Beszélgetések Floriannal – 8.

2013 augusztus 26. | Szerző: LadyEdna |

Regina úgy érezte, mintha ezer éves álomból ébredt volna fel, tagjai elgémberedtek, így csak hosszas nyújtózkodás árán tudta elérni, hogy ismét mozogjanak. Mikor mindenét átmozgatta, kinyitotta a szemét, és boldognak érezte agát.
Hirtelen olyan távolinak tűnt az elmúlt pár hét, mintha nem is vele történt volna, csak olvasta, vagy látta volna a tévében. Ahogy ott feküdt, minden olyan egyszerűnek tűnt, mintha soha nem is lett volna semmilyen Florian. Talán nem is volt, talán tényleg csak képzelte az egészet, és ez is olyan, mint a Dallas: felébredt végre, és kiderült, hogy minden csak rossz álom volt csupán.
Ahogy azonban jobban körülnézett, rájött, hogy nem a szobájában van, de még csak nem is a kórházban.
A fene, akkor biztos álmodik, tehát akkor semmi nem változott. Na de akkor hol van most? Amikor jobban szemügyre vette a helyet, rájött, hogy a kertben van, amit hónapokkal ezelőtt olyan gondosan kitakarított. Ilyen felújított állapotban majdhogynem rá sem ismert. Minden virágzott, valósággal burjánzott, mégis tökéletesen rendezett volt. Akárcsak egy jól szituált angolkert, mindennek megvolt a maga helye, a sövényeknek, a szökőkutaknak, és minden padnak.
Ő maga a fűben ébredt fel. Érezte, hogy a ruhája átvette azt a semmihez sem hasonlítható, friss illatot, amit annyira szeretett. Szívesen feküdt volna ott az idők végezetéig, de végül úgy döntött, hogy olyan régen járt már itt, érdemes lenne újra körbenéznie. Könnyűnek érezte magát, így valósággal felpattant.
A rövid séta során minden virág szépségét megcsodálta, és minden illatot magába szívott. Megdöbbentette, hogy anno milyen jó munkát végzett. Emlékezett még a renoválás előtti időkre, amikor a kert úgy nézett ki, mint a Föld egy jobb képességű apokalipszis után. És most…egyszerűen meseszép.
Ez elgondolkodtatta. Annyi valós férfi fordult meg az életében, néhányba talán még bele is szeretett, a kert mégis pusztult. Nem volt köztük egy sem, aki építette volna őt, mindegyik csak elvett valamit? És Florian? Hogy lehet, hogy miatta nem rohadt el semmi? Sőt, a kert mintha még gyönyörűbb lenne, még vibrálóbb, még élettelibb.
–          Azért, mert szeretsz. Igazán. – hallotta Florian hangját valahonnan messzebbről.
Megfordult, hogy lássa, hogyan jutott be a férfi a kertbe, amikor a kapukat lezárta, pontosan ezt elkerülendő. Először nem látott semmit, de aztán észrevette, hogy Florian a kerítésnek támasztott homlokkal figyeli őt.
–          Szép kert. – jegyezte meg a férfi némi hallgatás után.
–          Köszönöm szépen, sokat dolgoztam rajta. – Regina nem tudta eldönteni, hogy van-e ereje neki most dühösnek lenni. Végül úgy döntött, hogy nincs, és különben is sokkal előrébb lesz, ha lerendezi ezt az ügyet egyszer s mindenkorra.
–          Látszik. Nem akarsz beengedni?
–          Nem igazán. Nem. Pontosan miattad zártam be azt az ajtót.
–          Tudom. – Florian arca szomorúnak tűnt.
Regina megsajnálta. Itt van ő, akit tulajdonképpen ő hívott be az életébe, és most őt bünteti a saját gyengesége miatt? Ez nem fair. Sem a férfival szemben, sem magával. Mert hiszen most már talán ideje lenne belátnia, hogy a saját sorsának a kovácsa, és nem okolhat folyton mást a balsikerei miatt.
–          Nézd Florian. – kezdte el a mondandóját, bár igazából nem nagyon tudta, mit is mondhatna. – Sokat gondolkodtam ezen az egészen…nem jó ez így.
–          De miért nem? – a férfi meglepettnek tűnt, és Regina úgy érezte, hogy valóban nem érzi a probléma lényegét.
–          Mert te nem vagy valóságos. Látlak, és érezlek, de csak itt, ezen a helyen, vagy az álmaimban. De én nem élhetek az álmaimban. Van rendes életem, vagy legalábbis volt, még Amerika előtt.
