Letaszítva

2013 január 26. | Szerző: LadyEdna |

Rég volt már, mikor pontosan tudtam, hogy ki is vagyok valójában. Ahogyan régóta vagyok már ezen a Földön is. Először tudatlan voltam, de az emlékeim lassan visszatértek.
A Mindenek Vezérének hadseregében szolgáltam. Még gyerekként kerültem oda, ott cseperedtem fel, és tagja lettem egy olyan szövetségnek, amelynek csak a legjobbak lehettek tagjai. Mindennél jobban szerettem ott szolgálni, mert tudtam, hogy jót teszünk, és tudtam, hogy minden cselekedetünk a Mindenség érdekét szolgálja.
De egy nap megmérgezte a lelkem valami. Már nem a jó vezetett, hanem a becsvágy és a gőg. Én akartam lenni a legjobb, de már nem másért, csakis magamért, és természetesen mindenkitől elvártam, hogy alázatosan alkalmazkodjék ezen terveimhez. Kezdetben persze nem tudtam, hogy ez motoszkál bennem, de aztán már mindennél fontosabb volt, hogy nekem szolgáljanak.
A Mindenek Vezére persze ezt nem tűrhette, és letaszított. Akkoriban azt gondoltam, hogy hirtelen történt, de ahogy utána volt alkalmam rajta elgondolkodni, rá kellett jönnöm, hogy bizony még tovább is várt, mint kellett volna. Mikor letaszíttattam, sérelmeztem, hogy a barátaim nincsenek mellettem, pedig látnom kellett volna, hogy akkoriban már nem is voltak barátaim. Próbáltak ők megmenteni, és segíteni nekem, de akkorra már annyira eluralkodott rajtam a gonosz, hogy nem volt remény.
Amikor elküldtek, a Mindenek Vezére azt mondta, hogy megválthatom a bűneimet, ha minden erőmtől és rangomtól megfosztva is szolgálom a szövetséget. Nem kérés volt ez, sokkal inkább parancs, mert bármennyi rosszat tettem is, a vezérünk tudta, hogy mélyen ott rejlik még bennem az a jó, amiért annak idején előreléphettem.
Itt vagyok hát, ki tudja mióta, és teszem a dolgom. Először hadakoztam, és úgy gondoltam, hogy nem szolgálok egy olyan rendet, amely kivetett magából, de aztán rájöttem, hogy létezésemnek ez az egyetlen célja, és abban a pillanatban, ahogy el akarom hagyni őket, meghalok. Nem azért, mert megölnek, hanem mert a lelkem nem engedi, hogy másként cselekedjek. Engem arra teremtettek, hogy jó legyek, de néha a Másik elkap valamelyikünket, és megfertőz.
Sokan vagyunk így itt a Földön, fertőzöttek, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Itt élünk, az emberek között, és közben tesszük a dolgunkat. Rájöttünk, hogy a leghatékonyabbak akkor vagyunk, ha a társadalom felsőbb rétegeibe épülünk be, hiszen így mindig a tűz közelében lehetünk. Kezdetben ezt meglehetősen szervezetlen formában tettük, de idővel megalakítottuk az itteni seregünket is. Így én most a Földi Felderítő Osztag 3. Ezred 4. Cohors parancsnoka vagyok. Az én feladatom, hogy minden információt megszerezzek, lehetőleg még a Másik előtt.
És hogy hazatérek-e valaha? Nem tudom. Csak remélni merem, hogy Vezérünk egy nap majd méltónak talál arra, hogy újra felmenjek.
De addig végzem a dolgom. Mint minden rendes szárnyas katona.