volna.
Ahogy tovább folytatta a meditációt, elképzelte, ahogy Florian odamegy hozzá, és leül a padra. Először nem történt semmi, de egyszer csak megjelent ő, és elindult felé.
Meglepődött, mert mintha már nem is ő irányította volna a férfit, mintha nem is a fantáziájában lettek volna, hanem a valóságban. Nyugalomra intette magát, és megerősítette magában a gondolatot, hogy ez mind csupán az ő fejében van, ő akarta, és Florian csak azért van itt, mert ő így döntött.
Mikor a férfi leült mellé, alaposan megnézte az arcát, és elmosolyodott. Aztán maga sem értette miért, melegség járta át. Nem csak a lelkét, hanem érezhetően a testét is. Ettől megrémült egy kicsit, de úgy gondolta, ez természetes, hiszen vonzónak találja a fiatalembert.
– Szia! – szólalt meg hirtelen a férfi, majd rámosolygott.
– Szia Florian! – mosolygott vissza, és érezte, ahogy elpirul.
– Szóval…miért is vagyok itt? – kérdezte a másik.
– Mert…szóval…mert beszélgetni szeretnék veled. – olyan volt a hangja, mint egy szégyenlős kislánynak, akit éppen szerepelni szólítottak akarata ellenére.
– Értem. – mosolyodott el a férfi. – Akkor…te már tudod az én nevem, én viszont nem tudom a tiéd.
– Ó, ne haragudj. Olyan…hülyén tudok viselkedni néha. A nevem Regina.
– Szép név.
– Köszönöm. – mosolygott rá a lány, és úgy érezte, ha a valóságban is mellette ülne a férfi, soha többet nem hervadna le az arcáról a mosoly.
– Na és mi van a majommal?
A lányt meglepetésként érte a kérdés, de aztán rájött, hogy ahol most vannak, bizony keverednek a fantáziák. Keveredik az ő álma, a problémái, az aznap átélt események, és azok az érzések, amiket a férfi vált ki belőle.
Egymást érték a képek, amik egybeolvadtak, vagy ködként szétfolytak. Volt, amelyik sokáig megmaradt, de akadt olyan is, ami éppen csak felvillant. A majom határozottan maradt.
Regina egy kórházi ágyat látott, azon egy férfi feküdt. Az arcát nem látta, csak a kezéről gondolta, hogy férfiról lehet szó. A majom az ágya szélén ült – talán valami pávián lehetett -, és a férfi infúzióját próbálta leszedni. Ahogy a lány nézte, úgy érezte, hogy a majom mondani akar neki valamit, de sehogy nem értette meg az üzenetet.
– Nem tudom, mi lehet a majommal. – fordult újra a férfi felé, és abban a pillanatban a kép eltűnt.
– Akkor biztos nem is fontos. És… miről szerettél volna beszélgetni?
– Rólad.
– Rólam?
– Igen. Nézd. Tudom, hogy sok rajongód van, és valahol én is az vagyok a magam visszafogott módján. Tudod, sosem voltam ez az autogram vadász, és nem is leszek már sosem, szóval nem szoktam visongatni vagy ilyenek, de azért szoktam figyelni néhány ember munkásságát.
– Igen? – a férfi nem értette, hogy mit is szeretne pontosan a lány, ezért próbálta rövidre a zárni a dolgokat.
– Szóval engem az érdekel, milyen ember vagy. Mik érdekelnek, milyen zenét szeretsz, mit gondolsz a dolgokról, amik a világban zajlanak? Ilyenek dolgok. Plusz olyan, mintha már ismernélek valahonnan. Jó. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de akkor is, olyan ismerős érzésem van, mikor látom az arcodat. Te nem látsz semmit…bennem?
A férfi szótlanul nézte a lányt. Olyan átható volt a tekintete, hogy a lány ágyban fekvő teste valósággal beleremegett, amitől meg is ijedt egy kicsit, de állta a pillantást, mert amennyire megrémisztette, olyannyira boldoggá is tette.
– Látok valamit. – mondta halkan Florian.
Regina kérdőn nézett rá.
– A végtelen szerelmet látom. De…nem a tiédet, hanem az enyémet.
A lány kérdőn meredt rá, mert nem értette az egészet. Úgy gondolta, hogy ezen beszélgetések alkalmával igazából a saját tudatalattija veszi fel Florian alakját, de kezdett kételkedni ebben az egészben, mert idegennek érezte a férfi mondandóját, a mimikáját, és azt, ahogyan beszélt. Kizárt dolog, hogy ezek az ő tudatalatti gondolatai lettek volna.
– Nem értelek. – törte meg végül a csendet, és remélte, hogy a férfi megmagyarázza az előbbi mondatát.
– Amikor belenézek a szemedbe, egész egyszerűen a végtelen szerelmet látom benne. Illetve érzem. Olyan, mint amikor ránézel egy festményre, és már nem is a festmény előtt állsz, hanem a végtelen térben, majd pedig azon a helyen, ahova mindig is vágytál, de azelőtt sosem tudtál róla. Minden csak abban a pillanatban nyer értelmet. Így vagyok én is veled. Most minden a helyén van. És nem azt látom, hogy te szeretsz, hanem hogy én szeretek.
– Engem? – döbbent meg Regina.
– Igen. Téged. – Florian lassan, nyomatékosan ejtette a szavakat, és figyelte, hogy azok milyen hatással vannak a lányra, majd lassan folytatta. – Talán ez az egész meg van írva. Valahol…az Élet Könyvében.
– Talán. – egyezett bele a lány, bár cseppet sem érezte meggyőzőnek ezt az egészet.
– Mi…hogy…
– Nem…
– Hol…
Fájdalom…
hiány…
hol vagy?
…kezek…
vedd le…
ááááá…
nem hallom…
majom…
nézz rám…
szeretlek…
becsukom a szemem…
sikítás…
puha…
– Mi volt ez? – kérdezte hirtelen a férfi, és a lány döbbenten vette észre, hogy rémület ült ki az arcára.
Regina először nem felelt, mert maga sem tudta. Olyan volt, mintha hirtelen elvágták volna a képet, mint amikor műtötték és leszedálták. Nem emlékezett konkrét eseményekre, csak hangfoszlányokra, felvillanó, majd a semmibe vesző benyomásokra. Most is ezt érezte, de ez félelmetesebb volt, mert nem számított rá, és a semmiből olyan vágyak törtek elő, amelyek létezéséről még csak sejtelme sem volt.
De nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem hogy már nem a padon voltak. Egy rét közepén álltak, és látta, hogy Florian félmeztelen, és rajta is megfogyatkozott a ruhák száma.
