Beszélgetések Floriannal – 10.

2013 október 24. | Szerző: LadyEdna

Az elkövetkező két hét egyhangú monotóniában telt, Regina mégsem érezte, hogy unatkozna. Az orvosának felvetette a napló írásának ötletét, aki ezt kiváló kezdeményezésnek találta, és biztatta a lányt. Annyit persze kikötött, hogy szeretné elolvasni a napi bejegyzéseket, hogy jobban megérthesse, mi zajlik a lányban.
Regina először félve adta oda az irományait, de miután látta az orvos érdeklődését, elmúltak a kételyei, és bátran mesélt mindenről. Kezdetben persze csak ez volt a téma, hiszen ezt a problémát kellett elsősorban megoldani, de ahogy telt az idő, egyre több korábbi élmény is előkerült, amit alaposan megvitattak.
Sikerült kideríteni például, hogy a megfelelési kényszer abból adódik a lánynál, hogy látta, édesanyja mennyit dolgozik azért, hogy neki élhető élete legyen, és lelkiismeret-furdalást keltett benne, ha csak öncélúan jól érzi magát, amikor minden percben azon kéne dolgoznia, hogy a szülei életét megkönnyítse.
–          Ugye tudja, hogy egyikünk sem robot? – kérdezte tőle egy ilyen beszélgetés alkalmával az orvos, vagy ahogy most már szólította, Sebi. Regina először ódzkodott az ilyen fokú közvetlenségtől, de aztán csakhamar rájött, hogy máshogy nem nagyon fog működni.
–          Tudom. Az eszemmel tudom, de az érzés valahogy mégis ott van bennem, hogy képes vagyok gép módjára csinálni a dolgaimat. Hiszen annyi ember képes, akkor miért pont én nem?
–          Higgye el nekem, hogy a többi ember sem képes rá, legfeljebb eljátsszák.
–          De…
–          Eben nincs de Regina. Nem gépek vagyunk, hanem egy nagyon bonyolult biológiai szerkezet, megfejelve érzelmekkel. Amiket egyébként néha még nekem is nehezemre esik kezelni, de ez maradjon köztünk. – mosolygott Sebi.
–          Tényleg?
–         Én sem vagyok gép, és még úgy is nehezen boldogulok néha, hogy én aztán ától cettig ismerem az emberi lelket és annak reakcióit. Nézze, az alapvető probléma Önben ott kezdődik, hogy nem bízik magában, és nem akarja elhinni, hogy Önnek is jár a boldogság.
–          Dehogynem hiszem.
–     De ha egyszer mondom, hogy nem. – Az orvos cukkolta a lányt, mert megpróbálta kicsit kizökkenteni az aznapi komor hangulatából.
–          Pedig szerintem elhiszem.
–       Nem, maga ábrándozik róla, elképzeli, ahogy a herceg fehér lovon odatoppan maga elé, de úgy kezeli ezt az egészet, mint egy álmot, amely soha nem valósulhat meg, hiszen ez csak a kiváltságosoknak jár, nem az olyan egyszerű lányoknak, mint amilyen Ön is.
Regina ezen is elgondolkodott, mint az orvos eddigi összes szaván. Persze az elején mindegyiken mélységesen felháborodott, aztán idővel mindig be kellett látnia, hogy bizony nem véletlenül ő a beteg és a másik fél az orvos.
Persze akkor nem volt ilyen megbocsátó, amikor a napi gyógyszeradagot kellett bevennie, na de ennél nagyobb baja meg igazán ne legyen.
–          Érdekes. Én eddig mindig azt hittem, hogy elhiszem. Sőt mindent meg is teszek érte.
–          Mesélt nekem ugye Amerikáról.
–          Igen?
–          Mondja csak, miután hazajött, hol kezdett el dolgozni?
–          Visszamentem a régi munkahelyemre.
–          Ahol ugye nem szeretett dolgozni.
–          Így van.
–          Akkor miért gondolta, hogy oda kellene visszamennie?
–          Mert nem volt kedvem új dolgokat tanulni, csak el akartam lenni.
–          És úgy gondolja, hogy jól döntött?
–          A mostani fejemmel azt mondom, hogy nem. Le kellett volna kötnöm magam egy új dologgal, és abban kellett volna sikerélményt keresnem.
–          Nagyon jó. – lelkendezett az orvos. – És komolyan is gondolja, amit most mondott, vagy ismétli a tanultakat?
–          Magamat is meglepem ezzel, de komolyan gondolom. Ide is bekerültem, ami idegen, és ijesztő, mégis valahogy sokkal jobban érzem magam.
–          Akkor a jövőben megpróbál egy kicsit bátrabb lenni?
–          Igen. – Regina mosolygott, mert újra érezte, amit az elmúlt hetekben már többször: olyan banálisan egyszerű az élet, mi mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy megkavarjuk. Hogy az előttünk álló egyenes betonozott út helyett megkeressük a dzsungelen keresztül vezető, szakadékokkal tarkított ösvényt.
–          Kiváló. És végül de nem utolsósorban szeretnék visszatérni egy kicsit Florianhoz.
