Beszélgetések Floriannal – 8.

2013 augusztus 26. | Szerző: LadyEdna

Regina úgy érezte, mintha ezer éves álomból ébredt volna fel, tagjai elgémberedtek, így csak hosszas nyújtózkodás árán tudta elérni, hogy ismét mozogjanak. Mikor mindenét átmozgatta, kinyitotta a szemét, és boldognak érezte agát.
Hirtelen olyan távolinak tűnt az elmúlt pár hét, mintha nem is vele történt volna, csak olvasta, vagy látta volna a tévében. Ahogy ott feküdt, minden olyan egyszerűnek tűnt, mintha soha nem is lett volna semmilyen Florian. Talán nem is volt, talán tényleg csak képzelte az egészet, és ez is olyan, mint a Dallas: felébredt végre, és kiderült, hogy minden csak rossz álom volt csupán.
Ahogy azonban jobban körülnézett, rájött, hogy nem a szobájában van, de még csak nem is a kórházban.
A fene, akkor biztos álmodik, tehát akkor semmi nem változott. Na de akkor hol van most? Amikor jobban szemügyre vette a helyet, rájött, hogy a kertben van, amit hónapokkal ezelőtt olyan gondosan kitakarított. Ilyen felújított állapotban majdhogynem rá sem ismert. Minden virágzott, valósággal burjánzott, mégis tökéletesen rendezett volt. Akárcsak egy jól szituált angolkert, mindennek megvolt a maga helye, a sövényeknek, a szökőkutaknak, és minden padnak.
Ő maga a fűben ébredt fel. Érezte, hogy a ruhája átvette azt a semmihez sem hasonlítható, friss illatot, amit annyira szeretett. Szívesen feküdt volna ott az idők végezetéig, de végül úgy döntött, hogy olyan régen járt már itt, érdemes lenne újra körbenéznie. Könnyűnek érezte magát, így valósággal felpattant.
A rövid séta során minden virág szépségét megcsodálta, és minden illatot magába szívott. Megdöbbentette, hogy anno milyen jó munkát végzett. Emlékezett még a renoválás előtti időkre, amikor a kert úgy nézett ki, mint a Föld egy jobb képességű apokalipszis után. És most…egyszerűen meseszép.
Ez elgondolkodtatta. Annyi valós férfi fordult meg az életében, néhányba talán még bele is szeretett, a kert mégis pusztult. Nem volt köztük egy sem, aki építette volna őt, mindegyik csak elvett valamit? És Florian? Hogy lehet, hogy miatta nem rohadt el semmi? Sőt, a kert mintha még gyönyörűbb lenne, még vibrálóbb, még élettelibb.
–          Azért, mert szeretsz. Igazán. – hallotta Florian hangját valahonnan messzebbről.
Megfordult, hogy lássa, hogyan jutott be a férfi a kertbe, amikor a kapukat lezárta, pontosan ezt elkerülendő. Először nem látott semmit, de aztán észrevette, hogy Florian a kerítésnek támasztott homlokkal figyeli őt.
–          Szép kert. – jegyezte meg a férfi némi hallgatás után.
–          Köszönöm szépen, sokat dolgoztam rajta. – Regina nem tudta eldönteni, hogy van-e ereje neki most dühösnek lenni. Végül úgy döntött, hogy nincs, és különben is sokkal előrébb lesz, ha lerendezi ezt az ügyet egyszer s mindenkorra.
–          Látszik. Nem akarsz beengedni?
–          Nem igazán. Nem. Pontosan miattad zártam be azt az ajtót.
–          Tudom. – Florian arca szomorúnak tűnt.
Regina megsajnálta. Itt van ő, akit tulajdonképpen ő hívott be az életébe, és most őt bünteti a saját gyengesége miatt? Ez nem fair. Sem a férfival szemben, sem magával. Mert hiszen most már talán ideje lenne belátnia, hogy a saját sorsának a kovácsa, és nem okolhat folyton mást a balsikerei miatt.
–          Nézd Florian. – kezdte el a mondandóját, bár igazából nem nagyon tudta, mit is mondhatna. – Sokat gondolkodtam ezen az egészen…nem jó ez így.
–          De miért nem? – a férfi meglepettnek tűnt, és Regina úgy érezte, hogy valóban nem érzi a probléma lényegét.