– Nem arról volt szó, hogy beszélgetni akarsz? – kérdezte némi éllel a hangjában a férfi.
– De…én nem értem…
– Talán mégsem tudod irányítani magadat.
– De muszáj! – csattant fel a lány, és olyan élesen pillantott a férfira, hogy az érezte, elmúlt a könnyed társalgás ideje. Megérezte, hogy most valami olyan feszül a levegőben, aminek súlyos következményei lesznek.
– Miért lenne muszáj? – kérdezte halkan, szinte félszegen Florian.
– Mert rendszer nélkül elveszek. – és abban a pillanatban a lány elkezdett zokogni. Itt volt, azzal a férfival, akit elképzelt magának, és most először érezte csak meg igazán, hogy milyen az, amikor valóban kicsúszik a kezéből az irányítás.
Nem tudott uralkodni magán, nem tudta irányítani a meditációt, mert már az uralta őt. Felszínre törtek mélyen rejlő vágyai, és átvették az uralmat a tudatos én felett. Megszűnt létezni a gondosan felépített terv, a jellem, és minden olyan gondolat, amit hosszú évek alatt csiszolt simára.
Nem volt már más, csak ez a lény itt előtte, akit legszívesebben széttépett volna ott helyben. Nem. Inkább megette volna. Nem. Inkább betemetkezett volna vele. Nem. Még azt sem. Bele akart bújni a bőrébe.
De sajnos egyiket sem tehette, ez pedig elszomorította. Az ösztönei azonban nem hagyták annyiban, nem hagyták, hogy legyűrjék őket a korlátok. Akarták a férfit, méghozzá most. És ha akarták, akkor meg is kapták.
Először nem tudta mitévő legyen, próbálta csillapítani a benne szunnyadó másik énjét. Azt, aki meg akarta kapni azt, ami előtte állt. De nem a lányregények romantikus, visszafogott módján, hanem őszintén. Tudta, érezte, mit akar csinálni a másik, és bár először belepirult, valahol mélyen akarta is. Olyan csata volt ez, amely a másodperc törtrésze alatt zajlik le, mégis annak, aki vívja, az a pár pillanat egy örökkévaló, idegtépő küzdelem.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi, mert meglepte a lány hallgatása, és az arcára kiülő tompa arckifejezés.
– Igen. – és ahogy kimondta, úgy is érezte.
Döntött. Ő akarta ezt az egészet, és végig is fogja csinálni. Félt ugyan, hogy mi lesz a vége, de minden rossz ellen szólt, hogy ez csak egy meditáció, egy ábránd, ha úgy tetszik, és amint felébred rá fog jönni, hogy felesleges volt az aggodalma, mert annak, ami itt történik semmi köze az ő valódi életéhez, ahhoz a lányhoz, aki a valós világban éli a mindennapjait. Annyit szenvedett már, akkor legalább az álmaiban hadd tehesse, amit akar.
De bármennyire akarta is, nem tudta hogyan is kezdhetne hozzá annak a lánynak a kiszabadításához, aki az elméje leghátsó részén kiabálta neki az instrukciókat. Hallotta ugyan, hogy mit kéne tennie, de olyan messze volt tőle, és neki most szüksége lett volna a támogatására.
A férfi érezte a zavarát, és talán azt is tudta, hogy mit gondol, mert egyszer csak közelebb hajolt hozzá. Nem ért össze az ajkuk, de a lány érezte a leheletét az ajkán. Mindig is utálta a csók előtti pillanatot, mert voltak rossz tapasztalatai, és egyébként is nehezen viselte más ember ilyen fokú közelségét. Zavarta, ha valaki igazán közel merészkedett hozzá, és amennyire vágyott már arra az igazi csókra, olyannyira taszították az olyan dolgok, mint a másik szájszaga. Mert van. Mindenkinek. Ő általában senkiét nem tudta elviselni, ezért is lökött el magától minden próbálkozót.
Most viszont mást érzett. Egy édes illatot, talán törökméz, gondolta. Nem tudta ugyan pontosan meghatározni, de édes volt és úgy érezte, bele kell harapnia. De nem tette, csak állt a férfival szemben, és mélyen magába szívta ezt az érzést és az édes illatot. Nyugodt volt, és most mintha a másik lány is elhallgatott volna ott hátul, már nem akarta mindenáron leteperni a férfit, mert megértette, hogy ez az ő közbenjárása nélkül is megtörténik, és semmi ok a sietségre, mert minél később jön el, annál édesebb lesz a gyönyör.
Amikor úgy érezte, hogy már mindent bevésett a memóriájába, közelebb hajolt, de még mindig nem érintették egymást. Egy pillanatig tartotta ezt az állapotot, majd mikor már úgy érezte, hogy mindent beleégetett magába, hozzáért a férfihoz. Éppen csak egy könnyű csókot lehelt az ajkára, de érezte, hogy ez most mindent megváltoztat. Azt érezte, amit a férfi mondott: a festmény előtt állt, de egy hirtelen utazás után már ott volt, ahol mindig is lennie kellett volna.
Florian sem hagyta annyiban a dolgokat, a szűzies csók, mintha aktiválta volna, visszacsókolt, miközben kezei a hajába túrtak. Először csak finoman, aztán egyre durvábban ért a lányhoz, nem akarta megkímélni, vagy finomkodni vele, azt akarta, hogy a másik érezze, akár a fél világot is legyilkolja, ha közéjük áll.
A lány először meglepődött ekkora szenvedély láttán, de aztán már nem volt semmi, ami akadályozta volna őket, mind a ketten egymásnak estek. Sok helyen leírták már, hogyan lehet gyengéden, és hogyan szenvedélyesen szeretkezni, de egyik sem hasonlított ehhez. Nem a test volt a lényeg, hanem mindaz, amit egymás szemében láttak, a többi csak mellékes dolog volt.
A lány már nem érezte, hogy szégyellnie kellene magát bármi miatt is, csak hagyta, hogy a természettől kapott ösztönei vezéreljék, és úgy érezte, ez a legtermészetesebb dolog a világon.
– Jól vagy? – kérdezte Florian, miután abbahagyták ezt az őrjítő keringőt.
– Igen. – mosolygott rá a lány, majd a férfi mellkasán halálosan mély álomba zuhant.
Beszélgetések Floriannal – 2.
2013 január 25. | Szerző: LadyEdna
És várta.
És várta.
De nem történt semmi. Semmi olyan, amit várt volna, de még annak a halvány lenyomata sem.
Biztos valamit rosszul csináltam. – gondolta. De nem állt neki újra. Ahhoz túlságosan kimerítette az első kör. Szeretett volna előbb megpihenni.
