Beszélgetések Floriannal – 9.

2013 szeptember 15. | Szerző: LadyEdna

–          Nos, hogy van ma, kedves Regina? – az orvos hangja őszintén érdeklődő volt.
–          Jól, köszönöm. – a lány mosolygott, mert jól érezte magát.
–          Ennek igazán nagyon örülök. Nos, akkor talán kezdjük is azzal, hogy tudja-e, hogy miért van itt?
–          Ezt tegnap már megbeszéltük.
–          Tudom, de most egy kicsit bővebben szeretnék erről beszélgetni.
–          Rendben. Mire kíváncsi?
–          Például arra, hogy mikor „találkozott” először ezzel a Floriannal?
A beszélgetés sokáig tartott, és kitértek minden részletre. Regina nem akart semmit elhallgatni, mert szilárdan eltökélte a gyógyulást, ahhoz azonban az kellett, hogy szembenézzen a sivár valósággal.
Érdekes egyébként, de egyszer sem érezte, hogy az orvos furcsán nézett volna rá, vagy betegként kezelte volna, épp ellenkezőleg, meg mert volna esküdni rá, hogy még élvezte is a beszámolóját. Biztos szakmai szemmel vizsgálta ugyan, de nem érezte rajta azt a fásultságot, amit más doktoroknál megfigyelt.

Miután végeztek, Regina visszavonult a szobájába, ahol már várta az egyszerű kórházi vacsora. Már éppen kezdett volna elszomorodni a silány étel miatt, amikor megjelentek a szülei egy nagy lábas pörkölttel. Ettől aztán megint visszatért az életkedve, és mosolyogva kanalazta az ételt.
A szüleivel is sokat beszélgetett, és elmondott mindent, amiről úgy gondolta, hogy tudniuk kéne.
Anyukája csak háromszor sírta el magát a beszélgetés alatt, de Regina igyekezett megnyugtatni, hogy csak átmeneti ez az állapot, és nem lesz semmi baj, mert most már jó helyen van.
A szülei persze magukat okolták, hogy nem vették észre korábban az intő jeleket, de lányuk megnyugtatta őket, hogy ezen igazán felesleges gondolkodni, mert senki nem vette észre, még a kollégái sem, akikkel napi nyolc órát töltött együtt.
–          Bent tudják már, hogy mi történt? – kérdezte az édesapja.
–          Nem tudom, hogy tudják-e, én nem hívtam fel senkit. Majd holnap reggel betelefonálok, hogy sajnos nem tudok menni, az egészségem nem engedi.
–          És akkor mi lesz?
–          Fizetés nélküli szabi. – Regina maga is meglepődött, hogy milyen könnyen vette ezt az egészet, pedig hát aztán most igazán és végérvényesen megváltozott az élete.
De ez mégsem érintette rosszul. Nem ő tervezte a változást, ha rajta múlik, meg sem történik, most mégis örült, hogy így alakult. Nem biztos, hogy neki lett volna ereje felborítani mindent, de az élet, ó az a furfangos, megoldotta ezt az egészet helyette.
Milyen érdekes ez is – gondolta -, annyira ragaszkodott korábban dolgokhoz, és az adott neki biztonságot. Most azonban rá kellett döbbennie, hogy az csak hamis biztonságérzet volt, a tökéletes út a rohadás fele. Ha semmi nem változott volna, akkor beleposhad abba az életbe, amit soha nem is szeretett igazán, de Floriannak igaza van, most van esélye megváltoztatni mindent.
Talán most először örült szívből annak, hogy a férfi – ha mégoly beteg formában is -, de megjelent az életében. Olyan volt, mintha fejbe rúgták volna, de már kellett ez a kijózanító lépés.