–          Mert te nem vagy valóságos. Látlak, és érezlek, de csak itt, ezen a helyen, vagy az álmaimban. De én nem élhetek az álmaimban. Van rendes életem, vagy legalábbis volt, még Amerika előtt.
A lánynak könnyes lett a szeme, mert hirtelen minden rettenetes dolog eszébe jutott. Florian szerette volna megölelni, de ott voltak kettejük között a rácsok, amiken sehogy nem tudott keresztüljutni. Szerette volna megölelni a lányt, és elmondani neki, hogy nem lesz semmi baj, minden rendbe fog jönni, és mindig mellette lesz, történjék bármi is.
–          Regina, ne sírj kérlek.
–          Nem, ez most jó. Ki kell jönnie végre mindannak, amit eddig magamban tartogattam. Az nem lehet, hogy örökre bennem maradjon. Ki kell adnom. Talpra kell állnom.
–          Akkor legalább hadd segítsek.
Regina Florianra nézett, és majd megszakadt a szíve, amikor arra gondolt, hogy el kell válniuk egymástól. Annyira szerette ezt az embert, vagy lelket, vagy lényt, vagy bármi legyen is ez.
–          Hogyan tudnál segíteni?
–          Itt maradok veled.
–          De nem engedlek be.
–          Nem is kell. Én majd leülök a kapunak ezen az oldalán, te pedig a másikon, és beszélgetünk. Végül is ez volt az eredeti szándékod is, nem? Hát most megvalósítjuk.
–          Na és utána? Mi lesz ennek a vége?
–          Ha vége van, és rendbe jöttél, elmegyek. Elválnak útjaink, és te élheted tovább az életedet, nélkülem.
–          Képes lennél ezt megtenni értem? – a lány őszintén csodálkozott. Azok a férfiak, akikkel eddig találkozott, leginkább csak önmagukat imádták, neki pedig mindössze annyi szerep juthatott, hogy asszisztált mindehhez. Ha mégsem tette, akkor persze ő volt az önző, a bunkó, és ki tudja még mi, persze csak azért, mert vágyott egy kis figyelemre.
–          Regina, én érted bármit megtennék. És ha attól leszel boldog, hogy elválunk, akkor elmegyek.
–          Hogyan?
–          Mit hogyan?
–          Hogyan van benned ennyi erő?
–          Te adsz nekem ennyi erőt. Szeretlek. Akkor is, ha szerinted én csak egy téveszme vagyok. Lehet, hogy az vagyok. De akkor is szeretlek. És ez nem azt jelenti, hogy magamnak akarlak, még akkor is, ha ez neked rossz, hanem azt, hogy boldognak akarlak látni. Ha az tenne boldoggá, hogy leugrok egy szikláról, és szörnyethalok, akkor leugornék. Ha az tesz boldoggá, hogy elmegyek, akkor elmegyek. Nem olyan bonyolult.
–          De eddig mindig az volt, tudod? Soha senki nem törődött még velem így.
–          Tudom, láttam a sztorijaid. És nem szeretem ezeket az embereket.
–          Azt hiszem én sem. De miért csinálták ezt velem? Mit ártottam én nekik, hogy ezt kaptam?
–          Semmit életem, semmit. Ilyenek az emberek. Egy végtelenül egyszerű faj, amelynek a legtöbb tagja egyszerű ösztönlény, akit nem érdekel más, csak hogy a saját alantas igényeit kielégítse.
–          És… – Regina elgondolkodott – akkor most már mindig ez lesz? El kell fogadnom örökre, hogy nekem ez jutott? Az alantas ösztönök kielégítésének tárgya vagyok csupán? Nem nagyon tetszik az ötlet.
–          Szó sincs róla. Soha nem menj bele ilyenbe, soha ne hagyd, hogy csupán tárgyként tekintsenek rád, különben tényleg azzá válsz. Várj.
–          De meddig?
–          Ameddig kell.
–          Na kösz.
–          Nem vagyok jós, nem tudom megmondani, hogy mikor érkezik meg az, aki az igazi életedben fog rád vigyázni. Talán holnap, talán húsz év múlva, nem tudhatod.
–          Húúúúsz ééééév?
–          Most tényleg csak ennyi ragadt meg? Szélsőséges példákat hoztam.
–          Jó, tudom, de akkor is. Elfáradtam Florian. Nagyon fáradt vagyok. Rettenetesen. Nem tudom, hogy van-e még erőm küzdeni.