Aztán hónapokig nem történt semmi. Pedig minden sarokban, minden metrókocsiban, minden utcán azt leste, hogy megváltozott-e valami.
Szomorúan konstatálta, hogy semmi. Hacsak azt nem számítjuk, hogy valami hihetetlen űr keletkezett benne, ami csak nőtt és nőtt. Semmi nem volt már elég jó, semmiben nem lelte örömét, amiben korábban igen.
Miután meggyőzte magát arról, hogy ez most tulajdonképpen nem is számít, hiszen mindennek a végén úgyis minden rendbe jön, elgondolkodott, hogy mihez is kezdjen magával. A munkája nem elégíti ki, a szerelem egyelőre várat magára, ahhoz pedig nincs elég pénze, hogy kedvére megtehessen bármit, amit csak jónak gondol.
Ez az! Pénzt kell szereznie. Egy jobb állás talán hozzá is tudná segíteni ehhez. El is kezdte az önéletrajzai szétküldését, és minden nap remegve nyitotta meg a postafiókját, hátha visszajeleztek valahonnan. Kezdetben nyugodt volt, de ahogy teltek a hetek, majd a hónapok, egyre türelmetlenebb lett. Miért nem válaszol senki? Elég tapasztalata van minden munkához, amit megpályázott, akkor mi lehet a gond? Nem tudott rájönni.
Az internet böngészése a napi rutin részévé vált. Persze közben azért más oldalakat is nézegetett, többnyire olyanokat, amelyekre mindenféle linkekre kattintva jutott el. Egy ilyen böngészés alkalmával tévedt egy olyan honlapra is, ahol messzire szakadt hazánkfiai oszthatták meg a nagyérdeművel, hogy milyen érzés is egy másik országban élni. Ahogy olvasta a beszámolókat, érzett valamit, amit először nem is vett figyelembe, de a sokadik alkalommal már meg tudta határozni mi ez: irigység.
Irigy volt azokra, akik kint voltak, mert olyan kalandokban vettek részt, amilyenekben ő is mindig részt akart venni, de sosem tette. És hogy miért nem? A válasz a következő volt: nem volt rá lehetőségem.
– Valóban nem volt? – kérdezte magától.
Sokáig gondolkodott ezen, mérlegelte a tényeket, és rájött, hogy mindig mindenre lett volna lehetősége, egészen egyszerűen csak félt. Persze nem tudatosan, hanem belül, olyan mély helyeken, amelyek létezéséről eddig fogalma sem volt. Valami mindig feszítette, hogy ő nem képes ezeket a dolgokat véghezvinni.
Hirtelen erőt vett rajta egy érzés. Először nem tudta behatárolni, de aztán rájött, hogy rájött. Mármint arra, hogy miért nem működtek eddig a dolgok.
Mert nem volt hite. Csinálta ugyan a dolgokat, és minden feladatot elvégzett, ami elő van írva ahhoz, hogy jobbá tegyük az életünket, csak egy bibi volt: hogy nem hitt benne igazán. Pedig az fontos, most már tudta. Hogyan is hihetné bárki is, hogy képes valamire, ha ő maga sem képes hinni ebben?
Kimegy külföldre. Eldöntötte. Körülbelül három másodpercet vett igénybe ennek a döntésnek a meghozatala. Olyan egyszerűnek tűnt most már, holott hónapok óta ezen vergődött. Most már nem is értette, hogy mi volt ez a nagy fakszni az elején.
Hinni kell. Ennyi az egész. Töretlenül. Még akkor is, ha minden ellenünk van.
Miután ilyen szépen kifundálta a dolgokat, elkezdett nézelődni, hogy hova menne szívesen, és mihez lenne kedve. A takarítás nem neki való, szakács nem akar lenni, viszont mindig is jól kijött a gyerekekkel. Talán ezt érdemes lenne megpróbálni.
Szétnézett az oldalakon, elolvasta bébisintérek elmeséléseit, és úgy gondolta, ez nem hangzik rosszul. Bár volt pár rémes történet, na de ilyen mindenhol akad, ez igazán nem szabad, hogy elrettentse. A szakma tehát meg volt, már csak országot kellett választania.
Milyen könnyű is ez, gondolta, pedig régen milyen félelmetesnek tűnt. Most már irreálisnak tetszett a korábbi félelme, és egy pillanatra felrémlett előtte a boldog jövő képe is, amitől csak még lelkesebben vetette bele magát a dolgokba.
Sokáig töprengett az országon, de végül úgy döntött, minél messzebb, annál jobb, és arra az elhatározásra jutott, hogy célba veszi Amerikát. Sosem járt még ott, de annyit hallott már az amerikai álomról. Talán szerencséje lesz neki is, és akkor végre beindíthatja a saját kis vállalkozását.
Mindig is szeretett volna egy kis meseboltot, ahol csupa olyan dolog található, amitől az embernek jó kedve lesz: míves teáscsészék hozzájuk illő, egzotikus teákkal, kávé, apróságok, néhány régiség is talán. Régen sokat gondolt erre a boltra, de az utóbbi időben a reménytelenség kiölte belőle a vágyat, és talán már le is mondott minderről. Most érezte csak, hogy mennyire halott volt az elmúlt időben, mert ahogy belegondolt, hogy ott áll a boltjában vevőkre várva, olyan életerő járta át, amit eddig elképzelni sem tudott. Simának érezte magát, és arra gondolt, hogy ez volt élete eddig legjobb döntése: elmenni.
Mikor mindent eldöntött, kiválasztott, és lefoglalt, felhívta a szüleit. Édesanyja nem nagyon örült az ötletnek, de már késő volt bármit is tenni. A lány érezte, hogy szülei nagyon szomorúak, és volt egy kis lelkiismeret-furdalása is, de elnyomta magában, mert eldöntötte, hogy ezt akarja, és ezt most véghez is fogja vinni, ha törik, ha szakad.
Két hónappal későbbre foglalt repülőjegyet, úgy gondolta, addig mindent sikerül majd elintéznie. A munkakeresésnél segítségére volt egy közvetítőcég, így arra kevés gondja volt, a szállást ugyancsak elintézték neki, a munkahelyén pedig meglehetősen érdektelenül fogadták távozása hírét. Ez elszomorította egy kicsit, mert reménykedett benne, hogy visszatartják, vagy legalább egy kicsit sajnálják, hogy elmegy, de nem így történt. De ez már nem számít ugye, várta az új élete.
