A pillanat

2013 október 22. | Szerző: LadyEdna |

–          Szerinted hol lehet?
–          Nem tudom Fartis. De nem juthatott messzire.
Két katona sétált végig egy szűk és sötét folyosón. Minden idegszálukat megfeszítették, hiszen az életük múlt a keresésen. Ha nem találják meg a szökevényt, az istenük kivégzi őket.
Persze nem igazi isten volt ő, csupán ember, aki a lázadás okozta káoszt kihasználva uralomra tört egy haldokló világ romjai felett. Sok éve ennek már, és sok éve annak is, hogy a lázadók összeálltak, egyesítvén erejüket egy olyan istennel szemben, mely csupán a kizsigerelésre törekszik.
A rendszernek sok ellensége volt, bár aki ellenállásra adta a fejét, hamar valamelyik kereszten találhatta magát, melyeket csak és kizárólag azért állítottak fel az utak mentén, hogy bizonyságul szolgáljanak: aki nem hódol be a nagyságos O istennek, annak rothadó húsát felhasználják elrettentetésnek. Ha már a közt nem tudja szolgálni.
Azt a közt, ami valójában nem is létezett. Nem voltak már városok, csak egy egybefüggő nagy massza, amelyben több millió ember zsúfolódott össze, hogy éljék ezt az életnek titulált lassú haldoklást. A régi területeket szentségtelen helynek nyilvánították mondván, hogy ott rossz szellemek lakoznak, akiknek semmi más céljuk nincs, mint eltéríteni az igaz embereket O útjától. Az egyetlen igaz úttól, amely elvezethet a megvilágosodáshoz.
–          Mondd csak Bezobel, szerinted megtaláljuk?
–          Nem tudom, komolyan nem tudom. Túl sötét van itt, ráadásul mindent esz a penész. Így nehéz lesz nyomot találni.
–          De mi van, ha nem találjuk meg? – Fartis kétségbeesett, hiszen olyan fiatal volt még, és egyáltalán nem lelkesítette a gondolat, hogy meghaljon. Még akkor sem, ha az egyetlen igaz istenért tenné mindezt. Legbelül egyébként sem volt meggyőződve a Dicsőséges Birodalom létjogosultságáról, de ott vannak a testvérei, akikről gondoskodnia kell. De valóban akkor teszi nekik a legjobbat, ha megtanítja őket szolgaként élni? Azzal minden meg lenne oldva?
–          Bezobel?
–          Igen?
–          Szóval… – Fartis nem tudta hogyan kérdezzen meg egy olyan dolgot, amelynek már a gondolatáért is hetedízigleni családirtás jár.
–          Ne mondj semmit. – Bezobel csak biccentett egyet a másik felé, de abban benne volt minden. Fartis érezte, hogy nem kell tovább feszegetnie a dolgokat, és különben is megkapta a válaszát. Érezte, tudta, hogy a másik, ha szótlanul is, de ugyanúgy szenved, mint ő maga, és ugyanazok a kétségek gyötrik ebben a szentségtelen világban.
A keresés további részében nem nagyon beszélgettek, talán mert nem volt miről, talán mert túl sok mindent kellett volna megvitatniuk.
Néhány óra után úgy döntöttek, megpihennek, és megálltak egy csatorna elágazásánál, mely négy nagy kanálist egyesített egy hatalmas, halálszagú veremben. A csatorna hálózatból kikerülő szennyvizet nem használták fel újra, mert O szerint ami egyszer meghalt, az nem támadhat fel újra, így az a víz, ami egyszer beszennyeződött az emberek mocskával, már soha többet nem lesz tiszta. Éppen ezért nemes egyszerűséggel elvezették az egészet a szentségtelen területekre, ahol mostanra már a zabolátlan szennyezés miatt kipusztult minden élő növény és állat.
Néhány perce ültek csupán, amikor hangokra lettek figyelmesek. Először csak halk kaparászást hallottak, majd ahogy erősödött ez a hang, már erőtlen nyöszörgést is ki tudtak venni a szennyvíz csobogása mellett. Egyikük sem mozdult azonban, meg akartak győződni róla, hogy valóban van ott valami, és nem csak a végletekig meggyötört agyuk járatja a bolondját velük.
De nem. A nyöszörgés mind hangosabb lett, és mintha valaki azt suttogta volna erőtlenül: Segíts.
Fartis volt az első, aki odaugrott, hogy megnézze, ki bujkálhat itt. Nem tudta mit keressen, de a hang alapján elég kicsi lehetett.
Igaza is lett. Amikor végül rábukkant egy eldugott kis zugban, rájött, hogy valójában egy kisfiúról van szó, alig öt éves. Amikor megpróbált hozzányúlni, a gyermek elhúzódott, szemében pedig olyan vad kétségbeesés tombolt, hogy ha nem lett volna a háta mögött fal, már biztosan elmenekült volna.
–          Gyere, nem bántalak. – Fartis megpróbált olyan nyugodt hangon beszélni vele, amennyire csak tudott. Persze a kisfiú felismerte a Dicsőséges Birodalom egyenruháját, és éppen ezért volt bizalmatlanabb.
–          Ezek? Ezeket loptam. Nem kell félned…Nem fognak bántani…Megígérem.
Fartis akkor valóban megígérte. Minden porcikájában érezte, hogy ez a mondat megváltoztatta az életét.
Végül sikerült meggyőznie a kisfiút, aki bátortalanul bár, de előmerészkedett, és belecsimpaszkodott megmentőjébe, mikor megbizonyosodott, hogy az tényleg nem fogja bántani.
–          Nézd csak Bezobel, kit találtam odalent.
–          Ő…őt kerestük egészen eddig. – Bezobel holtsápadt lett, mikor rájött, hogy végig egy gyermeket üldöztek.
–          Az nem lehet. Hiszen még csak egy gyerek! Hogyan árthatott volna a Birodalomnak?
–          Nem tudom. – abban a pillanatban Bezobelben is meghalt valami. Sok rémtettet volt kénytelen véghezvinni, de egy ilyen kicsi gyermek…Nem, még belegondolni sem tudott. Eszébe jutottak a sajátjai. Elképzelte, ahogy itt húzódnak meg az ürülék között, remélve, hogy itt senki nem keresi őket.
–          El kell vinnünk innen. – mondta Bezobel.
–          De akkor…
–          Tudom. Kereszt.
–          De a gyerekeid…
–          Fartis! Ne törődj most ezzel. Nem hagyhatjuk itt.
–          Bezobel?
–          Igen?
–          Menj el innen.
–          Hogy hogy menjek el?
–          Menj el innen, és ne is nézz vissza. Mondd azt, hogy megtaláltuk a gyermeket, én leütöttelek, és megszöktem vele.
–          De keresni fognak.
–          Tudom. De nem lesz semmi baj. Vissza fogok menni a városba, és feladom magam.
–          Fartis…
–          Nem. Ez így nem mehet tovább Bezobel. Inkább a kereszt, mint ez. Valakinek el kell kezdenie.
Bezobel bólintott. Akkor látták egymást utoljára.
A kereszt nem maradt el. Fartis is beállt a vértanúk sorába, akik inkább meghaltak, semmint hogy egy zsarnok gyerekgyilkos uralma alatt éljenek.