A lány meglepődött, mert napok óta szóba sem került, és maga sem találkozott vele már vagy két hete. Nem tudta ennek a pontos okát, de talán az intenzív terápia miatt lehet, hiszen estére úgy el szokott fáradni, hogy eldől az ágyban, és már alszik is. De persze lehet, hogy a gyógyszerek is nagyban közrejátszanak, mert miután beveszi őket, úgy érzi, kap egy fejlövést, és már nem képes gondolkodni.
Kérdezte már Sebit, hogy most akkor örökre szednie kell-e őket, de a doktor nem nyilatkozott még erre vonatkozóan, azt mondta, minden a terápia sikerességén múlik. Bár azért megnyugtatta, hogy most úgy látja, hogy idővel el lehet hagyni őket, mert a lány betegségét nem feltétlenül az agy hibás működése okozza, csupán a megnövekedett terhelés, ilyen esetekben azonban idővel elég csak egy gyengébb nyugtatót szedni, és el lehet hagyni a komolyabb szerek használatát.
Ez valamelyest megnyugtatta Reginát, mert akkor mégsem bolond, csupán nem ismerte eddig a módszereket, hogy a problémáit rendesen feldolgozza. Vagy hogy egyáltalán szembenézzen velük.
–          Regina, itt van még velem? – az orvos látta, hogy a lány egy kicsit elkalandozott, ezért próbálta visszahozni.
–          Itt vagyok persze, csak pont ezen merengtem, hogy már vagy két hete nem is beszéltem vele.
–          Ez igazán remek. És tudja ennek az okát?
–          Nem igazán, de a fáradtság is biztos belejátszik.
–          És nem hiányzik Önnek?
–          Ami azt illeti…nem is tudom. Hiányzik, mert sok mindent megbeszéltem vele eddig, amit mással nem tudtam, de most itt van ugye maga, és talán neki már nincs mit mondanom.
–          Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de amikor legutoljára találkoztak, miről beszélgettek?
–          Hm…azt mondta segít nekem.
–          Segít? – az orvost meglepték a lány szavai, ugyanis eddig eszébe sem jutott, hogy ez a képzelt férfi a lány segítségére akarna lenni.
–          Igen. Azt mondta, látja, hogy rossz ez így nekem, így addig, míg rendbe nem jövök, itt marad velem, de aztán elmegy.
–          És ez hogy érintette Önt?
–        Rosszul és jól egyszerre. Tudja, nekem ő a mentsváram volt, bár egy idő után inkább csak problémának éreztem. De most értettem meg, hogy nem akart ő ártani nekem. Úgy fogalmazott: ha az tesz boldoggá, hogy elmegy, akkor elmegy.
–          Érdekes. Bevallom őszintén, hogy a praxisom során nem nagyon találkoztam még olyannal, hogy a páciens által látott személyek, alakok önzetlenek lettek volna.
–          Nem is olyan öreg doktor úr, hogy mindent láthatott volna. – Regina most először szólt be Sebinek, de annak láthatólag tetszett ez a tűzről pattantság, mert jót nevetett ezen.
–          Valóban nem. De örülök, hogy így reagált.
–          Miért is?
–          Mert van kapcsolata a történésekkel, és már nem csak hallgat, hanem be is kapcsolódik olyan témába, ami nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Plusz gyorsan reagált, ami azt jelenti, hogy visszatért a normális reakcióideje, mondhatni nincs belassulva úgy, mint az utóbbi hetekben.
–          Komolyan?
–          Na jó, ez inkább csak az én személyes véleményem, meglehetősen pongyolán megfogalmazva. – nevetett megint Sebi.
–          Pedig már azt hittem, hogy megkaptam az áment a gyógyulásra. – nevetett most már a lány is.
–        Azért nem eszik azt olyan forrón. Nézze, azt szeretném, ha ma találkozna Floriannal, és beszélgetnének. Kíváncsi vagyok, hogy mennyiben változott meg a kapcsolatuk az elmúlt hetek alapján. Holnap pedig megbeszéljük, hogy mire is jutottak.
–          És beengedjem a kerítésen belülre?
–        Nem gondolom, hogy ez jó ötlet. Jól haladunk, de azt hiszem arra még nem áll készen, hogy ekkora kísértésnek tegye ki magát. Haladjunk csak lassan, de biztosan. Tudja nem szeretném hirtelen megfosztani ettől az egésztől, hiszen nyilván sokat jelent Önnek. Így szépen lassan lezárjuk, és a visszaesés kockázata nélkül kezdhet új életet.
–          Rendben. Igyekszem mindent a megbeszéltek szerint csinálni.
–          Pompás. Akkor holnap találkozunk, addig pedig csak ügyesen.
–          Értettem. Akkor holnap, viszlát.
Mosolyogva váltak el, és a mosoly meg is maradt Regina arcán egész nap. Tökéletes biztonságban érezte magát egy olyan helyen, ahol kopik a festék a falakról, mindent átjár a fertőtlenítő semmivel össze nem téveszthető szaga, és ahol némelyik ember azt sem tudja, hogy ember valójában, és kutya módjára szaladgál föl s alá.
És mégis. Ez lesz mindennek a kezdete.