Ahogy teltek a hetek, egyre izgatottabb lett, és úgy érezte, hogy most igazán eljött az ő ideje. Az utazás napjának közeledtével lassan már aludni sem tudott, minden gondolata a jövője felé irányult. Már mindent olyan szépen eltervezett. Persze tudta nagyon jól, hogy soha nem alakultak terv szerint a dolgai, de azért ez megnyugtatta, mert így érezte, hogy tett valamit a siker érdekében. Még azt is elképzelte, hogy kint majd megtalálja a nagybetűs szerelmet, azt, akit neki szántak odafent.
Az utazás reggelén már szinte tapintani lehetett az izgalmát, ami átragadt édesanyjára is, aki meghagyta neki, hogy amint tud, telefonáljon, vagy jelentkezzen, és vigyázzon magára, és ne menjen el idegenekkel, és ha valami nem jól alakulna, akkor azonnal jöjjön haza.
A lány megnyugtatta az idős asszonyt, hogy minden rendben lesz, és hogy amint leszállt, jelentkezik, és hogy aggodalomra semmi szükség, mert minden a legnagyobb rendben lesz.
Miután mindenki könnyes búcsút vett mindenkitől, felszállt a repülőre, és meg sem állt New Yorkig.
Beszélgetések Floriannal – 1.
2013 január 21. | Szerző: LadyEdna
Reggel volt, az ébresztőóra éppen 5:20-at jelzett. Álmosan nyomta meg a szundi gombot, és az járt a fejében, hogy ha alszik még tíz percet, akkor pontosan meglesz a hét óra alvásideje, ami éppen ideális, hiszen mindig akkor érezte magát a legtevékenyebbnek napközben, ha teljesítette a napi hét órás penzumot. Se többet, se kevesebbet. Persze nem lehetett ezt mindig így kiszámolni, legfőképpen nem hétvégén, de ez nem akadályozta őt meg abban, hogy minden kudarc ellenére próbálja tökéletesen beszabályozni az alvással töltött idő mennyiségét.
Nyilvánvalóan sikertelenül, hiszen egy évben talán háromszor volt olyan alkalom, hogy minden úgy sikerült, ahogyan előre eltervezte. Ez néha idegesítette, néha azonban beletörődött a megmásíthatatlanba, nevezetesen hogy neki soha semmi nem úgy sikerül, ahogy azt ő nagy nehezen kitalálta. Mert nem ez volt az egyetlen dolog, ami a tervekkel szemben élte a saját életét.
Ott van például a munkája. Van olyan barátnője, akinek ez a munka volt az álomállás. Sosem értette őket, hiszen annál unalmasabb dolgot, mint ülni egy irodában és ezredszerre is kitölteni ugyanazt az űrlapot, nehezen tudott elképzelni. És bármennyire is gyűlölte a munkáját, mégsem tett semmit, mert valahol mélyen hatott rá a társadalom elvárása, és az a tudat, hogy a környezete ezt a lehető legjobb munkahelynek minősítette. Persze mindig azt mondta, hogy nem szereti azt, amit csinál, és fennen hangoztatta, hogy ő bizony innen el fog menni, mert ez nem a neki való meló, de ténylegesen soha nem tett semmit annak érdekében, hogy a helyzet elmozduljon a holtpontról.
Ennek másik oka – a fentebb említett társadalmi nyomás mélyen a tudatalattira gyakorolt hatása mellett -, hogy úgy gondolta, valójában nem elég karrierista ahhoz, hogy ennyire érdekelje a munkája. Nem érezte ugyanis szükségét annak, hogy ezen morfondírozzon, mivel véleménye szerint a munka nem az életünk, és teljesen mindegy mit csinál bent az irodában, annak semmi köze nincs az ő valódi, igazi, mélyen rejlő énjéhez. A tündéhez. Vagy néha a harcoshoz. Minden azon múlt, hogy aznap reggel milyen hangulatban találta a múzsa. Legszívesebben egyébként a kettő keverékének képzelte magát. Úgy érezte, hogy az ilyenkor felébredő énje képes legyőzni minden nemű gonoszt, és igazságot szolgáltatni.
Néha ez az igazságosztó énje tevőlegesen is kibukott, amikor éppen olyasvalakit ért támadás, akit ő túl gyengének ítélt ahhoz, hogy megvédje saját magát. Voltak alkalmak, amikor pont jókor jött a beavatkozása, általában azonban mindenki túlzásnak tartotta, de senki nem akarta megbántani, ezért hagyták, hadd adja ki magából, ami benne van. Mindamellett pedig jó embernek tartották, aki őszintén hisz abban, amit tesz. Ez valamelyest megnyugtatta, hiszen annyi mindenen ment keresztül, hogy nem bírta volna elviselni még azt is, ha a közelében bárki azt gondolta volna, hogy álszent, vagy éppen gonosz.
Nem, gonosz semmiképpen sem volt. Néha persze gonoszkodott, de a lelke mélyén igazán jó volt, abban a birodalomban, amit magának épített fel. Egy igazi nagy kert volt – legalábbis ő annak képzelte -, ahol mindig virágzik valami, és ahova csak az léphet be, akit ő akar, mert a bejáratot olyan nagy kapuval védte, amin igen nehéz volt átjutni.
Kezdetben persze nem volt ilyen kidolgozott ez a hely, de ahogy egyre jobban elmélyült az ezotériában, rájött, hogy sokkal jobban meg kell terveznie a saját kis mesebirodalmát.
Mikor elkezdte, megijedt, mert az egész hely tele volt elszáradt virágokkal, a kapu pedig csak csüngött a pántokon, így bárki bejuthatott. Ahogy be is jutott. Sokan beszöktek, és rombolták mindazt, ami a lelkének ezen elrejtett szegletében volt található.
Először szomorú volt emiatt, de aztán rájött, hogy ahhoz, hogy haladni tudjon, nincs más választása, mint szembenézi a múltjával, és kitakarítani mindent, ami nem oda való. Azonban bármennyire tisztában volt is ennek szükségességével, nehezebben ment, mint gondolta, mivel minden egyes emlék újult erővel támadt rá. Úgy hitte, hogy talán valamicskét megtarthat abból, ami itt van, pusztán azért, hogy később emlékeztesse őt az elkövetett hibákra. Persze emiatt nem haladt valami jól a takarítással, mert minden egyes emléknél szentimentális érzelgősség fogta el, és visszaidézett mindent, ami csak eszébe jutott…
– Akkor mikor találkozzunk? – szólt bele a telefonba, és idegesen várta, hogy a férfi mit fog válaszolni. Igazából egyszer már megbeszélték az időpontot, de mivel nagyon jól tudta, hogy a másik fél szeret elkésni, vagy egyszerűen csak lemondani a találkozót, gondolta biztosra megy, és megkérdezi még egyszer.