Édesanyjáék nem maradtak sokáig, hagyták pihenni. Rá is fért már, mert kimerítették az elmúlt napok eseményei, és már Florian is hiányzott neki. Egészen más volt így találkozni vele, hogy már mindenki tud róla.
Amint becsukta a szemét, el is aludt, és rögtön a kertben találta magát. A férfi már várt rá a kerítés túloldalán. Legszívesebben megölelte volna, de erősnek kellett maradnia, így nem nyitotta ki a kaput, de ma nem a padra ült le, hanem a kerítés mellé, hogy legalább egy kicsit érezhesse a férfi testét az övé mellett.
–          Ügyes voltál ma. – kezdte Florian.
–          Köszönöm. Igyekeztem. Próbáltam úgy csinálni, ahogy mondtad. Próbáltam érezni.
–          Na és mit gondolsz, hogy ment?
–          Meglepően könnyen. Nem is tudom, mintha leomlott volna egy fal, ami eddig csak akadályozott az életben. – Regina elmerengett.
–          Min gondolkodsz? – a férfi arca érdeklődő volt.
–          Azon, hogy meg lehetett volna-e ezt oldani máshogy?
–          Hogy érted?
–          Az életemre. Próbálom végigpörgetni a verziókat, de nincs köztük egy olyan sem, amely kimozdított volna. Tudod, olyan merev voltam, illetve azért egy kicsit még mindig az vagyok, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy lehet máshogy is élni.
Mindig mindent menetrend szerint csináltam, meg akartam felelni az elvárásoknak, és valahogy időközben elsikkadt az, amit én szeretnék, az, aki én vagyok. És maradt az, amit mások szeretnek bennem. Érted?
–          Persze. – a férfi mosolygott. – Tudod, mielőtt nekem is beindult volna a karrierem, volt egy időszak, amikor nem mentek túl jól a dolgok. Megcsömörlöttem. Azt sem tudtam igazából, hogy jó felé haladok-e, és csak vegetáltam. Próbáltam kitalálni, hogy jó döntéseket hoztam-e.
–          És?
–          Ez így ment hetekig, és a végén már mindentől elfáradtam. Aztán álmodtam egy nagyon furcsát: meghaltam álmomban, leugrottam egy ház tetejéről, mert szellemek ejtettek túszul, és esélyem sem volt a szabadulásra.
Persze másnap sem voltam valami fitt, és ahogy gondolkodtam az álom jelentésén, rá kellett jönnöm, hogy a csapda, amiben álmomban voltam, valójában a saját életem. Magamat zártam be, legfőképpen a kétkedésemmel.
És akkor elképzeltem, hogy tudnék-e más életet élni? El tudom-e képzelni az életem egy másik hivatással? De akárhogy is gondolkodtam, nem találtam mást, nem volt semmi, ami ennyire megmozgatott volna.
Akkor jöttem rá, hogy ezek a rossz periódusok szükségszerű velejárói az életnek, nem hadakozhatsz ellenük, csak túl kell élni őket. És hogy ha szeretsz valamit, akkor ki kell tartanod mellette, ha esik, ha fúj. Ha pedig nem szereted, amit éppen csinálsz, akkor hagyd abba, és kezdj valami másba. Ez az egy életünk van, és nem érünk rá elpazarolni mindenféle hülyeségekre, főleg olyanokra nem, ami nem is nekünk okoz örömet, hanem másnak.
Arról nem is beszélve, hogy aki igazán szeret, az meg fog érteni, a többiek pedig nem is számítanak igazán.
–          Gondolod? – Reginát elgondolkodtatták a férfi szavai. Tudta, érezte, hogy igaza van, és valahol mélyen mindig is hitt ebben, de soha nem volt ereje megvalósítani, mert valakit mindig maga elé állított. Akiért felelősséget vállalhat, aki miatt feláldozhatja magát.
Akkor hát ez lenne ő? Egy áldozat? És ha így is van, akkor ez kinek a hibája? Ezen elmélkedett, de rájött, hogy igazából minden csak miatta van. Mert mindennek az alfája és az omegája csak és kizárólag ő.
–          Nem gondolom, hanem tudom. Sokáig én is magamra vállaltam dolgokat, amiket igazából nem is akartam, de nem lettem tőle boldogabb, pedig papírforma szerint boldoggá kellett volna tegyen, hogy jobbá teszem mások életét. De nem tett.
–          Bennem mindig az volt – kezdett hozzá félve a lány -, hogy vigyáznom kell a szüleimre, és nem okozhatok csalódást.
–          De okoztál nekik bármikor is csalódást?
–          Nem tudom. Komolyan. Mindig támogattak, bármit is csináltam, mégis mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy ennél jobbnak kell lennem. Nem. Nem is jobbnak, tökéletesnek.
–          De életem, senki nem tökéletes. Csak emberek vagyunk. – Florian a rácson keresztül megsimogatta a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett.
Így ültek még egy darabig, nem is beszéltek egymáshoz, csak nézték egymást.
Reginának fogalma sem volt, hogy a férfi mire gondolhat, sőt még abban sem volt biztos, hogy a saját gondolataival tisztában van. Annyi minden kavargott benne: gyerekkori emlékek keverve az egyetemi évekkel, elvesztett szerelmek képei jelentek meg az átzokogott éjszakák mellett.
Eddig annyira félt mindentől, az újtól, a csalódástól, és most itt van egy mélységes mély szakadék legalján, és mégsem fél, mert itt van vele ez a férfi, aki jó eséllyel csak a képzelete szüleménye, mégis több mindent tanított neki, mint bárki eddig.
Érezte ugyan, hogy messze még a gyógyulás, ahogy azt is, hogy minden lesz, csak nem egyszerű, de nem félt, nem rettegett, és már nem gondolta, hogy romokban heverne az élete. Ahogy Shakespeare mondta volt, hogy ha álmaink romba dőlnek sem szabad feladni, mert a ledőlt romok felett sokszor a legszebb virág fakad.
–          Florian! – törte meg a lány a csendet.
–          Igen?
–          Már csak egyetlen dologtól félek.
–          Mitől?
–          Hogy nem leszel velem.
–          Ezt már megbeszéltük egyszer. Ne tárgyaljuk meg többször, mert ez mind a kettőnknek elég rossz így.
–          Tudom. De… – és akkor hirtelen beugrott neki – Leírok mindent!
–          Mi mindent?
–          Ezt az egészet, és akkor mindig velem leszel. És ha visszaolvasom, akkor emlékezni fogok minden egyes pillanatra, amit veled töltöttem.
–          Gondolod, hogy ez segít?
–          Nem gondolom, tudom. – mosolygott Regina. – De most már mennem kell.
–          Csak ügyesen.
Florian még egyszer megsimogatta az arcát, majd elbúcsúztak. Nem örökre, de már mind a ketten érezték, hogy a következő találkozások mások lesznek. Nagyon mások.