Amikor sétált vissza a szobájába, benézett az egyik kórterembe. Megtorpant és még a vér folyása is megállt benne.
Ott feküdt az a férfi, akit Floriannal való legelső találkozásakor látott: a férfi a majommal.
El sem akarta hinni, azt hitte, hogy azt is csak képzelte. De nem, a férfi itt feküdt, csak a majom hiányzott mellőle.
Éppen jött ki egy nővér, akitől meg tudta kérdezni, hogy ki is ez az ember.
–          Ó, ő? – mutatott a nővér a férfira. – Ő kedves egy kiadó vállalat vezérigazgatója.
–          Egy vezérigazgató? És mégis mit keres itt? – Regina csodálkozott, mert a fejében teljesen más kép élt egy menő üzletemberről.
–      Hogy is mondják ezt manapság divatosan? Börning óut. – mondta a nővér, akinek nyilvánvalóan fogalma sem volt a helyes kiejtésről.
–          Nem teljesen értem.
–          Kiégés drága, kiégett a szentem.
–          Na de…
–        Nézze, én egész nap elcsevegnék magával erről, de rengeteg a dolgom. Majd kérdezze meg a doktor urat, ő biztosan többet tud erről mondani.
–          Rendben, azért köszönöm. – mondta volna Regina, de a nővér addigra már messze járt.