Nemrég találkozott a fiúval. Bár a férfi szó talán jobban illik rá, hiszen tíz évvel idősebb, mint ő. Egy kávézóban ismerkedtek meg, ahol a férfi pincérként dolgozott. Először fel sem figyelt rá, mert a férfi olyan messze állt az ideáljától, mint Makó Jeruzsálemtől: alacsony volt, pocakos, kopasz, és ami azt illeti bandzsa is. Nem beszélve arról, hogy pincér. Na nem azért, mert nagyképű lett volna a diplomája miatt, egyszerűen csak megtanulta már, hogy bizonyos szint alatt nem teheti boldoggá valaki, lett légyen az bármilyen rendes, aranyos, kedves fiú.
Nem, az ő fejében sokkal több volt, sokkal több gondolat és vélemény, mint amit egy ilyen egyszerű fiú fel tudna fogni, és el tudna viselni. Mindig is úgy gondolta, hogy aki igazán neki való, az okos, művelt, lehet vele vitatkozni, na és persze helyes. Olyan valaki, aki nem akarja őt megváltoztatni, és olyannak tiszteli, amilyen. Igen, a tisztelet. Szerette volna, ha elfogadják és tisztelik azt, amit eddig elért, egyedül.
– Ahogy megbeszéltük. – válaszolt a férfi.
– Rendben, ott leszek.
Miután letette a telefont, boldognak érezte magát. Most nem hagyja cserben, és találkozni fognak. Az utóbbi két hónapban sok időt töltöttek együtt, hol a férfinál, hol a kávézóban. Rajzolni tanította, amiért borzasztó hálás volt, mert egy grafikai iskolát nem tudott volna megengedni magának, így pedig ingyen és bérmentve beavatta valaki a műhelytitkokba.
Persze minél több időt töltöttek együtt, annál inkább érezte, hogy minden különbözőségük ellenére mégis nagyon hasonlóak, és a férfi minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit ő kívánatosnak tart. Egyszer még arra is vetemedett, hogy sms-t küldött a barátnőinek, amiben kifejtette, hogy ezt a férfit bizony neki teremtették. És minél több időt töltöttek együtt, annál inkább így is érezte.
Nem történt közöttük egyébként semmi, mert a férfi valamiért tartózkodó volt. Először úgy gondolta, hogy van barátnője, de miután a férfi majd minden idejét vele töltötte, elhessegette ezt a gondolatot, arról nem is beszélve, hogy erre soha semmilyen jel nem utalt. Látott már karón varjút, de úgy érezte, hogy most se karó, se varjú, de végleg a férfi válasza nyugtatta meg, miszerint igen, volt barátnője, de most egyedülálló.
A találkozásra nem készült különösebben, mert a férfi látta már igazán ramaty állapotban, amihez képest most igen jól nézett ki, arról nem is beszélve, hogy ideje sem lett volna, mivel megígérte egy barátnőjének, hogy segít neki albérletet keresni. Nem mintha a barátnője nem tudott volna egyedül boldogulni, de neki volt nagyobb tapasztalata abban, hogyan is kell a fővárosban kiszűrni, hogy miért érdemes fizetni, és mi az, amit messziről el kell kerülni.
Amíg nézegették az albérleteket, folyton a találkozóra gondolt, és arra, hogy vajon tetszeni fognak-e neki a rajzok, amiket legutoljára készített. Ez volt a rutin köztük: a férfi kiadta a feladatot, ő pedig megrajzolta. Volt, hogy nyolc órán keresztül csak ült az asztalnál, és egyebet sem tett, mint rajzolt, miközben végig a férfi hangját hallotta a fejében, amint az instrukciókat adja neki. Büszke volt magára, amikor sikerült valamilyen feladatot úgy megoldania, hogy az a férfi kedvére való legyen. Úgy érezte ilyenkor magát, mint a kisgyerek, akit a szülei megdicsérnek, mert szépen elpakolta a játékait. Maga sem tudta miért akar ennyire megfelelni a férfinak, de amikor elismerő pillantást látott a másik szemében, úgy érezte, mintha bedrogozták volna. Olyankor úgy érezte magát, hogy él, és minden a helyére kerül.
Sok lakást megnéztek, de a barátnője végül úgy döntött, hogy azt választja, amit először felajánlott neki egy ismerősénél. Úgy gondolta, hogy ez a legjobb, amit a barátnője tehet, annak ellenére, hogy tudta, két ismerős összeeresztése bizony komoly veszélyeket is rejt magában. Belefutott már ilyenbe is, és megállapította, hogy az, hogy ő szereti mindkettejüket, még nem garancia arra, hogy ők is szeretni fogják egymást. Mikor ez először megtörtént, még valami sátáni összeesküvést sejtett a háttérben, de az évek múlásával rájött, hogy csupán az emberi természet ilyen, és nincs más választás, mint beletörődni ebbe.
Miután befejezték a lakáskeresést, elnézést kért, hogy mennie kell, de fontos találkozója van. Természetesen a barátnője megértette a dolgot, főleg miután felvázolta neki, hogy kiről is van szó, és hogy kezdi úgy érezni, a barátinál azért mélyebb érzelmek kötik a férfihoz. Az együtt töltök évek – kollégiumban voltak lakótársak – nem múltak el nyomtalanul, és a barátnő tudta, hogy ha a lány így érez, az bizony komoly, mert nem nagyon látta pasi közelében az elmúlt pár évben.
Miután egy későbbi találkozó megbeszélése után elváltak, sietett, hogy biztos ne késse le a megbeszélt időpontot. Szaporán szedte a lábait, de azért arra ügyelt, hogy ne lihegve érjen oda. Mikor megérkezett, elfoglalt egy szabad asztalt a teraszon, és kérte a szokásosat: sört és Unicumot. Utóbbit nemrég szerette meg, csodálkozott is magán, de elkönyvelte a felnőtté válás egyik termékeként. Sokan rossz szemmel néztek rá, hiszen egy hölgynek mégsem illendő az említett italok fogyasztása, ő azonban úgy gondolta, hogy egyrészt mindenki törődjön a saját dolgával, másrészt ennyi kikapcsolódás igazán neki is jár, ha már annyi bonyodalom adódik amúgy is az életében. Mikor megkapta az italokat, a felest gyorsan lehajtotta, és kellemesen nyugtázta, hogy az alkohol megtette a hatását, és az amúgy befeszült izmai elernyednek. Szüksége volt erre a kis löketre, mert a férfi nagy hatást tett rá, olyat, amit még tagadni is felesleges. Pontosan emiatt gondolta egy másik barátnője, hogy a férfi és közte lévő szerelem – bár határozottan tiltakozott az ellen, hogy ezt a jelzőt használja a kettejük között fennálló kapcsolatra – az, amiről a könyvekben is írnak. Persze ő minden létező szervével tiltakozott ez ellen, mert nem érezte így. Az mélyen benne volt ugyan, hogy ez valami igazán különleges, de azért szerelemnek még távolról sem nevezte volna.
