Beszélgetések Floriannal – 7.

2013 június 23. | Szerző: LadyEdna

 
–          Hogy vagy? – kérdezte Florian, miközben szorosan magához húzta Reginát.
–          Fáradtan, rosszat álmodtam. – a lány csukott szemmel beszélt, nem akart még felébredni, csak élvezni akarta, hogy Florian ott van mellette.
–          Nem vagy másnapos?
Reginának eddig fel sem tűnt a rosszulléte, mert félig még az álmok birodalmában kóborolt, ahogy azonban a férfi rákérdezett, érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Gondolta kimegy a vécébe, hiszen mégse illő, hogy itt hányja össze magát, de amikor fel akarta emelni a kezét, az nem mozdult meg.
–          Mi ez? – kiáltott fel, majd miután kinyitotta a szemét, rádöbbent, hogy egy fehér teremben fekszik, leszíjazva.
–          Florian! FLORIAAAAN!!! – kiáltotta, mert tisztán emlékezett rá, hogy a férfi az előbb még itt volt.
Nem jött válasz, és Regina egyre jobban kétségbe esett. Hol van? És mit keres itt? Az utolsó emlék, ami rémlett neki, hogy Florian becsönget az ajtón, és hogy elkezd vodkázni. Detoxikálóban lenne? De akkor miért van leszíjazva?
–          VALAKIIIII!!! – kiabált tovább, mire egy dundi nővér lépett be a szobába.
–          Mi ez a kiabálás kisasszony? – az asszony meglehetősen szemrehányóan nézett rá.
–          Hol vagyok?
–          A pszichiátrián.
–          A hol? – Regina komolyan kezdte azt hinni, hogy ez is csak az álom része.
–          A PSZICHIÁTRIÁN. – kiabálta a nővér.
–          Értettem elsőre is, de miért vagyok itt? Nem vagyok bolond vagy ilyesmi. – próbált olyan higgadt maradni, amennyire csak tudott, mert érezte, hogy ez most nem a hiszti ideje.
–          Na várjon, szólok a doktor úrnak.
–          Köszönöm.
Az orvos előkerülése eltartott egy darabig, addig pedig próbálta összerakni magában az előző estét, de bárhogy erőlködött is, nem sikerült emlékeket kicsikarnia magából.
–          Jobban vagy?
–          Na pont te hiányoztál nekem. – Regina olyan csúnyán nézett Florianra, amennyire csak tellett tőle, mert érezte, hogy az itt létének csak és kizárólag a férfi lehet az oka.
–          Ne engem hibáztass kérlek. Segíteni szeretnék.
–          És mégis hogyan tudnál nekem segíteni? Tudod hogyan? Megmondom. TŰNJ EL!

–          Minden rendben kisasszony? – a doktor úr is nyilván a legjobb pillanatban toppant be.
–          Persze, semmi gond. Minden a legnagyobb rendben, úgyhogy legyen szíves elengedni. Köszönöm.
–          Na csak lassan a testtel. Tudja, hogy miért került ide?
–          Gondolom azért, mert részegen csináltam valamit.
–          Majdnem.
–          Doktor úr, megtenné, hogy elmondja, mégis miért vagyok itt, mert én már komolyan nem tudom. – Regina tényleg nem értette az egészet, még annak ellenére sem, hogy lehet, hogy tegnap említést tett Florianról valakinek.
–          Nos, mivel tegnap este erősen illuminált állapotban elkezdett törni-zúzni a barátja lakásában, nem volt más választásunk, mint idehozni.
–          Egy kis randalírozásért a diliházba?
–          Nem csak egy kis randalírozás volt. Egy csak ön által érzékelt személlyel verekedett, már ha lehet erre egyáltalán ezt a szót használni, aminek eredményeképpen eltörte az egyik ismerőse kezét, a lakásában százezer forintnál nagyobb kárt okozott, a kiérkező mentősöket és rendőröket pedig obszcén megjegyzésekkel illette, majd tettleg bántalmazta.
–          Hogy kivel verekedtem össze?
–          Mondd önnek valamit az a név, hogy Florian?
Regina elsápadt. Szóval nem csak egy valakinek említette meg. Mindenki tudja. Fény derült a titkára végre. Ez megnyugtatta. Az, hogy le van szíjazva, már kevésbé.
–          Mond.
–          Mesélne nekem róla? – az orvos nagyon kedves volt, ezt már ő is meg tudta állapítani, miután legyőzte a dilidokik iránti zsigeri gyűlöletét.
–          Mit szeretne tudni?
–          Hogy hogyan is találkoztak.