–          Regina, tudod, hogy erős vagy, nem adhatod fel. Én itt leszek melletted egészen addig, ameddig szükséges. Vagy ameddig te szükségét érzed. De az első és legfontosabb dolog most, hogy tervezzük újra a jövődet. Ahogy most látom a dolgokat, nem nagyon vannak terveid a jövőre nézve.
Regina maga elé meredt. Tényleg nem lenne semmi terve? Tényleg csak lóg a levegőben? Ő, aki világéletében eltervezett mindent, még azt is, hogy vécére mikor menjen?
Elkezdett gondolkodni, és rájött, hogy tényleg semmi terve nincsen. Azt sem tudja mit fog csinálni, ha felébredt. Nem értette az egészet, nem tudta, hogy hova lett a régi Regina. Annyit gondolkodott már ezen, de még mindig nem találta meg a választ.
–          Ne gondolkodj annyit. – Florian érzékelte, hogy a lány nagyon elmerült magában, és megpróbálta visszarántani.
–          Hogyan? – mintha egy mély tóból rántották volna ki, hirtelen azt sem tudta, hol van.
–          Túl sokat gondolkodsz.
–          De muszáj. Muszáj átgondolnom, mit hogyan tettem, és mit hol rontottam el.
–          De nem kell.
–          Akkor mégis mit tegyek?
Regina kérdőn nézett a férfira, az pedig intett neki, hogy menjen közelebb. A lány felállt a padról, és odasétált a rácshoz. Florian megfogta a kezét, közelebb húzta, majd megsimogatta az arcát.
–          Érezz. Érezd azt, hogy mit kell tenned.
–          De az érzelmek…tudod, hogy hadilábon állok velük. Félek.
–          Tudom életem, tudom, hogy félsz. De hidd el, hogy az ész nem adhat mindenre választ. Talán a fizika kérdéseire igen, de egy olyan bonyolult műszer működéséhez semmi közük, mint az emberi lélek. Egyszerűen csak fogadd el a dolgokat.
–          Fogadjam el? – ripakodott rá Regina. – Fogadjam el, hogy a pszichiátrián fekszek? Fogadjam el, hogy nincsen lassan egyetlen barátom sem? Fogadjam el, hogy nincsen jövőképem, és azt is, hogy ennyien bántottak? Egyszerűen csak fogadjam el?
–          Igen.
–          Pff. Könnyű mondani. – a lány ellökte magától Florian kezét, és visszaült a padra.
–          Megtenni is könnyű. Csak gondolj bele. Ezek a dolgok már megtörténtek. Nem tudod visszaforgatni az idő kerekét, nem tudod őket meg nem történtté tenni. De a jövődön még változtathatsz. Csak gondolj bele, itt a lehetőség, hogy végre olyan életet élj, amilyet szeretnél.
–          A pszichiátrián?
–          Jajj dehogy. Utána. Kaptál egy esélyt, hogy kipihend magad, végre szakszerű segítséget kapj, és olyan emberekkel beszélgethess, akik hasonló cipőben járnak. Azt hiszed te vagy az egyetlen, akinek megborult az élete? Ha körbenézel, látod, hogy rengetegen vannak. Tanulj tőlük, és hidd el, hogy ennél már csak jobb dolgok várnak rád.
–          Nélküled. – Regina elszomorodott, mert ráeszmélt, hogy a szebb jövőben Floriannak nem lehet helye.
–          Igen, nélkülem. De valaki mással. Olyannal, aki már nem fog kihasználni, nem fog bántani, mert olyan embert már nem fogsz a közeledbe engedni, hiszen megtanultad a leckét egy életre.
–          Azt meg, az tuti.
–          Na akkor benne vagy abban, amit ajánlottam?
Regina elgondolkodott, végigpörgette magában a pro és kontra érveket.
–          Mondtam, hogy ne gondolkodj annyit. Mit érzel?
–          Azt érzem, hogy bele akarok vágni, holott tudom, hogy nehéz lesz. Sokkal egyszerűbb lenne egyszerűen csak bent maradni az intézetben, de azt érzem, hogy nem maradhatok így.
–          Kiváló. Akkor most pihenj, és holnap találkozunk ugyanekkor.
–          Rendben Florian. – mosolygott Regina – Akkor holnap.

