Beszélgetések Floriannal – 5.

2013 február 22. | Szerző: LadyEdna |

Két hét telt el az utolsó beszélgetésük óta, és Regina azóta azon gondolkodott, hogyan tovább. Érezte, hogy nem lenne helyes visszatérnie Florianhoz, mégsem tudott megbékélni a gondolattal, mert mindahányszor elképzelte az életét a férfi nélkül, kétségbeesés öntötte el, rettegett, hogy többet nem látja az arcát, és boldogtalanná tette a gondolat, hogy többet nem mondhat el neki semmit.
Nem, nem térhet vissza ehhez az egészhez. Ő ennél erősebb, és egy ilyen fantazmagória nélkül is képes lesz tovább élni az életét. Előtte is sikerült neki, és most is fog, na meg aztán sokan mások is megcsinálták már előtte, akkor pont neki ne sikerülne?
A gondolatok egymást kergették a fejében, és nem tudott másra gondolni, csak arra a törökméz illatra, amitől otthon érzése támadt. Amikor felidézte magában, olyan érzése volt, mintha súlyokat görgettek volna le a mellkasáról. Olyan könnyednek érezte magát, pont mint azokon a vasárnap reggeleken gyermekkorában, amikor mindenki összegyűlt, és együtt reggeliztek. Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet. Ugyanezt érezte, amikor Florianra gondolt. Megnyugodott, és hirtelen mindent olyan világosan látott, mint előtte soha.
Dobja el ezt magától csak azért, mert ez a „kapcsolat” nem a megszokott keretek között zajlik? Tudta persze nagyon jól, hogy ez az egész az őrület határait súrolja, de aztán eszébe jutott a majom is. Úgy érezte, ez a szimbólum a megoldás mindenhez.
Pozitív vonása a sok energia, amelyből mi is meríthetünk, ha kontrollálni tudjuk ösztöneinket. Valami elfelejtett bölcsességre is utalhat, amelyet a civilizáció, a jólneveltség tart tőlünk távol.
Aztán arra gondolt, hogy mi van, ha neki egészen más utat rendeltek odafent? Ha neki valami egészen más módon kell eljutni önmagához? Tudta nagyon jól, hogy mi az általánosan elfogadott metódus erre vonatkozóan, és azt is, hogy ha bárkinek is elmondaná, mi történik vele, azonnal orvoshoz küldené, ő mégsem érezte magát sem bolondnak, sem zavartnak. Épp ellenkezőleg. Minden olyan tiszta volt az életében, mint előtte soha.
De van-e egy ilyen kapcsolatnak jövője? Mi lesz később? Az egész életét egy képzeletbeli társ mellett fogja eltölteni? Hiszen Florian nem tudja őt sehova elkísérni, nem tudja őt bemutatni a szüleinek, és nem villoghat vele a barátnőinek. Nem tudja megölelni, amikor a legnagyobb szüksége van rá, és nem tudja megfogni a kezét szülés közben.
Szülés. Milyen érdekes gondolat. Egészen eddig nem érdekelte ez a téma, de most valahogy úgy érezte, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Szóval ilyen az, amikor valaki gyereket akar? Amikor meg akarja osztani önmagát annak az embernek a segítségével, akit mindennél jobban szeret?
De hát akkor ő mindennél jobban szereti Floriant? És úgy egyébként az meg hogyan lehetséges, hiszen egyrészt alig kétszer „találkoztak”, másrészt nem is ismeri őt. És mégis, tudta, érezte, hogy szereti.
Teljesen összezavarodott ettől a sok gondolattól, és végül úgy döntött, hogy nem kell ezt neki most azonnal eldöntenie, így fogta magát és beült egy cukrászdába. Miután befalt vagy három szelet tortát, rájött, hogy ez itt most nem segít, így elhatározta, hogy valami ütősebbre cseréli az édességet, és átment az egyik kedvenc kocsmájába, ahol már ismerték, így nem szólt senki, amikor egyedül foglalt el egy asztalt.
Már az első sör után érezte, hogy pontosan erre volt szüksége, és ahogy telt az idő, és egyre több alkohol keringett az ereiben, egyre inkább azt érezte, hogy egyáltalán nincs oka szégyenkeznie, hiszen nem is csinált semmit tulajdonképpen, csak kipróbált egy módszert, és lám, működött.
Későre járt már, mikor el akart indulni hazafele, de amint felállt, érezte, hogy egyedül nem biztos, hogy menni fog. Észlelték ezt az ott dolgozók is, és egyikük felajánlotta, hogy hazakíséri. Regina először vonakodott, de miután érezte, hogy a motoros képességei felmondták a szolgálatot, beleegyezett a gárdedámba.
Ismerte a fiút már régről, még azelőttről, hogy ebben a kocsmában kezdett volna dolgozni, így nem esett nehezére rábíznia magát. Miközben hazafele tartottak, és a fiú átkarolta a derekát, megakadályozván ezzel az esést, az jutott az eszébe, hogy miért nem talál magának ilyen rendes fiút? Vagyis ez így nem igaz. Találhatna magának, de akkor miért nem kell neki? Hiszen ez a fiú is helyes és aranyos, és mégsem, még csak a legkisebb mértékben sem mozgatja meg.
Mikor hazaértek, Regina elköszönt alkalmi lovagjától, és megpróbált bejutni a házba, ami ilyen állapotban nem könnyű mutatvány, és a bejárati kapun lévő gombok is ilyenkor zsugorodnak mikroszkopikus méretűre. A kézmozgásának összehangolása elvett vagy tíz percet az életéből, ennyi ideig tartott ugyanis, míg be tudta pötyögni azt a néhány számjegyet. Mikor belépett a liftbe, hirtelen düh fogta el, mert megint későn ért haza, holnap nyilván nem lesz a helyzet magaslatán, és mindez miért? Emiatt a hülye Florian miatt.
Ó, miért is kezdte el nézni azt a sorozatot? Miért nem tudott egyszerűen csak elkapcsolni, ahogy előtte is megtette már számtalanszor? De a legfontosabb: hogyan lehet valaki ennyire tökéletes?
Amint belépett a lakásba, elkezdte Florian nevét kiabálni, mire az édesanyja riadtan kirohant a szobájából.
– Mi a baj kicsim?
– Semmi…semmi anya, menj csak aludni. – miközben nagy nehezen kinyögte ezt az egy mondatot, lehuppant a mellette lévő székre, mert úgy érezte, hogy egy pillanattal tovább sem tud talpon maradni.
– Kislányom, te ittál?
– Neeeeeeem. – mondta tettetett ártatlansággal.
– Látom, hogy ittál. – mondta szemrehányóan az anyja.
. Mondom, hogy nem ittam. Na. Csak…mi is volt? Ja, igen, beszélnem kell Floriannal.
– Ki az a Florian?
– Nem ismered anya, mindegy is. Megyek aludni.
– Fürdeni nem akarsz?
– Egggyáltalán nem, jó ez így. Neki úgysem számít.
– De mégis kinek?
– Mindegy anya, na szia. – azzal bevágta maga mögött az ajtaját, ledőlt az ágyára, és elaludt.