–          Ne mondj neki semmit. – tűnt elő Florian valahonnan. Regina először nem tudta, hogy reagáljon-e rá, vagy nem, és csak jártatta a szemét az orvosról a férfira, a férfiról az orvosra.
–          Most is itt van? – Regina összerezzent a doktor hangjától. Félve válaszolt.
–          Igen.
–          És mit mond most önnek?
–          Hogy ne válaszoljak.
–          Miért? – Regina félrenézett, és meghallgatta Floriant.
–          Mert akkor itt tartanak, és soha többet nem szabadulok ki.
–          Mondja Regina, maga mit gondol?
–          Hogy hogy mit gondolok?
–          Hogyan értékeli a helyzetét? Úgy érzi, hogy nem tudja kordában tartani a gondolatait? Úgy érzi ez a valóság?
–          Nem, nem, semmi esetre sem. Ki akarok törni ebből. Hiszen ő nem is valódi, de…
–          De? – az orvos arcán őszinte érdeklődés látszott.
–          Szeretem.
–          Rendben. Mára elég is lesz ennyi. A nővér mindjárt bejön, és átkíséri magát egy másik szobába. Holnap folytatjuk, addig pedig nyugodjon meg kérem, aludjon egy nagyot. Meg fogjuk oldani ezt a helyzetet. – Mielőtt kiment volna, a doktor még megszorította Regina kezét, és bátorítólag rámosolygott.

–          HAZUDIK. – ordította mindeközben Florian a sarokból.

Regina az orvos távozta után már nem reagált Florian jelenlétére, mert bármennyire szerette is a férfit, mélységesen gyűlölte azért, amit vele tett. Persze Florian nem létezne, ha ő nem akarja, de vajon valóban csak ennyi lenne az oka? Hiszen mások is elképzelték már, hogy egy hírességgel beszélgetnek, mégsem kerültek ekkora bajba miatta.
–          Tudod, hogy nem én tehetek a dolgokról, ugye? – Florian folyamatosan megpróbált a lány lelkére hatni, és elérni nála, hogy figyeljen rá, de Regina kitartott, és még csak rá sem nézett.
–          Nincs itt, nem létezik, semmi közöm hozzá. Csak az a valós, amit meg tudok fogni, csak az az igazi, amit mások is látnak. Ez egész csak az elmém szüleménye, és azért vagyok itt, hogy segítsenek nekem. – A lány ezeket mormolta magát mantraként, hátha segítenek. Ha másra nem, akkor pedig arra legalább jók, hogy addig sem hallja Florian durozsolását.
Néhány órai ilyen vergődés után Regina úgy döntött, hogy elege volt, és csöngetett a nővérnek.
–          Mondja drága, miben tudok segíteni? – ez már egy lényeges kedvesebb nővér volt, akin tényleg a segíteni akarás látszott.
–          Aludni szeretnék. Kérhetnék valami nyugtatót?
–          Ugye tudod, hogy az nem segít? Hogy az álmaidban is ott leszek? – Florian még ekkor sem bírt csöndben maradni.
Regina olyan gyűlölettel nézett Florianra, amilyenre még nem volt példa.
–          Most is itt van drága? – a nővér próbálta egy kicsit kizökkenteni a lányt, mert látta rajta azt a mérhetetlen indulatot, amelyet a beszállításakor is. Éppen szolgálatban volt akkor, és pontosan emlékezett még arra az őrületre.
–          Igen. – Reginát hirtelen érte a kérdés, és egy pillanatra fel sem fogta, hogy ki szólt hozzá.
–          Ne aggódjon, ettől majd fog tudni aludni. – azzal egy injekciós tűt vett elő, majd óvatosan beadta a lánynak a megnyugvást jelentő adagot.
–          Köszönöm. – Regina mosolyogva köszönte meg a segítséget.
–          Nagyon szívesen drága.
–          Ami pedig téged illet, – fordult Florian felé – van egy hely, ahová nem tudsz utánam jönni.
–          Igazán? – Florian hangja már-már fenyegetően csengett.
–          Bizony. A kertbe sosem jöhetsz utánam.
Ennél többre már nem futotta tőle, mert a gyógyszernek hála mély álomba zuhant.