Szóval kiégett. És pont ő? Pont most? Érdekes, módfelett érdekes. Na majd ezt is elmeséli a dokinak, gondolta, a Floriannal való beszélgetéssel együtt.
Tényleg, Florian! Rá akart még készülni a találkozóra, mert szeretett volna konkrét kérdéseket feltenni neki. Persze fogalma sem volt arról, hogy miket, de hátha mégis sikerül valami épkézláb gondolatot összeszednie.
Ahogy beért a szobájába, leheveredett az ágyára, és gondolkodott. Mit is kérdezhetne tőle? Vagy mit mondhatna neki? Mi az a dolog, amivel most segíthetné a gyógyulását?
Csak törte a fejét, de semmi használható nem ugrott be, így végül úgy döntött, hogy nem gondolkodik ezen tovább, majd lesz, ahogy lesz. Végül is eddig is mindig így volt, meg aztán nem kell ennyit agyalni dolgokon.
Ó, ha Amerika előtt is ilyen felszabadult lehetett volna. Nem biztos, hogy akkor jobban alakultak volna a dolgok, de talán könnyebben fogadta volna az egészet. Vagy nem? Ezt már sose tudja meg. És nem is kell neki megtudnia, nem igaz? Hiszen nem kell nekünk mindig mindenre tudni a választ. Nem vagyunk mi istenek. Csak egyszerű kis porcicák lennénk, akik egy végtelenül nagy ágy alatt kergetik egymást.
Na de ha van egy végtelenül nagy ágy, akkor vajon mi lehet az ágy felett? Vajon érdekes lehet? És hogy lehet odajutni?
Ez az! Ezt fogja megkérdezni Floriantól, hátha ő tudja a választ, vagy legalább van valami ötlete.
Kíváncsi lett arra a másik világra, arra, amelyik nem arról szól, hogy ki kivel éppen hol és hogyan, és hogy a főnök akkor most szemét vagy nem, vagy hogy annak a híres színésznek most éppen kivel van viszonya. Másra vágyott, arra, hogy hasznos legyen, és megértse azokat a bonyolult folyamatokat, amelyek a világot mozgatják.
Ez lenne az életcél? Csak ez lehet. És milyen jó érzés, gondolta, mintha bedrogozták volna, hirtelen mindennek látta az értelmét, még ha csak egy pillanatra is. Most már tudta, hogy miért akar dolgozni, és miért is kell meggyógyulnia.

–          Mégiscsak szép az élet. – mondta ki halkan, majd becsukta a szemét, és elindult Florianhoz.