A lánynak könnyes lett a szeme, mert hirtelen minden rettenetes dolog eszébe jutott. Florian szerette volna megölelni, de ott voltak kettejük között a rácsok, amiken sehogy nem tudott keresztüljutni. Szerette volna megölelni a lányt, és elmondani neki, hogy nem lesz semmi baj, minden rendbe fog jönni, és mindig mellette lesz, történjék bármi is.
–          Regina, ne sírj kérlek.
–          Nem, ez most jó. Ki kell jönnie végre mindannak, amit eddig magamban tartogattam. Az nem lehet, hogy örökre bennem maradjon. Ki kell adnom. Talpra kell állnom.
–          Akkor legalább hadd segítsek.
Regina Florianra nézett, és majd megszakadt a szíve, amikor arra gondolt, hogy el kell válniuk egymástól. Annyira szerette ezt az embert, vagy lelket, vagy lényt, vagy bármi legyen is ez.
–          Hogyan tudnál segíteni?
–          Itt maradok veled.
–          De nem engedlek be.
–          Nem is kell. Én majd leülök a kapunak ezen az oldalán, te pedig a másikon, és beszélgetünk. Végül is ez volt az eredeti szándékod is, nem? Hát most megvalósítjuk.
–          Na és utána? Mi lesz ennek a vége?
–          Ha vége van, és rendbe jöttél, elmegyek. Elválnak útjaink, és te élheted tovább az életedet, nélkülem.
–          Képes lennél ezt megtenni értem? – a lány őszintén csodálkozott. Azok a férfiak, akikkel eddig találkozott, leginkább csak önmagukat imádták, neki pedig mindössze annyi szerep juthatott, hogy asszisztált mindehhez. Ha mégsem tette, akkor persze ő volt az önző, a bunkó, és ki tudja még mi, persze csak azért, mert vágyott egy kis figyelemre.
–          Regina, én érted bármit megtennék. És ha attól leszel boldog, hogy elválunk, akkor elmegyek.
–          Hogyan?
–          Mit hogyan?
–          Hogyan van benned ennyi erő?
–          Te adsz nekem ennyi erőt. Szeretlek. Akkor is, ha szerinted én csak egy téveszme vagyok. Lehet, hogy az vagyok. De akkor is szeretlek. És ez nem azt jelenti, hogy magamnak akarlak, még akkor is, ha ez neked rossz, hanem azt, hogy boldognak akarlak látni. Ha az tenne boldoggá, hogy leugrok egy szikláról, és szörnyethalok, akkor leugornék. Ha az tesz boldoggá, hogy elmegyek, akkor elmegyek. Nem olyan bonyolult.
–          De eddig mindig az volt, tudod? Soha senki nem törődött még velem így.
–          Tudom, láttam a sztorijaid. És nem szeretem ezeket az embereket.
–          Azt hiszem én sem. De miért csinálták ezt velem? Mit ártottam én nekik, hogy ezt kaptam?
–          Semmit életem, semmit. Ilyenek az emberek. Egy végtelenül egyszerű faj, amelynek a legtöbb tagja egyszerű ösztönlény, akit nem érdekel más, csak hogy a saját alantas igényeit kielégítse.
–          És… – Regina elgondolkodott – akkor most már mindig ez lesz? El kell fogadnom örökre, hogy nekem ez jutott? Az alantas ösztönök kielégítésének tárgya vagyok csupán? Nem nagyon tetszik az ötlet.
–          Szó sincs róla. Soha nem menj bele ilyenbe, soha ne hagyd, hogy csupán tárgyként tekintsenek rád, különben tényleg azzá válsz. Várj.
–          De meddig?
–          Ameddig kell.
–          Na kösz.
–          Nem vagyok jós, nem tudom megmondani, hogy mikor érkezik meg az, aki az igazi életedben fog rád vigyázni. Talán holnap, talán húsz év múlva, nem tudhatod.
–          Húúúúsz ééééév?
–          Most tényleg csak ennyi ragadt meg? Szélsőséges példákat hoztam.
–          Jó, tudom, de akkor is. Elfáradtam Florian. Nagyon fáradt vagyok. Rettenetesen. Nem tudom, hogy van-e még erőm küzdeni.
–          Regina, tudod, hogy erős vagy, nem adhatod fel. Én itt leszek melletted egészen addig, ameddig szükséges. Vagy ameddig te szükségét érzed. De az első és legfontosabb dolog most, hogy tervezzük újra a jövődet. Ahogy most látom a dolgokat, nem nagyon vannak terveid a jövőre nézve.
Regina maga elé meredt. Tényleg nem lenne semmi terve? Tényleg csak lóg a levegőben? Ő, aki világéletében eltervezett mindent, még azt is, hogy vécére mikor menjen?
