Beszélgetések Floriannal – 3.

2013 január 27. | Szerző: LadyEdna |

Négy hónapja már, hogy hazajött, de még minden ugyanolyan volt. Szürke, unott, halott, silány, nem odavaló. Nem voltak már álmok, és nem volt jövő.
Minden erejével azon volt, hogy ne így érezzen, de nem volt mit tenni, már nem tudta irányítani a benne tomboló vihart. Pedig próbálta. Ahogy az emlékeket is próbálta kitörölni a fejéből.
Semmi nem úgy alakult, ahogy azt elképzelte. Sőt, minden éppen ellenkezőleg történt.
Egy kedves családot képzelt magának, imádnivaló lurkókkal, ehhez képest kikapott egy gazdagabb – még ott is gazdagabbnak számító – családot, ahol se az anya, se az apa nem törődött a gyermekkel, ebből kifolyólag a kicsik – egyikük hat, másikuk nyolc éves – olyan rosszak voltak, hogy egyszerűen nem lehetett bírni velük. A szülők pedig természetesen mindenért őt hibáztatták, mert szent meggyőződésük volt, hogy a gyerek nevelése a babysitter feladata.
Hiába próbált meg beszélni a szülőkkel, azok hárítottak minden felelősséget, a végén pedig elhordták mindenféle ingyenélő bevándorlónak, aki csak a pénzre utazik, és különben is kerüli a munkát.
Ez fájt neki a legjobban. Világéletében rendesen csinálta a dolgát, és ha valaminek nekiállt, akkor mindenki biztos lehetett benne, hogy az tisztességesen el lesz végezve.
Mikor jelezte a közvetítőcégnek a problémát, azok mosták kezeiket, és tájékoztatták, hogy sajnos otthonról nem tudnak neki segíteni, így kénytelen lesz egyedül boldogulni.
Akkor még ezt sem gondolta akadálynak, úgy vélte, hogy talán ez a pirkadat előtti legsötétebb óra. De aztán rá kellett jönnie, hogy ez még nappali világosság volt ahhoz képest, ami ezután jött.
Semmi nem sikerült. Sehol nem segítettek neki, sőt a végén még az is kiderült, hogy a tartózkodási engedélyével is probléma volt, így úgy kényszerült hazajönni, mint valami számkivetett.

Mikor hazaért, és leszállt a gépről, örülnie kellett volna, de nem tudott. Minden megváltozott benne és körülötte. A világ kifordult önmagából, de az is lehet, hogy ő fordult ki saját magából. Mindenesetre már nem passzoltak, nem volt semmilyen pont, ahol összekapcsolódhattak volna.
A családja próbált segíteni, de sajnos ez kevés volt. Valami nagyobb dolog kellett volna, ha nem ódzkodott volna a túlzásoktól, akkor azt is ki merte volna jelenteni, hogy itt már csak a csoda segíthet.

Két hónappal a hazaköltözése után úgy döntött, hogy ideje visszamenni dolgozni, mert a napi rutin talán segít neki visszarázódni ebbe a ködös, hideg, idegen világba. Gondolkodott rajta, hogy belekezd valami újba, de aztán arra az elhatározásra jutott, hogy sem ereje, sem kedve új dolgokat kipróbálni, így visszament a volt munkahelyére, hátha szívesen látják még. Kis vonakodás után ugyan, de belementek, hogy visszaveszik.
Néhány kollégája elég lelkesen fogadta, ami kis ideig, de melegséggel töltötte el. De ez is csak olyan volt, mint bármi más: illékony, akár csak a rózsa illata.
Bármennyire is próbálta azonban visszaszívni magába az életet, nem ment, és a napjai egyhangúan teltek. Közben továbbra is olvasgatta az ezotériával kapcsolatos írásokat, könyveket, mert úgy volt vele, hogy talán egyszer valamelyikben megtalálja azt a mondatot, vagy szót, ami visszarázza az életbe. Na és persze tévézett. Sokat. Ahogy hazaért a munkából, első dolga az volt, hogy bekapcsolta a készüléket, és csak céltalanul nyomkodta a gombokat, sokszor azonban azt sem tudta mit néz.
