Titánok

2013 szeptember 14. | Szerző: LadyEdna |

 Mielőtt Zeusz letaszította volna őket a trónról, mielőtt bezárta volna őket örök börtönükbe, burjánzott a Titánok földje. Óriási városok, virágzó kereskedelem jelezte, hogy társadalmuk a csúcson van.
És persze óriási csaták zajlottak óriások között. Ezek a háborúk termelték ki a valaha élt legnagyobb harcosokat, és köztük is a legnagyobbat: Kristost.
Kristos olyan harcos volt, amilyet még nem hordott a hátán a föld: erős volt, büszke, és verhetetlen. És persze önimádó, ahogy a nagy harcosok általában. Semmit nem tudott kevésbé elképzelni, minthogy születhet még erre a földre valaki, aki nagyobb hőstetteket vihet véghez, mint ő. De a dolgok örök körforgásának köszönhetően el kellett jönnie annak a napnak is, amikor Kristos uralma megszakad, és helyét egy még nála is nagyobb harcos veszi át: Edistanas.
Edistanas az egyik nagy déli törzsből való Titán nő volt, egyike azoknak, akik a család helyett a harcot választották. Kristos meséin nőtt fel, és már akkor eldöntötte, hogy legalább akkora harcos akar lenni, mint a bálványa.
Csakhogy Kristosnak esze ágában sem volt elfogadni Edistanast, amikor az a parancsnoksága alá került. Igyekezett megkeseríteni az életét, és csak akkor beszélt vele, amikor nagyon muszáj volt, hiszen semmi nem állt távolabb tőle, mint elfogadni, hogy egy nő is lehet nagy harcos.
De Edistanas türelmes volt, ő tudta, hogy mit akar, és azt is, hogy el is fogja érni a célját: kivívni Kristos tiszteletét.
Ezer veszélyen keresztüljutott, legyőzött olyan ősi démonokat, amelyeket senki előtte, és minden nap azon fáradozott, hogy a férfi elismerje végre, elég nagy harcos ahhoz, hogy megkapja a neki kijáró tiszteletet.
Hosszú idő telt el így a próbákkal, és Edistanas már majdnem feladta, amikor Kristos egy nap felé fordította a figyelmét. És akkor meglátta végre, hogy a nő nem az ellensége, sokkal inkább a szövetségese.
Onnantól szinte minden idejüket együtt töltötték, nem volt olyan nap, hogy ne találkoztak volna. Igyekeztek a háborúk közepén is minden idejüket együtt tölteni.
De egy nap megváltozott valami. Kristos egyre kevésbé kereste Edistanas társaságát, és a nő nem értette, hogy miért. Mikor már hónapok óta nem látta szerelmét, megkérdezte tőle, hogy mi ennek az oka.
–          Jajj drága szerelmem. – szólt keserűen Kristos. – Én vagyok a legboldogabb, mióta társak vagyunk. Mégis a legboldogtalanabb vagyok. Olyan jámborrá tesz a szerelmed, hogy a csatákban már nem tudok úgy harcolni, ahogy kellene. És nekem a harc az életem. Jajj szerelmem, el kell válnunk, vagy a nagy Kristos nem lesz más, csupán egy puhány.
Edistanasnak könnyek jelentek meg a szemében, de nem szólt semmit, csak felállt és elsétált. Senki nem látta többet.
Kristos kereste ugyan, de sehol nem lelte nyomát a szerelmének, mintha a föld nyelte volna el. Aztán egy nap már nem kereste tovább.
Ahogy telt az idő, harci kedve is visszatért, és újra azzá a nagy harcossá vált, aki Edistanas előtt volt. És mintha meg is fiatalodott volna, tele volt erővel, és kedvvel, nem volt olyan dolog, ami gátat szabhatott volna neki.
Azt senki nem tudta, hogy Kristos fiatalságának oka, hogy minden éjjel új szívet kap. Merthogy Edistanas nem tűnt el, csupán elvonult, és átaludt minden napot, hogy éjjelre erős legyen a szíve. Amikor pedig úgy érezte, hogy elég erős, az éj leple alatt belopózott Kristos táborába, és megkereste szerelmét.
Minden éjjel megsimogatta a nagy harcos arcát, és amikor úgy ítélte, hogy elég mélyen alszik, kivette Kristos régi, sebekkel teli szívét, majd kitépte és nekiadta gondosan nevelt sajátját.
Ezért válhatott Kristos ismét naggyá, mert Edistanas minden éjjel nekiadta a saját életét.