Elkezdett gondolkodni, és rájött, hogy tényleg semmi terve nincsen. Azt sem tudja mit fog csinálni, ha felébredt. Nem értette az egészet, nem tudta, hogy hova lett a régi Regina. Annyit gondolkodott már ezen, de még mindig nem találta meg a választ.
–          Ne gondolkodj annyit. – Florian érzékelte, hogy a lány nagyon elmerült magában, és megpróbálta visszarántani.
–          Hogyan? – mintha egy mély tóból rántották volna ki, hirtelen azt sem tudta, hol van.
–          Túl sokat gondolkodsz.
–          De muszáj. Muszáj átgondolnom, mit hogyan tettem, és mit hol rontottam el.
–          De nem kell.
–          Akkor mégis mit tegyek?
Regina kérdőn nézett a férfira, az pedig intett neki, hogy menjen közelebb. A lány felállt a padról, és odasétált a rácshoz. Florian megfogta a kezét, közelebb húzta, majd megsimogatta az arcát.
–          Érezz. Érezd azt, hogy mit kell tenned.
–          De az érzelmek…tudod, hogy hadilábon állok velük. Félek.
–          Tudom életem, tudom, hogy félsz. De hidd el, hogy az ész nem adhat mindenre választ. Talán a fizika kérdéseire igen, de egy olyan bonyolult műszer működéséhez semmi közük, mint az emberi lélek. Egyszerűen csak fogadd el a dolgokat.
–          Fogadjam el? – ripakodott rá Regina. – Fogadjam el, hogy a pszichiátrián fekszek? Fogadjam el, hogy nincsen lassan egyetlen barátom sem? Fogadjam el, hogy nincsen jövőképem, és azt is, hogy ennyien bántottak? Egyszerűen csak fogadjam el?
–          Igen.
–          Pff. Könnyű mondani. – a lány ellökte magától Florian kezét, és visszaült a padra.
–          Megtenni is könnyű. Csak gondolj bele. Ezek a dolgok már megtörténtek. Nem tudod visszaforgatni az idő kerekét, nem tudod őket meg nem történtté tenni. De a jövődön még változtathatsz. Csak gondolj bele, itt a lehetőség, hogy végre olyan életet élj, amilyet szeretnél.
–          A pszichiátrián?
–          Jajj dehogy. Utána. Kaptál egy esélyt, hogy kipihend magad, végre szakszerű segítséget kapj, és olyan emberekkel beszélgethess, akik hasonló cipőben járnak. Azt hiszed te vagy az egyetlen, akinek megborult az élete? Ha körbenézel, látod, hogy rengetegen vannak. Tanulj tőlük, és hidd el, hogy ennél már csak jobb dolgok várnak rád.
–          Nélküled. – Regina elszomorodott, mert ráeszmélt, hogy a szebb jövőben Floriannak nem lehet helye.
–          Igen, nélkülem. De valaki mással. Olyannal, aki már nem fog kihasználni, nem fog bántani, mert olyan embert már nem fogsz a közeledbe engedni, hiszen megtanultad a leckét egy életre.
–          Azt meg, az tuti.
–          Na akkor benne vagy abban, amit ajánlottam?
Regina elgondolkodott, végigpörgette magában a pro és kontra érveket.
–          Mondtam, hogy ne gondolkodj annyit. Mit érzel?
–          Azt érzem, hogy bele akarok vágni, holott tudom, hogy nehéz lesz. Sokkal egyszerűbb lenne egyszerűen csak bent maradni az intézetben, de azt érzem, hogy nem maradhatok így.
–          Kiváló. Akkor most pihenj, és holnap találkozunk ugyanekkor.
–          Rendben Florian. – mosolygott Regina – Akkor holnap.

Mikor felébredt, újra abban a sterilen fehér ágyban feküdt, amit átjárt a fehérítő szaga, mégsem undorodott tőle. Valahogy megnyugtatta a tudat, hogy nem kell tovább hazudnia, és elmondhatja, hogy igenis segítségre van szüksége. Persze ésszel nem látta volna be ezt, de megpróbálta megfogadni Florian tanácsát, és érezni azt, mire is van valójában szüksége.
És most úgy érezte, hogy erre. Pihenésre, őszinteségre, és szakmai segítségre.
Nem telt bele sok idő, és egy ápoló is megjelent a szobában, aki érdeklődött a hogyléte felől, de megnyugtatta, hogy jól van, és hogy nincsen semmilyen rohama, vagy tévképzete. Vagy legalábbis olyan nincs, amiről ne tudná, hogy az.
–          Akkor mindjárt szólok a doktor úrnak, és el is kezdjük a terápiát.
–          Rendben. Már nagyon várom. – mosolygott Regina, mert igazat mondott, tényleg várta.