A hegyen

2013 június 11. | Szerző: LadyEdna |

Felkeltem reggel, azzal a kínzóan ragaszkodó érzéssel, hogy ki kell mennem a természetbe. Megpróbáltam a reggeli kávé közben megmanázni magam, hátha ez is csak egy ilyen kósza reggeli gondolat volt, amely az első igazán ébren töltött pillanatban elsuhan, mintha soha ott se lett volna.
De nem, ez a gondolat ragaszkodott. Kitartott öltözködés közben, és kitartott még a villamoson is. Még akkor is, amikor egy hajléktalan pont mellettem gondolta úgy, hogy itt az ideje vécéként használni az ülést. És még ott, abban az orrfacsaró, minden mást feledtető szag tengerben is ott kattogott a fejemben, hogy találkozni kéne végre természetanyánkkal.
Egész nap ez járt a fejemben, és próbáltam kitalálni, hogy hova is mennék szívesen, de mivel nem jutottam semmire, eldöntöttem, hogy egyszerűen csak elindulok, és majd kikötök valahol.
Elindultam hát, és nem figyeltem, hogy merre tartok, csak mentem az érzéseim után. Mindig megtervezem, hogy adott helyet milyen útvonalon közelítek meg, és ragaszkodok is ehhez, mert mindig a legoptimálisabb opciót választom. Akárcsak egy robot. De most nem, most csak követtem az érzéseim, és hagytam, hogy a lábam vigyen. Figyeltem az embereket, a házakat, és rájöttem, hogy sosem láttam még igazán ezt a várost, mert mindig a gondolataimon keresztül néztem, nem is figyeltem a valódi értékeire. És most itt állt előttem, a maga teljes pompájában. Elszégyelltem magam. Tényleg olyan fontos dolgokkal voltam elfoglalva egészen eddig, hogy nem láttam ezt a csodát? Feltettem magamnak a kérdést, és őszintén akartam rá válaszolni, de nem ment. Pörögtek a fejemben a válaszok, és még magamnak is meg akartam magyarázni azoknak a csip-csup dolgoknak a létjogosultságát, amikről mélyen tudtam nagyon jól, hogy valójában fabatkát sem számítanak. Sem az én életemben, sem a világ folyásában. Hirtelen harag öntött el, hiszen hogy lehettem annyira buta, hogy elfecséreltem a fiatalságom akár egy percét is arra, hogy felesleges dolgokon pörögjek? Hogyan voltam képes a kellő tisztelet nélkül nézni a körülöttünk lévő világot? Hogyan voltam képes akár csak egy percig is szomorkodni, mikor valójában mindenem megvan?Azt hiszem ezért hívott természetanyánk. Megérezte a bennem lévő rothadást, de kegyes volt hozzám, és a kezét nyújtotta felém. Az életet adó kezet, mely talán megment engem, talán még időben ragadott ki a társadalom által jó életnek titulált posványból.

Észre sem vettem, de időközben felértem a hegyre. Sokszor néztem már a villamosról, és sokszor gondoltam rá, hogy talán egy nap fel kéne menni rá, de soha nem volt hozzá igazán erőm. Meg azt hiszem kedvem sem. Mindig csak mentem a dolgaim után, amelyek most olyan jelentéktelennek tűntek, akárcsak az én életem az univerzum folyásában.Leültem egy kiálló sziklára, amelyet átmelegített a nap fénye. Eszembe jutottak a veszteségeim.

A hirtelen jött felismeréshullámban rájöttem, hogy sokuk nem is igazi veszteség. A legtöbbjükkel azt hiszem idővel meg is tudok barátkozni. Magával a ténnyel, hogy elment valaki az életemből eddig sem volt olyan nagy bajom. Ami fájt, az a csalódás. Az a semmihez sem hasonlítható érzés, mikor elárulják az embert, mikor rá kell döbbennie, hogy az az ember akiért a tűzbe ment volna, csak nyomokban tartalmaz emberséget.Észrevétlenül telepedett rá az este a városra, én pedig dideregve észleltem, hogy az idő bizony lehűlt, így gondoltam ideje menni. Mikor hazaértem, készítettem magamnak egy teát, kezembe vettem a kedvenc könyvem, és nem gondoltam a holnapra.

Mert a holnap még nem létezik.