Egyszer azonban megakadt a szeme egy sorozaton. Egy kórházsorozaton, amelyeket kimondottan utált, mert véleménye szerint bőven több mint elég volt belőlük, ez azonban felkeltette az érdeklődését. Illetve igazából csak egy valaki benne, az egyik főszereplő férfi. Amikor meglátta ugyanis, melegség járta át, és a másodperc törtrészére úgy érezte, hogy ismét él.
Ezután minden nap megnézte a soron következő részt, és már reggel azt várta, hogy hazaérjen, és láthassa végre Florian doktor kalandjait. Ez igazából a színész neve volt, de úgy gondolta, hogy igazán semmi jelentősége nincs, hogy így nevezi. Főleg most, hogy talált valamit, ami egy kicsit megszínesíti a napjait. Tudta nagyon jól, hogy ennél egy kicsit eseménydúsabb életet is élhetne, de igazából ahhoz sem volt kedve. Jó volt ez így, nyugalmas, és távol minden veszélytől.
Pár héttel később olvasott egy cikket, amiben azt írták, hogy akkor is tud az ember beszélgetni egy másikkal, ha nem ismeri, és még soha nem találkoztak, mindezt tudatalatti szinten, mert hogy ott minden lehetséges. Azonnal felcsillant a szeme az írás nyomán, mert rájött, hogy így tud kommunikálni Floriannal. Igen, ez az, gondolta, ma este meg is próbálja, mikor lefekszik aludni, mert elalvás előtt mindig fogékonyabb az ember az ilyenekre.
Ahogy az eljött az este, lefürdött, felvette a legszebb hálóingjét – mert mégis csak meg kell ennek adni a módját -, meggyújtott egy illatos gyertyát, majd elkortyolgatott egy nyugtató teát. Ezek után úgy gondolta, kellően felkészült erre a nem mindennapi randevúra, bebújt hát az ágyba, és koncentrált.
Hogyan is olvasta? Ja, igen: képzeljük el a helyet, ahol a legjobban érezzük magunkat. Rendben. Nagyon erősen gondolkodott, hogy mi lehet ez a hely, és egyszer csak beugrott előtte egy egyszerű, háttámla nélküli pad képe.
– Na remek. – gondolta – Ennél azért valami kényelmesebb helyet is választhattam volna.
Ahogy tovább folytatta a meditációt, elképzelte, ahogy Florian odamegy hozzá, és leül a padra. Először nem történt semmi, de egyszer csak megjelent ő, és elindult felé.
Meglepődött, mert mintha már nem is ő irányította volna a férfit, mintha nem is a fantáziájában lettek volna, hanem a valóságban. Nyugalomra intette magát, és megerősítette magában a gondolatot, hogy ez mind csupán az ő fejében van, ő akarta, és Florian csak azért van itt, mert ő így döntött.
Mikor a férfi leült mellé, alaposan megnézte az arcát, és elmosolyodott. Aztán maga sem értette miért, melegség járta át. Nem csak a lelkét, hanem érezhetően a testét is. Ettől megrémült egy kicsit, de úgy gondolta, ez természetes, hiszen vonzónak találja a fiatalembert.
– Szia! – szólalt meg hirtelen a férfi, majd rámosolygott.
– Szia Florian! – mosolygott vissza, és érezte, ahogy elpirul.
– Szóval…miért is vagyok itt? – kérdezte a másik.
– Mert…szóval…mert beszélgetni szeretnék veled. – olyan volt a hangja, mint egy szégyenlős kislánynak, akit éppen szerepelni szólítottak akarata ellenére.