Mikor felébredt, újra abban a sterilen fehér ágyban feküdt, amit átjárt a fehérítő szaga, mégsem undorodott tőle. Valahogy megnyugtatta a tudat, hogy nem kell tovább hazudnia, és elmondhatja, hogy igenis segítségre van szüksége. Persze ésszel nem látta volna be ezt, de megpróbálta megfogadni Florian tanácsát, és érezni azt, mire is van valójában szüksége.
És most úgy érezte, hogy erre. Pihenésre, őszinteségre, és szakmai segítségre.
Nem telt bele sok idő, és egy ápoló is megjelent a szobában, aki érdeklődött a hogyléte felől, de megnyugtatta, hogy jól van, és hogy nincsen semmilyen rohama, vagy tévképzete. Vagy legalábbis olyan nincs, amiről ne tudná, hogy az.
–          Akkor mindjárt szólok a doktor úrnak, és el is kezdjük a terápiát.
–          Rendben. Már nagyon várom. – mosolygott Regina, mert igazat mondott, tényleg várta.

Szabadulás

2013 augusztus 23. | Szerző: LadyEdna

Zorda meredten bámulta az eget arról a kis kőszikláról, ami a part mellett emelkedett, pontosan a házával szemben. Régen elvonult már a világtól, még az előző varázsló idején. Megátkozták, és így nem volt más választása, mint remeteként élni ezen az elhagyatott helyen.
Évszázadok teltek el azóta, és Zorda megöregedett. Vénné és beteggé tette az átok, melyet még a negyedik birodalom harmadik varázslója mért ki rá büntetésként. Először nem tudta mivel érdemelte ki, de a száműzetésben töltött évszázadok alatt rájött, hogy az egészet csak saját magának köszönheti. A saját gőgje és önzése taszította a pusztulásba, pedig birodalmának nagy reménysége volt. Tehetséges és ifjú varázslónő, akit még az ősök szellemei is támogattak. De egy nap rosszra használta a tudását…
És most itt áll, egy vénséges vén banya testében, pedig ha hű marad a direktívához, most is ugyanolyan üde lenne és fiatal, mint annak idején. Ahogy ott állt, és figyelte az eget, melegség öntötte el, pedig minden idők legnagyobb vihara közeledett. A felhők, mint óriási bársonyfüggönyök borultak az égre, sötétségbe borítva az egész földet, de még a három tengert is. A sötétséget csak néha szakította meg egy felvillanó villám, mely úgy vágta keresztül az eget, mint szabász ollója az anyagot.
És mégis, a sötétségben Zorda végre érezte a megnyugvás szelét. Érezte, hogy ez most más lesz, nem a szokásos nagy vihar. Nem, ez azért jött, hogy megszabadítsa őt végtelen ideje tartó szenvedéséből. A levegő hideg volt ugyan, és valósággal csípte a szemét a felcsapódó pára, de volt egy hang a szélben, amely azt suttogta: “Bűneid megbocsáttatnak.” Ha Zorda nem tudta volna, hogy lehetetlen, még arra is megesküdött volna, hogy a vihar édesanyja hangján szólt hozzá.
Nem tartott sokáig az elemek küzdelme, alig egy óra alatt lezajlott az egész, de Zorda mindvégig kint áll a szirten. Úgy gondolta, hogy vagy tényleg a megváltást hozza ez a vihar, vagy elsodorja az orkánerejű szél, és szeretett óceánjában leli halálát.