A hegyen

2013 június 11. | Szerző: LadyEdna

Felkeltem reggel, azzal a kínzóan ragaszkodó érzéssel, hogy ki kell mennem a természetbe. Megpróbáltam a reggeli kávé közben megmanázni magam, hátha ez is csak egy ilyen kósza reggeli gondolat volt, amely az első igazán ébren töltött pillanatban elsuhan, mintha soha ott se lett volna.
De nem, ez a gondolat ragaszkodott. Kitartott öltözködés közben, és kitartott még a villamoson is. Még akkor is, amikor egy hajléktalan pont mellettem gondolta úgy, hogy itt az ideje vécéként használni az ülést. És még ott, abban az orrfacsaró, minden mást feledtető szag tengerben is ott kattogott a fejemben, hogy találkozni kéne végre természetanyánkkal.
Egész nap ez járt a fejemben, és próbáltam kitalálni, hogy hova is mennék szívesen, de mivel nem jutottam semmire, eldöntöttem, hogy egyszerűen csak elindulok, és majd kikötök valahol.
Elindultam hát, és nem figyeltem, hogy merre tartok, csak mentem az érzéseim után. Mindig megtervezem, hogy adott helyet milyen útvonalon közelítek meg, és ragaszkodok is ehhez, mert mindig a legoptimálisabb opciót választom. Akárcsak egy robot. De most nem, most csak követtem az érzéseim, és hagytam, hogy a lábam vigyen. Figyeltem az embereket, a házakat, és rájöttem, hogy sosem láttam még igazán ezt a várost, mert mindig a gondolataimon keresztül néztem, nem is figyeltem a valódi értékeire. És most itt állt előttem, a maga teljes pompájában. Elszégyelltem magam. Tényleg olyan fontos dolgokkal voltam elfoglalva egészen eddig, hogy nem láttam ezt a csodát? Feltettem magamnak a kérdést, és őszintén akartam rá válaszolni, de nem ment. Pörögtek a fejemben a válaszok, és még magamnak is meg akartam magyarázni azoknak a csip-csup dolgoknak a létjogosultságát, amikről mélyen tudtam nagyon jól, hogy valójában fabatkát sem számítanak. Sem az én életemben, sem a világ folyásában. Hirtelen harag öntött el, hiszen hogy lehettem annyira buta, hogy elfecséreltem a fiatalságom akár egy percét is arra, hogy felesleges dolgokon pörögjek? Hogyan voltam képes a kellő tisztelet nélkül nézni a körülöttünk lévő világot? Hogyan voltam képes akár csak egy percig is szomorkodni, mikor valójában mindenem megvan?Azt hiszem ezért hívott természetanyánk. Megérezte a bennem lévő rothadást, de kegyes volt hozzám, és a kezét nyújtotta felém. Az életet adó kezet, mely talán megment engem, talán még időben ragadott ki a társadalom által jó életnek titulált posványból.

Észre sem vettem, de időközben felértem a hegyre. Sokszor néztem már a villamosról, és sokszor gondoltam rá, hogy talán egy nap fel kéne menni rá, de soha nem volt hozzá igazán erőm. Meg azt hiszem kedvem sem. Mindig csak mentem a dolgaim után, amelyek most olyan jelentéktelennek tűntek, akárcsak az én életem az univerzum folyásában.Leültem egy kiálló sziklára, amelyet átmelegített a nap fénye. Eszembe jutottak a veszteségeim.

A hirtelen jött felismeréshullámban rájöttem, hogy sokuk nem is igazi veszteség. A legtöbbjükkel azt hiszem idővel meg is tudok barátkozni. Magával a ténnyel, hogy elment valaki az életemből eddig sem volt olyan nagy bajom. Ami fájt, az a csalódás. Az a semmihez sem hasonlítható érzés, mikor elárulják az embert, mikor rá kell döbbennie, hogy az az ember akiért a tűzbe ment volna, csak nyomokban tartalmaz emberséget.Észrevétlenül telepedett rá az este a városra, én pedig dideregve észleltem, hogy az idő bizony lehűlt, így gondoltam ideje menni. Mikor hazaértem, készítettem magamnak egy teát, kezembe vettem a kedvenc könyvem, és nem gondoltam a holnapra.

Mert a holnap még nem létezik.