Beszélgetések Floriannal – 2.

2013 január 25. | Szerző: LadyEdna |

És várta.
És várta.
De nem történt semmi. Semmi olyan, amit várt volna, de még annak a halvány lenyomata sem.
Biztos valamit rosszul csináltam. – gondolta. De nem állt neki újra. Ahhoz túlságosan kimerítette az első kör. Szeretett volna előbb megpihenni.

Aztán hónapokig nem történt semmi. Pedig minden sarokban, minden metrókocsiban, minden utcán azt leste, hogy megváltozott-e valami.
Szomorúan konstatálta, hogy semmi. Hacsak azt nem számítjuk, hogy valami hihetetlen űr keletkezett benne, ami csak nőtt és nőtt. Semmi nem volt már elég jó, semmiben nem lelte örömét, amiben korábban igen.
Miután meggyőzte magát arról, hogy ez most tulajdonképpen nem is számít, hiszen mindennek a végén úgyis minden rendbe jön, elgondolkodott, hogy mihez is kezdjen magával. A munkája nem elégíti ki, a szerelem egyelőre várat magára, ahhoz pedig nincs elég pénze, hogy kedvére megtehessen bármit, amit csak jónak gondol.
Ez az! Pénzt kell szereznie. Egy jobb állás talán hozzá is tudná segíteni ehhez. El is kezdte az önéletrajzai szétküldését, és minden nap remegve nyitotta meg a postafiókját, hátha visszajeleztek valahonnan. Kezdetben nyugodt volt, de ahogy teltek a hetek, majd a hónapok, egyre türelmetlenebb lett. Miért nem válaszol senki? Elég tapasztalata van minden munkához, amit megpályázott, akkor mi lehet a gond? Nem tudott rájönni.
Az internet böngészése a napi rutin részévé vált. Persze közben azért más oldalakat is nézegetett, többnyire olyanokat, amelyekre mindenféle linkekre kattintva jutott el. Egy ilyen böngészés alkalmával tévedt egy olyan honlapra is, ahol messzire szakadt hazánkfiai oszthatták meg a nagyérdeművel, hogy milyen érzés is egy másik országban élni. Ahogy olvasta a beszámolókat, érzett valamit, amit először nem is vett figyelembe, de a sokadik alkalommal már meg tudta határozni mi ez: irigység.
Irigy volt azokra, akik kint voltak, mert olyan kalandokban vettek részt, amilyenekben ő is mindig részt akart venni, de sosem tette. És hogy miért nem? A válasz a következő volt: nem volt rá lehetőségem.
–  Valóban nem volt? – kérdezte magától.
Sokáig gondolkodott ezen, mérlegelte a tényeket, és rájött, hogy mindig mindenre lett volna lehetősége, egészen egyszerűen csak félt. Persze nem tudatosan, hanem belül, olyan mély helyeken, amelyek létezéséről eddig fogalma sem volt. Valami mindig feszítette, hogy ő nem képes ezeket a dolgokat véghezvinni.
Hirtelen erőt vett rajta egy érzés. Először nem tudta behatárolni, de aztán rájött, hogy rájött. Mármint arra, hogy miért nem működtek eddig a dolgok.
Mert nem volt hite. Csinálta ugyan a dolgokat, és minden feladatot elvégzett, ami elő van írva ahhoz, hogy jobbá tegyük az életünket, csak egy bibi volt: hogy nem hitt benne igazán. Pedig az fontos, most már tudta. Hogyan is hihetné bárki is, hogy képes valamire, ha ő maga sem képes hinni ebben?
Kimegy külföldre. Eldöntötte. Körülbelül három másodpercet vett igénybe ennek a döntésnek a meghozatala. Olyan egyszerűnek tűnt most már, holott hónapok óta ezen vergődött. Most már nem is értette, hogy mi volt ez a nagy fakszni az elején.
Hinni kell. Ennyi az egész. Töretlenül. Még akkor is, ha minden ellenünk van.
Miután ilyen szépen kifundálta a dolgokat, elkezdett nézelődni, hogy hova menne szívesen, és mihez lenne kedve. A takarítás nem neki való, szakács nem akar lenni, viszont mindig is jól kijött a gyerekekkel. Talán ezt érdemes lenne megpróbálni.