A vihar elmúltával Zorda még mindig ott állt, de már minden más volt. Megváltozott a táj, a háza eltűnt, a fű kizöldült, és virágok nyíltak, ameddig csak a szem ellátott. Amikor megfordult gyerekek szaladtak felé, és vidáman üdvözölték. Nem értette, de amikor kinyújtotta a kezét, látta, hogy már nem egy banya keze nyúl a kicsik felé, hanem egy fiatal lányé.
– Anya! Anyuska! Gyere játszani! – kiabálta a kisfiú, aki mögött feltűnt egy férfi is.
“Hát megtörtént” gondolta “Bűneim megbocsáttattak, és most már enyém a másik jövő.”

Vallomás

2013 augusztus 21. | Szerző: LadyEdna

“…most én is csak ennyi vagyok. Egy ócska kis csitri, aki arra vár, hogy az az egy ember megcsókolja végre, és csak azt akarja, hogy együtt legyenek pár órában a teljes megsemmisülésben. Hogy mind a ketten elégjenek abban a tűzben, amelyet egyikük sem akar igazán, de erről az ösztönök máshogy rendelkeznek. Amikor minden létező észérv az ellen szól, hogy egyesüljenek, ők mégis megteszik. Vadul, széttépve egymás testét és idegeit, állatiasan, az ösztönöktől vezérelve tegyék tönkre egymást, arra várva, hogy ez az egész majd feloldja őket az alól a bűn alól, amelyet ketten együtt követnek el a józan ész, és a körülöttük élő emberek ellen. Csak hallgatják egymás hangját, amely az éjszakában átszakít minden gátat, és leszedi a csillagokat az égből, mert olyan dallam szólal meg a két torok mélyéből, amely előhívja a föld legmélyén élő, a világ legősibb démonait, és ezáltal szabadjára engedik a lét valódiságát. Arra vágynak mind a ketten, hogy olyan boldoggá tegyék a másikat, amilyen még sosem  volt, hogy felszabaduljon belőlük minden elfojtott düh, éhség, harag, kegyelem. Ugyanakkor mind a ketten kicsit meg is akarják ölni a másikat, hogy a másik halálában saját életüket találják meg.

…

Azt hiszem csak ebben a mindent felemésztő tűzben juthatok el önmagamhoz. Azt akarom, hogy valaki széttépjen. Hogy amikor hozzám ér, érezzem, hogy meg akar ölni, csak nem meri megtenni. Hogy az ő bőre és az én bőröm összeolvadjon egy egésszé, hogy a kettőnk teste ugyanaz legyen, és hogy ugyanúgy hagyjuk el ezt a világot, hogy egy másik dimenzióba jutva elengedhessük magunkat, és végre azt tegyük, ami mindkettőnknek igazán jó. Hogy én elmondhassam neki a szerelem és a test nyelvén, hogy ő a legtökéletesebb, hogy ő elmondhassa nekem, hogy nálam szebbet még nem látott. Hogy ketten folyamatosan beszélgessünk szavak nélkül. Hogy  mikor bennem van, úgy érezzem, hogy a végtelent tartom magambn, és hogy nem számít semmi más, csak hogy én nyújtok neki menedéket. Hogy az én testemben lel pár pillanatra békét, de abban a pár pillanatnyi békében mind a ketten megtaláljuk a tökéletes boldogságot, és hogy rájöjjünk, a tökéletes boldogság nem más, mint amikor egyesülünk.”