Gondolataiba mélyedve nem is vette észre, hogy a férfi közben megjött.
– Hello! – ugrott oda az asztalához.
– Ó. Szia! Nem is láttalak.
– Ühüm. Figyelj, itt a pénzed. – a férfi tartozott neki egy kevés pénzzel, amit most tudott csak visszaadni. Nem kételkedett benne, hogy valaha is viszontlátja a forintjait, mégis megkönnyebbült.
– Köszönöm. – igyekezett olyan elbűvölően mosolyogni, amennyire csak tőle tellett. A férfi viszont hideg maradt, és ez leolvasztotta az arcáról a mosolyt.
– Figyelj, most mennem kell, várnak rám. – érződött a hangján, hogy nem nagyon akar most vele foglalkozni, de úgy volt vele, hogy biztos fontos a dolog.
– Rendben. Itt vannak a rajzok. Megnézed őket?
– Ühüm. Majd. Mennem kell.
Szia, mondta volna, de a férfi addigra már ott sem volt. A korsója felé nyúlt, és kortyolt egyet, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy a férfi még mindig ott áll a bejáratnál. Gondolta integet neki, de nem volt rá ideje, mert éppen csak elkezdte volna felemelni a kezét, ott termett egy nő, és szájon csókolta őt.
Amennyire meg tudta figyelni, egy negyvenes, lelakott nő volt az. De igazán nem volt biztos benne, mert az agya felmondta a szolgálatot, a limbikus rendszer pedig egész egyszerűen sztrájkolt, így életbe léptek a természetes ösztönök.
Igen. Emlékszik arra a napra. Vagy legalábbis egy részére. Ugyanis utána az egyetlen értelmes dolgot csinálhatta, amit egy megsebzett nő tehet: ivott. Először ott, a kávézóban, aztán egy megint másik barátnőjénél, ahova egyébként is hivatalos volt buliba. Mikor odaért, már volt benne elég alkohol egy estére, de ő csak folytatta. Emlékszik rá, ahogy a tudatalattija parancsára csak döntötte magába a feleseket, mert remélte, hogy ez kiéget belőle minden fájdalmat.
Igen, ezt is ki kell gyomlálni, gondolta. Mikor megtette, megkönnyebbült. Már nem haragudott az egyszeri grafikusra, sőt, hálával gondolt rá, mert annyi mindent tanított neki. Meg is írta neki sms-ben, úgy gondolta, hogy ennyivel tartozik a múltjának. Persze a férfi nem válaszolt, hiszen azóta eltelt több, mint két év, és bizonyára azt gondolta, hogy újra akarja kezdeni. Pedig nem akarta, őszintén nem. Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi, idézte magába egy népszerű popsláger szövegét. És valóban így is érezte. Nem volt már benne sem bosszúvágy, sem fájdalom, elmúlt. Így amikor ki kellett hajítani az emlékeket, nem esett nehezére. Nem ő hibázott. Sőt, talán senki nem hibázott. Talán ez is annak a végtelen nagy tervnek a része, amelynek mind részesei vagyunk, és amelyen úgy sem tudunk változtatni.
Beletörődött már ebbe. A megváltoztathatatlanba. Már késztetést sem érzett rá, hogy szembeszegüljön vele. Elfogadta, hogy a dolgok pontosan úgy történnek, ahogy az mindenkinek a legjobb. Pontosan emiatt hálás is volt, hogy a férfi eltűnt az életéből, mert utólag visszagondolva belátta, hogy az egész eleve halálra volt ítélve.
Továbbhaladt a gyomlálással, és úgy érezte, minden egyes kitépett gyom megkönnyíti a lelkét. Úgy gondolta, ilyen lehet, amikor a léggömbökből kidobálják a homokzsákokat. Szárnyalhatnak végre fel, a magasba, a felhők fölé, ahol mindig süt a nap.
Mindig ezek a mondások, bölcsességek jártak a fejében: a felhők felett mindig süt a nap, az alkonyat előtti óra a legsötétebb, és ami a kedvence volt: a sötétség sem tarthat örökké. Mikor igazán kétségbe esett, mindig ezek a gondolatok jártak a fejében, és hitte, hogy valamennyiben ott az igazság, hiszen semmi nem tarthat örökké, ami a rossz időkben igazán megnyugtató, a jókban azonban meglehetősen nyugtalanító.
A gyomlálás sok időt vett igénybe, csaknem hetekig eltartott, de úgy volt vele, hogy vagy rendesen megcsinálja, vagy inkább hagyja az egészet a fenébe. És mivel igazán jobbá akarta tenni az életét, inkább szöszmölődött vele, megrágva minden egyes kis gondolatmorzsát.
Nem érezte egyébként nyűgnek ezt az egészet, mert a fájdalmas emlékek mellett bizony akadtak jócskán kellemesek is, amelyek igazolták abban a hitében, hogy ő igenis jó ember, és megérdemli a boldogságot. Egyébiránt nem volt benne beteges kényszer, hogy megtalálja a szerelmet, ezek a dolgok csak megtörténtek vele. És mindig akkor, amikor eldöntötte, hogy nem kíván ezekkel a dolgokkal többet foglalkozni, mert csak elveszik az energiáját. Na ilyenkor toppant be valaki az életébe, általában olyan, aki elsőre megfelelt a kívánalmainak.
Ilyenkor először mindig tiltakozott, de aztán azt gondolta, hogy mi van, ha ez az? A nagybetűs szerelem? Mégsem űzheti el csak azért, mert belefutott olyan dolgokba, amikbe egyébként mindenki más is belefut.
Persze nem sikerültek. Különben nem lett volna gyomlálás sem. De most úgy érezte, jó ez így, erre volt most szüksége.
Hetekkel később végzett, és elégedetten konstatálta, hogy minden olyan nyomasztó gondolattól megszabadult, ami csak hátráltatta a további fejlődésben.
És várta a csodát.
Beszélgetések Floriannal – 10.
2013 október 24. | Szerző: LadyEdna
Az elkövetkező két hét egyhangú monotóniában telt, Regina mégsem érezte, hogy unatkozna. Az orvosának felvetette a napló írásának ötletét, aki ezt kiváló kezdeményezésnek találta, és biztatta a lányt. Annyit persze kikötött, hogy szeretné elolvasni a napi bejegyzéseket, hogy jobban megérthesse, mi zajlik a lányban.