Titánok

2013 szeptember 14. | Szerző: LadyEdna

 Mielőtt Zeusz letaszította volna őket a trónról, mielőtt bezárta volna őket örök börtönükbe, burjánzott a Titánok földje. Óriási városok, virágzó kereskedelem jelezte, hogy társadalmuk a csúcson van.
És persze óriási csaták zajlottak óriások között. Ezek a háborúk termelték ki a valaha élt legnagyobb harcosokat, és köztük is a legnagyobbat: Kristost.
Kristos olyan harcos volt, amilyet még nem hordott a hátán a föld: erős volt, büszke, és verhetetlen. És persze önimádó, ahogy a nagy harcosok általában. Semmit nem tudott kevésbé elképzelni, minthogy születhet még erre a földre valaki, aki nagyobb hőstetteket vihet véghez, mint ő. De a dolgok örök körforgásának köszönhetően el kellett jönnie annak a napnak is, amikor Kristos uralma megszakad, és helyét egy még nála is nagyobb harcos veszi át: Edistanas.
Edistanas az egyik nagy déli törzsből való Titán nő volt, egyike azoknak, akik a család helyett a harcot választották. Kristos meséin nőtt fel, és már akkor eldöntötte, hogy legalább akkora harcos akar lenni, mint a bálványa.
Csakhogy Kristosnak esze ágában sem volt elfogadni Edistanast, amikor az a parancsnoksága alá került. Igyekezett megkeseríteni az életét, és csak akkor beszélt vele, amikor nagyon muszáj volt, hiszen semmi nem állt távolabb tőle, mint elfogadni, hogy egy nő is lehet nagy harcos.
De Edistanas türelmes volt, ő tudta, hogy mit akar, és azt is, hogy el is fogja érni a célját: kivívni Kristos tiszteletét.
Ezer veszélyen keresztüljutott, legyőzött olyan ősi démonokat, amelyeket senki előtte, és minden nap azon fáradozott, hogy a férfi elismerje végre, elég nagy harcos ahhoz, hogy megkapja a neki kijáró tiszteletet.
Hosszú idő telt el így a próbákkal, és Edistanas már majdnem feladta, amikor Kristos egy nap felé fordította a figyelmét. És akkor meglátta végre, hogy a nő nem az ellensége, sokkal inkább a szövetségese.
Onnantól szinte minden idejüket együtt töltötték, nem volt olyan nap, hogy ne találkoztak volna. Igyekeztek a háborúk közepén is minden idejüket együtt tölteni.
De egy nap megváltozott valami. Kristos egyre kevésbé kereste Edistanas társaságát, és a nő nem értette, hogy miért. Mikor már hónapok óta nem látta szerelmét, megkérdezte tőle, hogy mi ennek az oka.
–          Jajj drága szerelmem. – szólt keserűen Kristos. – Én vagyok a legboldogabb, mióta társak vagyunk. Mégis a legboldogtalanabb vagyok. Olyan jámborrá tesz a szerelmed, hogy a csatákban már nem tudok úgy harcolni, ahogy kellene. És nekem a harc az életem. Jajj szerelmem, el kell válnunk, vagy a nagy Kristos nem lesz más, csupán egy puhány.
Edistanasnak könnyek jelentek meg a szemében, de nem szólt semmit, csak felállt és elsétált. Senki nem látta többet.
Kristos kereste ugyan, de sehol nem lelte nyomát a szerelmének, mintha a föld nyelte volna el. Aztán egy nap már nem kereste tovább.
Ahogy telt az idő, harci kedve is visszatért, és újra azzá a nagy harcossá vált, aki Edistanas előtt volt. És mintha meg is fiatalodott volna, tele volt erővel, és kedvvel, nem volt olyan dolog, ami gátat szabhatott volna neki.
Azt senki nem tudta, hogy Kristos fiatalságának oka, hogy minden éjjel új szívet kap. Merthogy Edistanas nem tűnt el, csupán elvonult, és átaludt minden napot, hogy éjjelre erős legyen a szíve. Amikor pedig úgy érezte, hogy elég erős, az éj leple alatt belopózott Kristos táborába, és megkereste szerelmét.
Minden éjjel megsimogatta a nagy harcos arcát, és amikor úgy ítélte, hogy elég mélyen alszik, kivette Kristos régi, sebekkel teli szívét, majd kitépte és nekiadta gondosan nevelt sajátját.
Ezért válhatott Kristos ismét naggyá, mert Edistanas minden éjjel nekiadta a saját életét.