Búcsú

2013 augusztus 20. | Szerző: LadyEdna

Amikor először találkoztunk, féltem. Féltem az újtól, de legfőképpen a fájdalomtól. Magam sem tudom, hogy miért, de mintha éreztem volna, hogy életem egyik legnehezebb időszaka köszönt rám. Pedig semmi jel nem utalt rá. Minden jól alakult. Talán túl jól.
Véget nem érő beszélgetések a semmiről, olyan dolgokról, amiket igazán teljesen felesleges megvitatni. Olyan érzésem volt, mintha magammal beszélgetnék, mintha saját magamat látnám benne, és abban, ahogy él. Tetszett, mert végre nem kellett megjátszanom magam, nem kellett elnyomnom az egyik részemet, attól félve, hogy majd sikítva elmenekül a másik irányba.
Ugyanakkor féltem attól is, hogy fogok-e egyáltalán tetszeni. Annyi baj van a testemmel, annyi megpróbáltatáson ment már keresztül, hogy féltem, talán ezek a sebek túl mélyek, hogy bárki átlásson rajtuk. És mégis. Mintha neki sikerült volna, mintha meglátta volna bennem azt, aki valójában vagyok. Az igazi lényemet.
Nem akartam várni. Nem akartam játszani. De legfőképpen nem akartam hazudni. Sem neki, sem magamnak. Egyszerűen csak azt szerettem volna, ha a dolgok alakulnak a maguk útján. Szerettem vele lenni, mert megnevetett, tudott újat mondani, pedig nekem azt igazán nehéz.
Egy kis időre megpihenhettem mellette, és nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi lesz holnap. Mert sem akkor, sem most nem tudom, hogy mit hoz a holnap. Milyen próba elé állít újra. És ami a legjobb volt, tudtam aludni. Rémálmok nélkül, nyugodtan, tudva, hogy lehet az élet egyszerű is.
Aztán minden elromlott. Mintha lekapcsoltak volna egy lámpát, és én újra ott álltam a sötétség kellős közepén. Nem tudtam merre induljak, nem tudtam, mitévő legyek, de legfőképpen nem tudtam, hogy mit rontottam el.
Talán semmit, talán mindent. ÉS akkor értettem meg, hogy ettől féltem. Hogy valakit megkedvelek, és egyszer csak eltűnik. Próbáltam helyrehozni, ami inkább kétségbeesett kapálózásnak tűnt, semmint átgondolt cselekedetnek. Pedig az volt. Tudtam, hogy képes vagyok helyrehozni dolgokat, képes vagyok változtatni a jövőn, ha az idő kerekét nem is tudom visszaforgatni.
A múlt csak múlt, nem tudok vele mit kezdeni, nem tudom megmásítani. Rágódhatok rajta, vagy felemelt fejjel továbbmegyek, és megoldom azt, amit még meg lehet.
Nem sikerült.
Aztán eszembe jutott, hogy ahogy a másik viselkedik velünk, valójában leképeződése annak, amik mi vagyunk mélyen legbelül.
És akkor megértettem.  Mindent, amit ő tett, megtettem már én is. És hogy valójában én vagyok ilyen: bizonytalan, félős, de legfőképpen megrekedt. Olyan vagyok, mint a poshadt víz, csak állok egy helyben, és nem mozdulok. Beszorultam a saját életembe. Csapdát állítottam magamnak, amiből nem tudtam eddig kitörni. Hiszen hogy is tudtam volna, hisz azt sem tudtam, hogy el vagyok veszve.
Most már látom. És azt is látom, hogy a büszkeségem olyan láncokat rakott rám, amik megbénítanak.
És ezért nem haladtam egyről a kettőre, ezért vesztegeltem mindig a sikertelen kapcsolatok tengerében egy ócska kis lélekvesztőben. Azt hittem biztonságban vagyok, pedig sosem voltam. Olyan veszélynek tettem ki magam, aminek sosem kellett volna.
Találkoztam azóta korábbi emberekkel, akikhez valamilyen úton módon közöm volt. De amikor rájuk néztem, nem éreztem semmit. És azt sem értettem, hogy hogy érezhettem valaha is. Persze nekik is megvolt a feladatuk az életemben, de pontosan annyi, amennyit itt töltöttek. Aztán továbbmentek.
Ahogy most én is. Talán nem volt megfelelő sem az idő, sem a hely. Nem tudom, és valószínűleg sosem fogok rá választ kapni. Sem tőle, sem az élettől, sem mástól.
De hiszem, hogy minden okkal történik, és hogy meg kell tanulnom ebből is a leckét. Hiszen nem lehet, hogy hiábavaló legyen a fájdalom, és az a rengeteg könny.
Beteszem ezt is az emlékek közé, de továbbmegyek. Mert tovább kell mennem. Az életem nem érhet itt véget.