Szétnézett az oldalakon, elolvasta bébisintérek elmeséléseit, és úgy gondolta, ez nem hangzik rosszul. Bár volt pár rémes történet, na de ilyen mindenhol akad, ez igazán nem szabad, hogy elrettentse. A szakma tehát meg volt, már csak országot kellett választania.
Milyen könnyű is ez, gondolta, pedig régen milyen félelmetesnek tűnt. Most már irreálisnak tetszett a korábbi félelme, és egy pillanatra felrémlett előtte a boldog jövő képe is, amitől csak még lelkesebben vetette bele magát a dolgokba.
Sokáig töprengett az országon, de végül úgy döntött, minél messzebb, annál jobb, és arra az elhatározásra jutott, hogy célba veszi Amerikát. Sosem járt még ott, de annyit hallott már az amerikai álomról. Talán szerencséje lesz neki is, és akkor végre beindíthatja a saját kis vállalkozását.
Mindig is szeretett volna egy kis meseboltot, ahol csupa olyan dolog található, amitől az embernek jó kedve lesz: míves teáscsészék hozzájuk illő, egzotikus teákkal, kávé, apróságok, néhány régiség is talán. Régen sokat gondolt erre a boltra, de az utóbbi időben a reménytelenség kiölte belőle a vágyat, és talán már le is mondott minderről. Most érezte csak, hogy mennyire halott volt az elmúlt időben, mert ahogy belegondolt, hogy ott áll a boltjában vevőkre várva, olyan életerő járta át, amit eddig elképzelni sem tudott. Simának érezte magát, és arra gondolt, hogy ez volt élete eddig legjobb döntése: elmenni.
Mikor mindent eldöntött, kiválasztott, és lefoglalt, felhívta a szüleit. Édesanyja nem nagyon örült az ötletnek, de már késő volt bármit is tenni. A lány érezte, hogy szülei nagyon szomorúak, és volt egy kis lelkiismeret-furdalása is, de elnyomta magában, mert eldöntötte, hogy ezt akarja, és ezt most véghez is fogja vinni, ha törik, ha szakad.
Két hónappal későbbre foglalt repülőjegyet, úgy gondolta, addig mindent sikerül majd elintéznie. A munkakeresésnél segítségére volt egy közvetítőcég, így arra kevés gondja volt, a szállást ugyancsak elintézték neki, a munkahelyén pedig meglehetősen érdektelenül fogadták távozása hírét. Ez elszomorította egy kicsit, mert reménykedett benne, hogy visszatartják, vagy legalább egy kicsit sajnálják, hogy elmegy, de nem így történt. De ez már nem számít ugye, várta az új élete.
Ahogy teltek a hetek, egyre izgatottabb lett, és úgy érezte, hogy most igazán eljött az ő ideje. Az utazás napjának közeledtével lassan már aludni sem tudott, minden gondolata a jövője felé irányult. Már mindent olyan szépen eltervezett. Persze tudta nagyon jól, hogy soha nem alakultak terv szerint a dolgai, de azért ez megnyugtatta, mert így érezte, hogy tett valamit a siker érdekében. Még azt is elképzelte, hogy kint majd megtalálja a nagybetűs szerelmet, azt, akit neki szántak odafent.

Az utazás reggelén már szinte tapintani lehetett az izgalmát, ami átragadt édesanyjára is, aki meghagyta neki, hogy amint tud, telefonáljon, vagy jelentkezzen, és vigyázzon magára, és ne menjen el idegenekkel, és ha valami nem jól alakulna, akkor azonnal jöjjön haza.
A lány megnyugtatta az idős asszonyt, hogy minden rendben lesz, és hogy amint leszállt, jelentkezik, és hogy aggodalomra semmi szükség, mert minden a legnagyobb rendben lesz.

Miután mindenki könnyes búcsút vett mindenkitől, felszállt a repülőre, és meg sem állt New Yorkig.