Regina először félve adta oda az irományait, de miután látta az orvos érdeklődését, elmúltak a kételyei, és bátran mesélt mindenről. Kezdetben persze csak ez volt a téma, hiszen ezt a problémát kellett elsősorban megoldani, de ahogy telt az idő, egyre több korábbi élmény is előkerült, amit alaposan megvitattak.
Sikerült kideríteni például, hogy a megfelelési kényszer abból adódik a lánynál, hogy látta, édesanyja mennyit dolgozik azért, hogy neki élhető élete legyen, és lelkiismeret-furdalást keltett benne, ha csak öncélúan jól érzi magát, amikor minden percben azon kéne dolgoznia, hogy a szülei életét megkönnyítse.
– Ugye tudja, hogy egyikünk sem robot? – kérdezte tőle egy ilyen beszélgetés alkalmával az orvos, vagy ahogy most már szólította, Sebi. Regina először ódzkodott az ilyen fokú közvetlenségtől, de aztán csakhamar rájött, hogy máshogy nem nagyon fog működni.
– Tudom. Az eszemmel tudom, de az érzés valahogy mégis ott van bennem, hogy képes vagyok gép módjára csinálni a dolgaimat. Hiszen annyi ember képes, akkor miért pont én nem?
– Higgye el nekem, hogy a többi ember sem képes rá, legfeljebb eljátsszák.
– De…
– Eben nincs de Regina. Nem gépek vagyunk, hanem egy nagyon bonyolult biológiai szerkezet, megfejelve érzelmekkel. Amiket egyébként néha még nekem is nehezemre esik kezelni, de ez maradjon köztünk. – mosolygott Sebi.
– Tényleg?
– Én sem vagyok gép, és még úgy is nehezen boldogulok néha, hogy én aztán ától cettig ismerem az emberi lelket és annak reakcióit. Nézze, az alapvető probléma Önben ott kezdődik, hogy nem bízik magában, és nem akarja elhinni, hogy Önnek is jár a boldogság.
– Dehogynem hiszem.
– De ha egyszer mondom, hogy nem. – Az orvos cukkolta a lányt, mert megpróbálta kicsit kizökkenteni az aznapi komor hangulatából.
– Pedig szerintem elhiszem.
– Nem, maga ábrándozik róla, elképzeli, ahogy a herceg fehér lovon odatoppan maga elé, de úgy kezeli ezt az egészet, mint egy álmot, amely soha nem valósulhat meg, hiszen ez csak a kiváltságosoknak jár, nem az olyan egyszerű lányoknak, mint amilyen Ön is.
Regina ezen is elgondolkodott, mint az orvos eddigi összes szaván. Persze az elején mindegyiken mélységesen felháborodott, aztán idővel mindig be kellett látnia, hogy bizony nem véletlenül ő a beteg és a másik fél az orvos.
Persze akkor nem volt ilyen megbocsátó, amikor a napi gyógyszeradagot kellett bevennie, na de ennél nagyobb baja meg igazán ne legyen.
– Érdekes. Én eddig mindig azt hittem, hogy elhiszem. Sőt mindent meg is teszek érte.
– Mesélt nekem ugye Amerikáról.
– Igen?
– Mondja csak, miután hazajött, hol kezdett el dolgozni?
– Visszamentem a régi munkahelyemre.
– Ahol ugye nem szeretett dolgozni.
– Így van.
– Akkor miért gondolta, hogy oda kellene visszamennie?
– Mert nem volt kedvem új dolgokat tanulni, csak el akartam lenni.
– És úgy gondolja, hogy jól döntött?
– A mostani fejemmel azt mondom, hogy nem. Le kellett volna kötnöm magam egy új dologgal, és abban kellett volna sikerélményt keresnem.
– Nagyon jó. – lelkendezett az orvos. – És komolyan is gondolja, amit most mondott, vagy ismétli a tanultakat?
– Magamat is meglepem ezzel, de komolyan gondolom. Ide is bekerültem, ami idegen, és ijesztő, mégis valahogy sokkal jobban érzem magam.
– Akkor a jövőben megpróbál egy kicsit bátrabb lenni?
– Igen. – Regina mosolygott, mert újra érezte, amit az elmúlt hetekben már többször: olyan banálisan egyszerű az élet, mi mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy megkavarjuk. Hogy az előttünk álló egyenes betonozott út helyett megkeressük a dzsungelen keresztül vezető, szakadékokkal tarkított ösvényt.
– Kiváló. És végül de nem utolsósorban szeretnék visszatérni egy kicsit Florianhoz.
A lány meglepődött, mert napok óta szóba sem került, és maga sem találkozott vele már vagy két hete. Nem tudta ennek a pontos okát, de talán az intenzív terápia miatt lehet, hiszen estére úgy el szokott fáradni, hogy eldől az ágyban, és már alszik is. De persze lehet, hogy a gyógyszerek is nagyban közrejátszanak, mert miután beveszi őket, úgy érzi, kap egy fejlövést, és már nem képes gondolkodni.
Kérdezte már Sebit, hogy most akkor örökre szednie kell-e őket, de a doktor nem nyilatkozott még erre vonatkozóan, azt mondta, minden a terápia sikerességén múlik. Bár azért megnyugtatta, hogy most úgy látja, hogy idővel el lehet hagyni őket, mert a lány betegségét nem feltétlenül az agy hibás működése okozza, csupán a megnövekedett terhelés, ilyen esetekben azonban idővel elég csak egy gyengébb nyugtatót szedni, és el lehet hagyni a komolyabb szerek használatát.
Ez valamelyest megnyugtatta Reginát, mert akkor mégsem bolond, csupán nem ismerte eddig a módszereket, hogy a problémáit rendesen feldolgozza. Vagy hogy egyáltalán szembenézzen velük.
– Regina, itt van még velem? – az orvos látta, hogy a lány egy kicsit elkalandozott, ezért próbálta visszahozni.
– Itt vagyok persze, csak pont ezen merengtem, hogy már vagy két hete nem is beszéltem vele.
– Ez igazán remek. És tudja ennek az okát?
– Nem igazán, de a fáradtság is biztos belejátszik.
– És nem hiányzik Önnek?
– Ami azt illeti…nem is tudom. Hiányzik, mert sok mindent megbeszéltem vele eddig, amit mással nem tudtam, de most itt van ugye maga, és talán neki már nincs mit mondanom.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de amikor legutoljára találkoztak, miről beszélgettek?
– Hm…azt mondta segít nekem.
– Segít? – az orvost meglepték a lány szavai, ugyanis eddig eszébe sem jutott, hogy ez a képzelt férfi a lány segítségére akarna lenni.
– Igen. Azt mondta, látja, hogy rossz ez így nekem, így addig, míg rendbe nem jövök, itt marad velem, de aztán elmegy.