A pillanat

2013 október 22. | Szerző: LadyEdna

–          Szerinted hol lehet?
–          Nem tudom Fartis. De nem juthatott messzire.
Két katona sétált végig egy szűk és sötét folyosón. Minden idegszálukat megfeszítették, hiszen az életük múlt a keresésen. Ha nem találják meg a szökevényt, az istenük kivégzi őket.
Persze nem igazi isten volt ő, csupán ember, aki a lázadás okozta káoszt kihasználva uralomra tört egy haldokló világ romjai felett. Sok éve ennek már, és sok éve annak is, hogy a lázadók összeálltak, egyesítvén erejüket egy olyan istennel szemben, mely csupán a kizsigerelésre törekszik.
A rendszernek sok ellensége volt, bár aki ellenállásra adta a fejét, hamar valamelyik kereszten találhatta magát, melyeket csak és kizárólag azért állítottak fel az utak mentén, hogy bizonyságul szolgáljanak: aki nem hódol be a nagyságos O istennek, annak rothadó húsát felhasználják elrettentetésnek. Ha már a közt nem tudja szolgálni.
Azt a közt, ami valójában nem is létezett. Nem voltak már városok, csak egy egybefüggő nagy massza, amelyben több millió ember zsúfolódott össze, hogy éljék ezt az életnek titulált lassú haldoklást. A régi területeket szentségtelen helynek nyilvánították mondván, hogy ott rossz szellemek lakoznak, akiknek semmi más céljuk nincs, mint eltéríteni az igaz embereket O útjától. Az egyetlen igaz úttól, amely elvezethet a megvilágosodáshoz.
–          Mondd csak Bezobel, szerinted megtaláljuk?
–          Nem tudom, komolyan nem tudom. Túl sötét van itt, ráadásul mindent esz a penész. Így nehéz lesz nyomot találni.
–          De mi van, ha nem találjuk meg? – Fartis kétségbeesett, hiszen olyan fiatal volt még, és egyáltalán nem lelkesítette a gondolat, hogy meghaljon. Még akkor sem, ha az egyetlen igaz istenért tenné mindezt. Legbelül egyébként sem volt meggyőződve a Dicsőséges Birodalom létjogosultságáról, de ott vannak a testvérei, akikről gondoskodnia kell. De valóban akkor teszi nekik a legjobbat, ha megtanítja őket szolgaként élni? Azzal minden meg lenne oldva?
–          Bezobel?
–          Igen?
–          Szóval… – Fartis nem tudta hogyan kérdezzen meg egy olyan dolgot, amelynek már a gondolatáért is hetedízigleni családirtás jár.
–          Ne mondj semmit. – Bezobel csak biccentett egyet a másik felé, de abban benne volt minden. Fartis érezte, hogy nem kell tovább feszegetnie a dolgokat, és különben is megkapta a válaszát. Érezte, tudta, hogy a másik, ha szótlanul is, de ugyanúgy szenved, mint ő maga, és ugyanazok a kétségek gyötrik ebben a szentségtelen világban.
A keresés további részében nem nagyon beszélgettek, talán mert nem volt miről, talán mert túl sok mindent kellett volna megvitatniuk.
Néhány óra után úgy döntöttek, megpihennek, és megálltak egy csatorna elágazásánál, mely négy nagy kanálist egyesített egy hatalmas, halálszagú veremben. A csatorna hálózatból kikerülő szennyvizet nem használták fel újra, mert O szerint ami egyszer meghalt, az nem támadhat fel újra, így az a víz, ami egyszer beszennyeződött az emberek mocskával, már soha többet nem lesz tiszta. Éppen ezért nemes egyszerűséggel elvezették az egészet a szentségtelen területekre, ahol mostanra már a zabolátlan szennyezés miatt kipusztult minden élő növény és állat.
Néhány perce ültek csupán, amikor hangokra lettek figyelmesek. Először csak halk kaparászást hallottak, majd ahogy erősödött ez a hang, már erőtlen nyöszörgést is ki tudtak venni a szennyvíz csobogása mellett. Egyikük sem mozdult azonban, meg akartak győződni róla, hogy valóban van ott valami, és nem csak a végletekig meggyötört agyuk járatja a bolondját velük.
De nem. A nyöszörgés mind hangosabb lett, és mintha valaki azt suttogta volna erőtlenül: Segíts.
Fartis volt az első, aki odaugrott, hogy megnézze, ki bujkálhat itt. Nem tudta mit keressen, de a hang alapján elég kicsi lehetett.
Igaza is lett. Amikor végül rábukkant egy eldugott kis zugban, rájött, hogy valójában egy kisfiúról van szó, alig öt éves. Amikor megpróbált hozzányúlni, a gyermek elhúzódott, szemében pedig olyan vad kétségbeesés tombolt, hogy ha nem lett volna a háta mögött fal, már biztosan elmenekült volna.
–          Gyere, nem bántalak. – Fartis megpróbált olyan nyugodt hangon beszélni vele, amennyire csak tudott. Persze a kisfiú felismerte a Dicsőséges Birodalom egyenruháját, és éppen ezért volt bizalmatlanabb.
–          Ezek? Ezeket loptam. Nem kell félned…Nem fognak bántani…Megígérem.
Fartis akkor valóban megígérte. Minden porcikájában érezte, hogy ez a mondat megváltoztatta az életét.
Végül sikerült meggyőznie a kisfiút, aki bátortalanul bár, de előmerészkedett, és belecsimpaszkodott megmentőjébe, mikor megbizonyosodott, hogy az tényleg nem fogja bántani.
–          Nézd csak Bezobel, kit találtam odalent.
–          Ő…őt kerestük egészen eddig. – Bezobel holtsápadt lett, mikor rájött, hogy végig egy gyermeket üldöztek.
–          Az nem lehet. Hiszen még csak egy gyerek! Hogyan árthatott volna a Birodalomnak?
–          Nem tudom. – abban a pillanatban Bezobelben is meghalt valami. Sok rémtettet volt kénytelen véghezvinni, de egy ilyen kicsi gyermek…Nem, még belegondolni sem tudott. Eszébe jutottak a sajátjai. Elképzelte, ahogy itt húzódnak meg az ürülék között, remélve, hogy itt senki nem keresi őket.
–          El kell vinnünk innen. – mondta Bezobel.
–          De akkor…
–          Tudom. Kereszt.
–          De a gyerekeid…
–          Fartis! Ne törődj most ezzel. Nem hagyhatjuk itt.
–          Bezobel?
–          Igen?
–          Menj el innen.
–          Hogy hogy menjek el?
–          Menj el innen, és ne is nézz vissza. Mondd azt, hogy megtaláltuk a gyermeket, én leütöttelek, és megszöktem vele.
–          De keresni fognak.
–          Tudom. De nem lesz semmi baj. Vissza fogok menni a városba, és feladom magam.
–          Fartis…
–          Nem. Ez így nem mehet tovább Bezobel. Inkább a kereszt, mint ez. Valakinek el kell kezdenie.
Bezobel bólintott. Akkor látták egymást utoljára.
A kereszt nem maradt el. Fartis is beállt a vértanúk sorába, akik inkább meghaltak, semmint hogy egy zsarnok gyerekgyilkos uralma alatt éljenek.