Alternatíva

2013 augusztus 7. | Szerző: LadyEdna

Mielőtt nekiállt volna, még egyszer végiggondolta, hogy akarja-e egyáltalán ezt az egészet, de nem látott semmi okot arra, hogy ne tegye meg. Nem talált egyetlen értelmes indokot sem arra, hogy miért ne belezhetné ki, kínozhatná meg, vagy vájhatná ki a szemét, hiszen megbántotta őt.
Nem, nem is ez a jó szó. Megalázta. Ez az, igen, erről van szó, megalázta őt. És mind e mellé még visszaélt a bizalmával, azzal, amit egyébként is olyan nehezen osztogat. Neki sem akarta megadni, de aztán végül rájött, hogy nem büntethet mást azok miatt, akik korábban bántották.
És tessék, megint csak igaza lett. Azóta azon gondolkodott, mégis hogyan tudna kellően bosszút állni azért a fájdalomért, amit okozott. Azért, mert elvette tőle annak a lehetőségét, hogy boldog legyen, vagy hogy legalább egy kicsit elhiggye, hogy ő is kellhet valakinek.
Mikor aznap reggel felkelt, boldog volt, és bőszen tervezgette a jövőjét. Nem a közös jövőjüket, csak a sajátját, mert hiszen nem ismerte még annyira, hogy bármit is tervezzen vele, de nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ebből még lehet valami.
Erre elvette tőle annak a lehetőségét, hogy végre igazán jól érezze magát valaki társaságában megjátszás nélkül, őszintén.
De semmi baj. Már nem haragszik. De azért meglakol mindenért, mert bármennyire is nem volt benne düh, azért a következetességhez ragaszkodott, így nem volt más választása, mint elvágni a torkát. Minden épeszű ember beláthatja, hogy ez az egyetlen helyes döntés, mert csak így szabadulhat meg a fájdalomból. Tekinthető ez végül is egy szakrális áldozatnak is.

Amikor belépett az ajtón, már várta őt. Időt kért, és ő adott, mert úgy érezte megéri. Meg akarta ölni, de ugyanannyira akarta azt is, hogy éljen.
–          Örülök, hogy látlak. – mondta a másik. – Szeretnék mondani valamit.
–          Hallgatlak.
–          Szeretlek.
–          Én is szeretlek téged.
Mikor megsimogatta az arcát, már nem őt akarta megölni, hanem mindenki mást, aki megpróbál közéjük állni.