– És ez hogy érintette Önt?
– Rosszul és jól egyszerre. Tudja, nekem ő a mentsváram volt, bár egy idő után inkább csak problémának éreztem. De most értettem meg, hogy nem akart ő ártani nekem. Úgy fogalmazott: ha az tesz boldoggá, hogy elmegy, akkor elmegy.
– Érdekes. Bevallom őszintén, hogy a praxisom során nem nagyon találkoztam még olyannal, hogy a páciens által látott személyek, alakok önzetlenek lettek volna.
– Nem is olyan öreg doktor úr, hogy mindent láthatott volna. – Regina most először szólt be Sebinek, de annak láthatólag tetszett ez a tűzről pattantság, mert jót nevetett ezen.
– Valóban nem. De örülök, hogy így reagált.
– Miért is?
– Mert van kapcsolata a történésekkel, és már nem csak hallgat, hanem be is kapcsolódik olyan témába, ami nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Plusz gyorsan reagált, ami azt jelenti, hogy visszatért a normális reakcióideje, mondhatni nincs belassulva úgy, mint az utóbbi hetekben.
– Komolyan?
– Na jó, ez inkább csak az én személyes véleményem, meglehetősen pongyolán megfogalmazva. – nevetett megint Sebi.
– Pedig már azt hittem, hogy megkaptam az áment a gyógyulásra. – nevetett most már a lány is.
– Azért nem eszik azt olyan forrón. Nézze, azt szeretném, ha ma találkozna Floriannal, és beszélgetnének. Kíváncsi vagyok, hogy mennyiben változott meg a kapcsolatuk az elmúlt hetek alapján. Holnap pedig megbeszéljük, hogy mire is jutottak.
– És beengedjem a kerítésen belülre?
– Nem gondolom, hogy ez jó ötlet. Jól haladunk, de azt hiszem arra még nem áll készen, hogy ekkora kísértésnek tegye ki magát. Haladjunk csak lassan, de biztosan. Tudja nem szeretném hirtelen megfosztani ettől az egésztől, hiszen nyilván sokat jelent Önnek. Így szépen lassan lezárjuk, és a visszaesés kockázata nélkül kezdhet új életet.
– Rendben. Igyekszem mindent a megbeszéltek szerint csinálni.
– Pompás. Akkor holnap találkozunk, addig pedig csak ügyesen.
– Értettem. Akkor holnap, viszlát.
Mosolyogva váltak el, és a mosoly meg is maradt Regina arcán egész nap. Tökéletes biztonságban érezte magát egy olyan helyen, ahol kopik a festék a falakról, mindent átjár a fertőtlenítő semmivel össze nem téveszthető szaga, és ahol némelyik ember azt sem tudja, hogy ember valójában, és kutya módjára szaladgál föl s alá.
És mégis. Ez lesz mindennek a kezdete.
Amikor sétált vissza a szobájába, benézett az egyik kórterembe. Megtorpant és még a vér folyása is megállt benne.
Ott feküdt az a férfi, akit Floriannal való legelső találkozásakor látott: a férfi a majommal.
El sem akarta hinni, azt hitte, hogy azt is csak képzelte. De nem, a férfi itt feküdt, csak a majom hiányzott mellőle.
Éppen jött ki egy nővér, akitől meg tudta kérdezni, hogy ki is ez az ember.
– Ó, ő? – mutatott a nővér a férfira. – Ő kedves egy kiadó vállalat vezérigazgatója.
– Egy vezérigazgató? És mégis mit keres itt? – Regina csodálkozott, mert a fejében teljesen más kép élt egy menő üzletemberről.
– Hogy is mondják ezt manapság divatosan? Börning óut. – mondta a nővér, akinek nyilvánvalóan fogalma sem volt a helyes kiejtésről.
– Nem teljesen értem.
– Kiégés drága, kiégett a szentem.
– Na de…
– Nézze, én egész nap elcsevegnék magával erről, de rengeteg a dolgom. Majd kérdezze meg a doktor urat, ő biztosan többet tud erről mondani.
– Rendben, azért köszönöm. – mondta volna Regina, de a nővér addigra már messze járt.
Szóval kiégett. És pont ő? Pont most? Érdekes, módfelett érdekes. Na majd ezt is elmeséli a dokinak, gondolta, a Floriannal való beszélgetéssel együtt.
Tényleg, Florian! Rá akart még készülni a találkozóra, mert szeretett volna konkrét kérdéseket feltenni neki. Persze fogalma sem volt arról, hogy miket, de hátha mégis sikerül valami épkézláb gondolatot összeszednie.
Ahogy beért a szobájába, leheveredett az ágyára, és gondolkodott. Mit is kérdezhetne tőle? Vagy mit mondhatna neki? Mi az a dolog, amivel most segíthetné a gyógyulását?
Csak törte a fejét, de semmi használható nem ugrott be, így végül úgy döntött, hogy nem gondolkodik ezen tovább, majd lesz, ahogy lesz. Végül is eddig is mindig így volt, meg aztán nem kell ennyit agyalni dolgokon.
Ó, ha Amerika előtt is ilyen felszabadult lehetett volna. Nem biztos, hogy akkor jobban alakultak volna a dolgok, de talán könnyebben fogadta volna az egészet. Vagy nem? Ezt már sose tudja meg. És nem is kell neki megtudnia, nem igaz? Hiszen nem kell nekünk mindig mindenre tudni a választ. Nem vagyunk mi istenek. Csak egyszerű kis porcicák lennénk, akik egy végtelenül nagy ágy alatt kergetik egymást.
Na de ha van egy végtelenül nagy ágy, akkor vajon mi lehet az ágy felett? Vajon érdekes lehet? És hogy lehet odajutni?
Ez az! Ezt fogja megkérdezni Floriantól, hátha ő tudja a választ, vagy legalább van valami ötlete.
Kíváncsi lett arra a másik világra, arra, amelyik nem arról szól, hogy ki kivel éppen hol és hogyan, és hogy a főnök akkor most szemét vagy nem, vagy hogy annak a híres színésznek most éppen kivel van viszonya. Másra vágyott, arra, hogy hasznos legyen, és megértse azokat a bonyolult folyamatokat, amelyek a világot mozgatják.
Ez lenne az életcél? Csak ez lehet. És milyen jó érzés, gondolta, mintha bedrogozták volna, hirtelen mindennek látta az értelmét, még ha csak egy pillanatra is. Most már tudta, hogy miért akar dolgozni, és miért is kell meggyógyulnia.
– Mégiscsak szép az élet. – mondta ki halkan, majd becsukta a szemét, és elindult Florianhoz.
Oldal ajánlása emailben
X