Alteregó

2013 október 19. | Szerző: LadyEdna

Segítened kell nekem. Nem tudom, mit tegyek? Na várj, ez így nem lesz jó. Az elejéről kellene kezdenem, nem igaz? Úgy minden sokkal világosabb lenne.
Szóval van ez a fiú. Srác, vagy csávó. Férfinak azért még nem nevezném. Vagy ki tudja, lehet, hogy azóta már az lett.
Tudod, nem találkoztunk már vagy egy éve, akkor is csak futólag. Előtte egyébként elég sokat, haveroknak mondtam volna magunkat. Persze szerettem volna a barátság kifejezést használni, de azt hiszem egy barát nem pontosan úgy viselkedik, ahogy ő. Szerintem egy barát…nem is tudom…meghallgatja a problémáidat. Ez elég alap. Vagy egy barát például, ha nem is teljesen, de azért képes egy kicsit tekintettel lenni rád.
Na, ő nem volt. És nem is hallgatott meg soha igazán. Mindig el volt foglalva a saját bajával, és én igazából a történeteiben csak asszisztencia voltam, adott esetben pedig lelki szemetesláda.
Jó, jó, tudom, az én hibám, mert nem kellett volna hallgatni, és főleg nem kellett volna abban reménykedni, hogy talán egyszer észrevesz engem, mint potenciális nőt. De amilyen hülye voltam, persze reménykedtem benne.
De nem is ez a legrosszabb. Hanem ahogy elváltunk. Egy teljesen lehetetlen veszekedés-spirálba rángattam magunkat. Mondjuk nem tudom, hogy ennek mi volt az értelme, de azt hiszem ez volt a természetes reakcióm ezekre a teljesen elmeroggyant érzésekre. Sohasem tudtam őket igazán kezelni. Sőt, ha egy mód van rá, akkor kerülöm ezt az egészet. Mert semmi értelme.
És egészen jól kerültem is, egészen eddig, amikor is előkerült. És csacsogni akar. Hogy mi a helyzet velem? Jól vagyok? Szívem szerint leírnék neki mindent, hogy mi történt velem, elmesélném neki az élményeimet, azokat, amiket tudom, hogy csak ő érthet meg igazán. Elmesélném milyen könyveket olvastam, milyen filmeket néztem, és hogy ezek milyen érzéseket váltottak ki belőlem.
De nem teszek semmi ilyesmit, mert úgysem érdekelné. Nem igazán tudom mit akarhat, de azt hiszem elég lesz neki annyi, hogy köszönöm, jól vagyok.
Szerintem ez teljesen korrekt visszajelzés ennyi idő után.
És tudod mi van? Én nem akarok felülni erre az érzelmi hullámvasútra megint. Olyan szépen leszálltam róla, és igazgattam az életem. Erre most megjelenik, pedig nem is akartam. Nem mintha erről bármikor is megkérdeznék az embert.
Persze legbelül, tényleg nagyon-nagyon mélyen, olyan helyeken, amikkel nem szoktam foglalkozni azt szeretném, ha minden rendbe jönne. Mert otthon érzem magam mellette. Nem érzem magam kívülállónak, ami egyébként egyre ritkább a mai világban.
Nem. Inkább elnyomom ezeket az érzéseket. És maradok ennél a semmilyen beszélgetésnél. Úgysem érdekli mi van velem, csak segítség kellett neki, akkor meg persze jó vagyok.
Ennyi. Kár is ezen többet pörögni, nem igaz?

Persze honnan is tudhatnád, hiszen te csak egy tükörkép vagy…