– Értem. – mosolyodott el a férfi. – Akkor…te már tudod az én nevem, én viszont nem tudom a tiéd.
– Ó, ne haragudj. Olyan…hülyén tudok viselkedni néha. A nevem Regina.
– Szép név.
– Köszönöm. – mosolygott rá a lány, és úgy érezte, ha a valóságban is mellette ülne a férfi, soha többet nem hervadna le az arcáról a mosoly.
– Na és mi van a majommal?
A lányt meglepetésként érte a kérdés, de aztán rájött, hogy ahol most vannak, bizony keverednek a fantáziák. Keveredik az ő álma, a problémái, az aznap átélt események, és azok az érzések, amiket a férfi vált ki belőle.
Egymást érték a képek, amik egybeolvadtak, vagy ködként szétfolytak. Volt, amelyik sokáig megmaradt, de akadt olyan is, ami éppen csak felvillant. A majom határozottan maradt.
Regina egy kórházi ágyat látott, azon egy férfi feküdt. Az arcát nem látta, csak a kezéről gondolta, hogy férfiról lehet szó. A majom az ágya szélén ült – talán valami pávián lehetett -, és a férfi infúzióját próbálta leszedni. Ahogy a lány nézte, úgy érezte, hogy a majom mondani akar neki valamit, de sehogy nem értette meg az üzenetet.
– Nem tudom, mi lehet a majommal. – fordult újra a férfi felé, és abban a pillanatban a kép eltűnt.
– Akkor biztos nem is fontos. És… miről szerettél volna beszélgetni?
– Rólad.
– Rólam?
– Igen. Nézd. Tudom, hogy sok rajongód van, és valahol én is az vagyok a magam visszafogott módján. Tudod, sosem voltam ez az autogram vadász, és nem is leszek már sosem, szóval nem szoktam visongatni vagy ilyenek, de azért szoktam figyelni néhány ember munkásságát.
– Igen? – a férfi nem értette, hogy mit is szeretne pontosan a lány, ezért próbálta rövidre a zárni a dolgokat.
– Szóval engem az érdekel, milyen ember vagy. Mik érdekelnek, milyen zenét szeretsz, mit gondolsz a dolgokról, amik a világban zajlanak? Ilyenek dolgok. Plusz olyan, mintha már ismernélek valahonnan. Jó. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de akkor is, olyan ismerős érzésem van, mikor látom az arcodat. Te nem látsz semmit…bennem?
A férfi szótlanul nézte a lányt. Olyan átható volt a tekintete, hogy a lány ágyban fekvő teste valósággal beleremegett, amitől meg is ijedt egy kicsit, de állta a pillantást, mert amennyire megrémisztette, olyannyira boldoggá is tette.
– Látok valamit. – mondta halkan Florian.
Regina kérdőn nézett rá.
– A végtelen szerelmet látom. De…nem a tiédet, hanem az enyémet.
A lány kérdőn meredt rá, mert nem értette az egészet. Úgy gondolta, hogy ezen beszélgetések alkalmával igazából a saját tudatalattija veszi fel Florian alakját, de kezdett kételkedni ebben az egészben, mert idegennek érezte a férfi mondandóját, a mimikáját, és azt, ahogyan beszélt. Kizárt dolog, hogy ezek az ő tudatalatti gondolatai lettek volna.
– Nem értelek. – törte meg végül a csendet, és remélte, hogy a férfi megmagyarázza az előbbi mondatát.
– Amikor belenézek a szemedbe, egész egyszerűen a végtelen szerelmet látom benne. Illetve érzem. Olyan, mint amikor ránézel egy festményre, és már nem is a festmény előtt állsz, hanem a végtelen térben, majd pedig azon a helyen, ahova mindig is vágytál, de azelőtt sosem tudtál róla. Minden csak abban a pillanatban nyer értelmet. Így vagyok én is veled. Most minden a helyén van. És nem azt látom, hogy te szeretsz, hanem hogy én szeretek.