– Szia! Hiányoztál. – köszönt Florian.
– Mit keresel te itt? Nem is hívtalak. – Regina nyers volt vele, mert nyugodt alvásra számított, ehhez képest most itt van az a probléma, amitől éppen meg akart szabadulni.
– Tudom, hogy most mérges vagy rám…
– Tévedsz, egyáltalán nem vagyok. – már bánta, hogy olyan hideg volt, pedig igazából örült, hogy itt van a férfi, mert megnyugtatta a gondolat, hogy nem veszítette el.
– Akkor mi a baj? Sokat gondoltál ma rám.
– Igen…Félek. – tört ki Reginából.
– Mégis mitől?
– A szerelemtől.
– Hogy lehet attól félni? – Florian arcán az őszinte megdöbbenés látszódott.
– Félek, hogy valami rossz fog történni. Olyat, amit nem akarok.

– De hát nem ilyen a szerelem, félelemmel teli? Hiszen mindig félünk valamitől, és bármennyire boldoggá is tesz valaki, mindig ott az a baljóslatú gondolat: mi van, ha elveszítem? Mi van, ha már nem szeret? Mi van, ha nem vagyok elég jó neki?
Minden nap, kimondva, vagy kimondatlanul félünk valamitől. És ez kiszolgáltatottá tesz minket. Függünk attól az embertől, akinek odaadtuk a szívünket. De tehetünk ez ellen bármit is? Nem hiszem. Vannak dolgok, amik meghaladják a képességeink, és még egy olyan kontrollmániás sem tehet ellenük semmit, mint te.
Tudom, hogy számodra ez a legrosszabb, amit mondhattam, de valakinek fel kellett végre nyitnia a szemed: nem vagy mindenható. Gondolhatod, hogy képes vagy irányítani magad és az érzéseid, gondolhatod, hogy ha kiírthatsz magadból dolgokat, de nem teheted, ahogy soha senki nem tehette még, amióta világ a világ. Ezek a dolgok öröktől fogva léteznek, és egészen addig így is lesz, míg az idő vissza nem ér önmagába.
– Honnan…honnan tudsz te ennyit? – Reginát meglepték a férfi szavai, mert olyan dolgokat mondott, amik valóban igazak rá, és amelyek eddig is ott bujkáltak benne, csak valahogy soha nem merte felvállalni őket.
– Hm. – Florian mosolygott, és mélyen a lány szemébe nézett. – Olyan helyen vagyunk, ahol minden bölcsesség elérhető. Látok dolgokat, amiket te most még nem. De idővel, ha elég kitartó vagy, te is rá fogsz jönni, hogy minden egy tökéletes terv része, amiben nincsen jó vagy rossz, minden csak az, ami.
– Mi van? – Regina rájött, hogy még álmában is részeg egy kicsit, és teljesen megfeküdték a gyomrát a hallottak.
– Semmi, majd ha eljött az ideje, akkor megérted. Akarsz még beszélgetni?
– Nem tudom. Nem hiszem. Nem lehetne, hogy inkább csak feküdjünk?
– Megint csak a fekvés? – cinkelte a férfi.
– Jajj ne cseszegess már.
– Jól van, aludj csak.
– Rendben… – és már aludt is.

Éjjel arra ébredt, hogy szomjas, nagyon, így kikászálódott az ágyból, és kiment a fürdőbe inni. Nem volt kedve elmenni a konyháig, ezért választotta inkább a csapot. Ahogy lehajolt, érezte, hogy ez egy nagyon hülye ötlet volt, és éppen csak meg tudott kapaszkodni. Ahogy felnézett, a tükörben meglátta magát, és egyáltalán nem tette boldoggá a kép: egy fáradt, megtört arc  nézett vissza rá.
Nem, ez nem maradhat így.
Ennek véget kell vetni.