Zorda meredten bámulta az eget arról a kis kőszikláról, ami a part mellett emelkedett, pontosan a házával szemben. Régen elvonult már a világtól, még az előző varázsló idején. Megátkozták, és így nem volt más választása, mint remeteként élni ezen az elhagyatott helyen.
Évszázadok teltek el azóta, és Zorda megöregedett. Vénné és beteggé tette az átok, melyet még a negyedik birodalom harmadik varázslója mért ki rá büntetésként. Először nem tudta mivel érdemelte ki, de a száműzetésben töltött évszázadok alatt rájött, hogy az egészet csak saját magának köszönheti. A saját gőgje és önzése taszította a pusztulásba, pedig birodalmának nagy reménysége volt. Tehetséges és ifjú varázslónő, akit még az ősök szellemei is támogattak. De egy nap rosszra használta a tudását…
És most itt áll, egy vénséges vén banya testében, pedig ha hű marad a direktívához, most is ugyanolyan üde lenne és fiatal, mint annak idején. Ahogy ott állt, és figyelte az eget, melegség öntötte el, pedig minden idők legnagyobb vihara közeledett. A felhők, mint óriási bársonyfüggönyök borultak az égre, sötétségbe borítva az egész földet, de még a három tengert is. A sötétséget csak néha szakította meg egy felvillanó villám, mely úgy vágta keresztül az eget, mint szabász ollója az anyagot.
És mégis, a sötétségben Zorda végre érezte a megnyugvás szelét. Érezte, hogy ez most más lesz, nem a szokásos nagy vihar. Nem, ez azért jött, hogy megszabadítsa őt végtelen ideje tartó szenvedéséből. A levegő hideg volt ugyan, és valósággal csípte a szemét a felcsapódó pára, de volt egy hang a szélben, amely azt suttogta: “Bűneid megbocsáttatnak.” Ha Zorda nem tudta volna, hogy lehetetlen, még arra is megesküdött volna, hogy a vihar édesanyja hangján szólt hozzá.
Nem tartott sokáig az elemek küzdelme, alig egy óra alatt lezajlott az egész, de Zorda mindvégig kint áll a szirten. Úgy gondolta, hogy vagy tényleg a megváltást hozza ez a vihar, vagy elsodorja az orkánerejű szél, és szeretett óceánjában leli halálát.
A vihar elmúltával Zorda még mindig ott állt, de már minden más volt. Megváltozott a táj, a háza eltűnt, a fű kizöldült, és virágok nyíltak, ameddig csak a szem ellátott. Amikor megfordult gyerekek szaladtak felé, és vidáman üdvözölték. Nem értette, de amikor kinyújtotta a kezét, látta, hogy már nem egy banya keze nyúl a kicsik felé, hanem egy fiatal lányé.
– Anya! Anyuska! Gyere játszani! – kiabálta a kisfiú, aki mögött feltűnt egy férfi is.
“Hát megtörtént” gondolta “Bűneim megbocsáttattak, és most már enyém a másik jövő.”