– Engem? – döbbent meg Regina.
– Igen. Téged. – Florian lassan, nyomatékosan ejtette a szavakat, és figyelte, hogy azok milyen hatással vannak a lányra, majd lassan folytatta. – Talán ez az egész meg van írva. Valahol…az Élet Könyvében.
– Talán. – egyezett bele a lány, bár cseppet sem érezte meggyőzőnek ezt az egészet.
– Mi…hogy…

– Nem…

– Hol…

Fájdalom…
hiány…
hol vagy?
…kezek…
vedd le…
ááááá…
nem hallom…
majom…
nézz rám…
szeretlek…
becsukom a szemem…
sikítás…
puha…

– Mi volt ez? – kérdezte hirtelen a férfi, és a lány döbbenten vette észre, hogy rémület ült ki az arcára.
Regina először nem felelt, mert maga sem tudta. Olyan volt, mintha hirtelen elvágták volna a képet, mint amikor műtötték és leszedálták. Nem emlékezett konkrét eseményekre, csak hangfoszlányokra, felvillanó, majd a semmibe vesző benyomásokra. Most is ezt érezte, de ez félelmetesebb volt, mert nem számított rá, és a semmiből olyan vágyak törtek elő, amelyek létezéséről még csak sejtelme sem volt.
De nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem hogy már nem a padon voltak. Egy rét közepén álltak, és látta, hogy Florian félmeztelen, és rajta is megfogyatkozott a ruhák száma.
– Nem arról volt szó, hogy beszélgetni akarsz? – kérdezte némi éllel a hangjában a férfi.
– De…én nem értem…
– Talán mégsem tudod irányítani magadat.
– De muszáj! – csattant fel a lány, és olyan élesen pillantott a férfira, hogy az érezte, elmúlt a könnyed társalgás ideje. Megérezte, hogy most valami olyan feszül a levegőben, aminek súlyos következményei lesznek.
– Miért lenne muszáj? – kérdezte halkan, szinte félszegen Florian.
– Mert rendszer nélkül elveszek. – és abban a pillanatban a lány elkezdett zokogni. Itt volt, azzal a férfival, akit elképzelt magának, és most először érezte csak meg igazán, hogy milyen az, amikor valóban kicsúszik a kezéből az irányítás.
Nem tudott uralkodni magán, nem tudta irányítani a meditációt, mert már az uralta őt. Felszínre törtek mélyen rejlő vágyai, és átvették az uralmat a tudatos én felett. Megszűnt létezni a gondosan felépített terv, a jellem, és minden olyan gondolat, amit hosszú évek alatt csiszolt simára.
Nem volt már más, csak ez a lény itt előtte, akit legszívesebben széttépett volna ott helyben. Nem. Inkább megette volna. Nem. Inkább betemetkezett volna vele. Nem. Még azt sem. Bele akart bújni a bőrébe.
De sajnos egyiket sem tehette, ez pedig elszomorította. Az ösztönei azonban nem hagyták annyiban, nem hagyták, hogy legyűrjék őket a korlátok. Akarták a férfit, méghozzá most. És ha akarták, akkor meg is kapták.
Először nem tudta mitévő legyen, próbálta csillapítani a benne szunnyadó másik énjét. Azt, aki meg akarta kapni azt, ami előtte állt. De nem a lányregények romantikus, visszafogott módján, hanem őszintén. Tudta, érezte, mit akar csinálni a másik, és bár először belepirult, valahol mélyen akarta is. Olyan csata volt ez, amely a másodperc törtrésze alatt zajlik le, mégis annak, aki vívja, az a pár pillanat egy örökkévaló, idegtépő küzdelem.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi, mert meglepte a lány hallgatása, és az arcára kiülő tompa arckifejezés.
– Igen. – és ahogy kimondta, úgy is érezte.
