Búcsú

2013 augusztus 20. | Szerző: LadyEdna |

Amikor először találkoztunk, féltem. Féltem az újtól, de legfőképpen a fájdalomtól. Magam sem tudom, hogy miért, de mintha éreztem volna, hogy életem egyik legnehezebb időszaka köszönt rám. Pedig semmi jel nem utalt rá. Minden jól alakult. Talán túl jól.
Véget nem érő beszélgetések a semmiről, olyan dolgokról, amiket igazán teljesen felesleges megvitatni. Olyan érzésem volt, mintha magammal beszélgetnék, mintha saját magamat látnám benne, és abban, ahogy él. Tetszett, mert végre nem kellett megjátszanom magam, nem kellett elnyomnom az egyik részemet, attól félve, hogy majd sikítva elmenekül a másik irányba.
Ugyanakkor féltem attól is, hogy fogok-e egyáltalán tetszeni. Annyi baj van a testemmel, annyi megpróbáltatáson ment már keresztül, hogy féltem, talán ezek a sebek túl mélyek, hogy bárki átlásson rajtuk. És mégis. Mintha neki sikerült volna, mintha meglátta volna bennem azt, aki valójában vagyok. Az igazi lényemet.
Nem akartam várni. Nem akartam játszani. De legfőképpen nem akartam hazudni. Sem neki, sem magamnak. Egyszerűen csak azt szerettem volna, ha a dolgok alakulnak a maguk útján. Szerettem vele lenni, mert megnevetett, tudott újat mondani, pedig nekem azt igazán nehéz.
Egy kis időre megpihenhettem mellette, és nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi lesz holnap. Mert sem akkor, sem most nem tudom, hogy mit hoz a holnap. Milyen próba elé állít újra. És ami a legjobb volt, tudtam aludni. Rémálmok nélkül, nyugodtan, tudva, hogy lehet az élet egyszerű is.
Aztán minden elromlott. Mintha lekapcsoltak volna egy lámpát, és én újra ott álltam a sötétség kellős közepén. Nem tudtam merre induljak, nem tudtam, mitévő legyek, de legfőképpen nem tudtam, hogy mit rontottam el.
Talán semmit, talán mindent. ÉS akkor értettem meg, hogy ettől féltem. Hogy valakit megkedvelek, és egyszer csak eltűnik. Próbáltam helyrehozni, ami inkább kétségbeesett kapálózásnak tűnt, semmint átgondolt cselekedetnek. Pedig az volt. Tudtam, hogy képes vagyok helyrehozni dolgokat, képes vagyok változtatni a jövőn, ha az idő kerekét nem is tudom visszaforgatni.
A múlt csak múlt, nem tudok vele mit kezdeni, nem tudom megmásítani. Rágódhatok rajta, vagy felemelt fejjel továbbmegyek, és megoldom azt, amit még meg lehet.
Nem sikerült.
Aztán eszembe jutott, hogy ahogy a másik viselkedik velünk, valójában leképeződése annak, amik mi vagyunk mélyen legbelül.
És akkor megértettem.  Mindent, amit ő tett, megtettem már én is. És hogy valójában én vagyok ilyen: bizonytalan, félős, de legfőképpen megrekedt. Olyan vagyok, mint a poshadt víz, csak állok egy helyben, és nem mozdulok. Beszorultam a saját életembe. Csapdát állítottam magamnak, amiből nem tudtam eddig kitörni. Hiszen hogy is tudtam volna, hisz azt sem tudtam, hogy el vagyok veszve.
Most már látom. És azt is látom, hogy a büszkeségem olyan láncokat rakott rám, amik megbénítanak.
És ezért nem haladtam egyről a kettőre, ezért vesztegeltem mindig a sikertelen kapcsolatok tengerében egy ócska kis lélekvesztőben. Azt hittem biztonságban vagyok, pedig sosem voltam. Olyan veszélynek tettem ki magam, aminek sosem kellett volna.
Találkoztam azóta korábbi emberekkel, akikhez valamilyen úton módon közöm volt. De amikor rájuk néztem, nem éreztem semmit. És azt sem értettem, hogy hogy érezhettem valaha is. Persze nekik is megvolt a feladatuk az életemben, de pontosan annyi, amennyit itt töltöttek. Aztán továbbmentek.
Ahogy most én is. Talán nem volt megfelelő sem az idő, sem a hely. Nem tudom, és valószínűleg sosem fogok rá választ kapni. Sem tőle, sem az élettől, sem mástól.
De hiszem, hogy minden okkal történik, és hogy meg kell tanulnom ebből is a leckét. Hiszen nem lehet, hogy hiábavaló legyen a fájdalom, és az a rengeteg könny.
Beteszem ezt is az emlékek közé, de továbbmegyek. Mert tovább kell mennem. Az életem nem érhet itt véget.