Segítened kell nekem. Nem tudom, mit tegyek? Na várj, ez így nem lesz jó. Az elejéről kellene kezdenem, nem igaz? Úgy minden sokkal világosabb lenne.
Szóval van ez a fiú. Srác, vagy csávó. Férfinak azért még nem nevezném. Vagy ki tudja, lehet, hogy azóta már az lett.
Tudod, nem találkoztunk már vagy egy éve, akkor is csak futólag. Előtte egyébként elég sokat, haveroknak mondtam volna magunkat. Persze szerettem volna a barátság kifejezést használni, de azt hiszem egy barát nem pontosan úgy viselkedik, ahogy ő. Szerintem egy barát…nem is tudom…meghallgatja a problémáidat. Ez elég alap. Vagy egy barát például, ha nem is teljesen, de azért képes egy kicsit tekintettel lenni rád.
Na, ő nem volt. És nem is hallgatott meg soha igazán. Mindig el volt foglalva a saját bajával, és én igazából a történeteiben csak asszisztencia voltam, adott esetben pedig lelki szemetesláda.
Jó, jó, tudom, az én hibám, mert nem kellett volna hallgatni, és főleg nem kellett volna abban reménykedni, hogy talán egyszer észrevesz engem, mint potenciális nőt. De amilyen hülye voltam, persze reménykedtem benne.
De nem is ez a legrosszabb. Hanem ahogy elváltunk. Egy teljesen lehetetlen veszekedés-spirálba rángattam magunkat. Mondjuk nem tudom, hogy ennek mi volt az értelme, de azt hiszem ez volt a természetes reakcióm ezekre a teljesen elmeroggyant érzésekre. Sohasem tudtam őket igazán kezelni. Sőt, ha egy mód van rá, akkor kerülöm ezt az egészet. Mert semmi értelme.
És egészen jól kerültem is, egészen eddig, amikor is előkerült. És csacsogni akar. Hogy mi a helyzet velem? Jól vagyok? Szívem szerint leírnék neki mindent, hogy mi történt velem, elmesélném neki az élményeimet, azokat, amiket tudom, hogy csak ő érthet meg igazán. Elmesélném milyen könyveket olvastam, milyen filmeket néztem, és hogy ezek milyen érzéseket váltottak ki belőlem.
De nem teszek semmi ilyesmit, mert úgysem érdekelné. Nem igazán tudom mit akarhat, de azt hiszem elég lesz neki annyi, hogy köszönöm, jól vagyok.
Szerintem ez teljesen korrekt visszajelzés ennyi idő után.
És tudod mi van? Én nem akarok felülni erre az érzelmi hullámvasútra megint. Olyan szépen leszálltam róla, és igazgattam az életem. Erre most megjelenik, pedig nem is akartam. Nem mintha erről bármikor is megkérdeznék az embert.
Persze legbelül, tényleg nagyon-nagyon mélyen, olyan helyeken, amikkel nem szoktam foglalkozni azt szeretném, ha minden rendbe jönne. Mert otthon érzem magam mellette. Nem érzem magam kívülállónak, ami egyébként egyre ritkább a mai világban.
Nem. Inkább elnyomom ezeket az érzéseket. És maradok ennél a semmilyen beszélgetésnél. Úgysem érdekli mi van velem, csak segítség kellett neki, akkor meg persze jó vagyok.
Ennyi. Kár is ezen többet pörögni, nem igaz?
Persze honnan is tudhatnád, hiszen te csak egy tükörkép vagy…