Döntött. Ő akarta ezt az egészet, és végig is fogja csinálni. Félt ugyan, hogy mi lesz a vége, de minden rossz ellen szólt, hogy ez csak egy meditáció, egy ábránd, ha úgy tetszik, és amint felébred rá fog jönni, hogy felesleges volt az aggodalma, mert annak, ami itt történik semmi köze az ő valódi életéhez, ahhoz a lányhoz, aki a valós világban éli a mindennapjait. Annyit szenvedett már, akkor legalább az álmaiban hadd tehesse, amit akar.
De bármennyire akarta is, nem tudta hogyan is kezdhetne hozzá annak a lánynak a kiszabadításához, aki az elméje leghátsó részén kiabálta neki az instrukciókat. Hallotta ugyan, hogy mit kéne tennie, de olyan messze volt tőle, és neki most szüksége lett volna a támogatására.
A férfi érezte a zavarát, és talán azt is tudta, hogy mit gondol, mert egyszer csak közelebb hajolt hozzá. Nem ért össze az ajkuk, de a lány érezte a leheletét az ajkán. Mindig is utálta a csók előtti pillanatot, mert voltak rossz tapasztalatai, és egyébként is nehezen viselte más ember ilyen fokú közelségét. Zavarta, ha valaki igazán közel merészkedett hozzá, és amennyire vágyott már arra az igazi csókra, olyannyira taszították az olyan dolgok, mint a másik szájszaga. Mert van. Mindenkinek. Ő általában senkiét nem tudta elviselni, ezért is lökött el magától minden próbálkozót.
Most viszont mást érzett. Egy édes illatot, talán törökméz, gondolta. Nem tudta ugyan pontosan meghatározni, de édes volt és úgy érezte, bele kell harapnia. De nem tette, csak állt a férfival szemben, és mélyen magába szívta ezt az érzést és az édes illatot. Nyugodt volt, és most mintha a másik lány is elhallgatott volna ott hátul, már nem akarta mindenáron leteperni a férfit, mert megértette, hogy ez az ő közbenjárása nélkül is megtörténik, és semmi ok a sietségre, mert minél később jön el, annál édesebb lesz a gyönyör.
Amikor úgy érezte, hogy már mindent bevésett a memóriájába, közelebb hajolt, de még mindig nem érintették egymást. Egy pillanatig tartotta ezt az állapotot, majd mikor már úgy érezte, hogy mindent beleégetett magába, hozzáért a férfihoz. Éppen csak egy könnyű csókot lehelt az ajkára, de érezte, hogy ez most mindent megváltoztat. Azt érezte, amit a férfi mondott: a festmény előtt állt, de egy hirtelen utazás után már ott volt, ahol mindig is lennie kellett volna.
Florian sem hagyta annyiban a dolgokat, a szűzies csók, mintha aktiválta volna, visszacsókolt, miközben kezei a hajába túrtak. Először csak finoman, aztán egyre durvábban ért a lányhoz, nem akarta megkímélni, vagy finomkodni vele, azt akarta, hogy a másik érezze, akár a fél világot is legyilkolja, ha közéjük áll.
A lány először meglepődött ekkora szenvedély láttán, de aztán már nem volt semmi, ami akadályozta volna őket, mind a ketten egymásnak estek. Sok helyen leírták már, hogyan lehet gyengéden, és hogyan szenvedélyesen szeretkezni, de egyik sem hasonlított ehhez. Nem a test volt a lényeg, hanem mindaz, amit egymás szemében láttak, a többi csak mellékes dolog volt.
A lány már nem érezte, hogy szégyellnie kellene magát bármi miatt is, csak hagyta, hogy a természettől kapott ösztönei vezéreljék, és úgy érezte, ez a legtermészetesebb dolog a világon.
– Jól vagy? – kérdezte Florian, miután abbahagyták ezt az őrjítő keringőt.
– Igen. – mosolygott rá a lány, majd a férfi mellkasán halálosan mély álomba zuhant.