Beszélgetések Floriannal – 1.

2013 január 21. | Szerző: LadyEdna |

Reggel volt, az ébresztőóra éppen 5:20-at jelzett. Álmosan nyomta meg a szundi gombot, és az járt a fejében, hogy ha alszik még tíz percet, akkor pontosan meglesz a hét óra alvásideje, ami éppen ideális, hiszen mindig akkor érezte magát a legtevékenyebbnek napközben, ha teljesítette a napi hét órás penzumot. Se többet, se kevesebbet. Persze nem lehetett ezt mindig így kiszámolni, legfőképpen nem hétvégén, de ez nem akadályozta őt meg abban, hogy minden kudarc ellenére próbálja tökéletesen beszabályozni az alvással töltött idő mennyiségét.
Nyilvánvalóan sikertelenül, hiszen egy évben talán háromszor volt olyan alkalom, hogy minden úgy sikerült, ahogyan előre eltervezte. Ez néha idegesítette, néha azonban beletörődött a megmásíthatatlanba, nevezetesen hogy neki soha semmi nem úgy sikerül, ahogy azt ő nagy nehezen kitalálta. Mert nem ez volt az egyetlen dolog, ami a tervekkel szemben élte a saját életét.
Ott van például a munkája. Van olyan barátnője, akinek ez a munka volt az álomállás. Sosem értette őket, hiszen annál unalmasabb dolgot, mint ülni egy irodában és ezredszerre is kitölteni ugyanazt az űrlapot, nehezen tudott elképzelni. És bármennyire is gyűlölte a munkáját, mégsem tett semmit, mert valahol mélyen hatott rá a társadalom elvárása, és az a tudat, hogy a környezete ezt a lehető legjobb munkahelynek minősítette. Persze mindig azt mondta, hogy nem szereti azt, amit csinál, és fennen hangoztatta, hogy ő bizony innen el fog menni, mert ez nem a neki való meló, de ténylegesen soha nem tett semmit annak érdekében, hogy a helyzet elmozduljon a holtpontról.
Ennek másik oka – a fentebb említett társadalmi nyomás mélyen a tudatalattira gyakorolt hatása mellett -, hogy úgy gondolta, valójában nem elég karrierista ahhoz, hogy ennyire érdekelje a munkája. Nem érezte ugyanis szükségét annak, hogy ezen morfondírozzon, mivel véleménye szerint a munka nem az életünk, és teljesen mindegy mit csinál bent az irodában, annak semmi köze nincs az ő valódi, igazi, mélyen rejlő énjéhez. A tündéhez. Vagy néha a harcoshoz. Minden azon múlt, hogy aznap reggel milyen hangulatban találta a múzsa. Legszívesebben egyébként a kettő keverékének képzelte magát. Úgy érezte, hogy az ilyenkor felébredő énje képes legyőzni minden nemű gonoszt, és igazságot szolgáltatni.
Néha ez az igazságosztó énje tevőlegesen is kibukott, amikor éppen olyasvalakit ért támadás, akit ő túl gyengének ítélt ahhoz, hogy megvédje saját magát. Voltak alkalmak, amikor pont jókor jött a beavatkozása, általában azonban mindenki túlzásnak tartotta, de senki nem akarta megbántani, ezért hagyták, hadd adja ki magából, ami benne van. Mindamellett pedig jó embernek tartották, aki őszintén hisz abban, amit tesz. Ez valamelyest megnyugtatta, hiszen annyi mindenen ment keresztül, hogy nem bírta volna elviselni még azt is, ha a közelében bárki azt gondolta volna, hogy álszent, vagy éppen gonosz.
Nem, gonosz semmiképpen sem volt. Néha persze gonoszkodott, de a lelke mélyén igazán jó volt, abban a birodalomban, amit magának épített fel. Egy igazi nagy kert volt – legalábbis ő annak képzelte -, ahol mindig virágzik valami, és ahova csak az léphet be, akit ő akar, mert a bejáratot olyan nagy kapuval védte, amin igen nehéz volt átjutni.
Kezdetben persze nem volt ilyen kidolgozott ez a hely, de ahogy egyre jobban elmélyült az ezotériában, rájött, hogy sokkal jobban meg kell terveznie a saját kis mesebirodalmát.
Mikor elkezdte, megijedt, mert az egész hely tele volt elszáradt virágokkal, a kapu pedig csak csüngött a pántokon, így bárki bejuthatott. Ahogy be is jutott. Sokan beszöktek, és rombolták mindazt, ami a lelkének ezen elrejtett szegletében volt található.
Először szomorú volt emiatt, de aztán rájött, hogy ahhoz, hogy haladni tudjon, nincs más választása, mint szembenézi a múltjával, és kitakarítani mindent, ami nem oda való. Azonban bármennyire tisztában volt is ennek szükségességével, nehezebben ment, mint gondolta, mivel minden egyes emlék újult erővel támadt rá. Úgy hitte, hogy talán valamicskét megtarthat abból, ami itt van, pusztán azért, hogy később emlékeztesse őt az elkövetett hibákra. Persze emiatt nem haladt valami jól a takarítással, mert minden egyes emléknél szentimentális érzelgősség fogta el, és visszaidézett mindent, ami csak eszébe jutott…

–          Akkor mikor találkozzunk? – szólt bele a telefonba, és idegesen várta, hogy a férfi mit fog válaszolni. Igazából egyszer már megbeszélték az időpontot, de mivel nagyon jól tudta, hogy a másik fél szeret elkésni, vagy egyszerűen csak lemondani a találkozót, gondolta biztosra megy, és megkérdezi még egyszer.
Nemrég találkozott a fiúval. Bár a férfi szó talán jobban illik rá, hiszen tíz évvel idősebb, mint ő. Egy kávézóban ismerkedtek meg, ahol a férfi pincérként dolgozott. Először fel sem figyelt rá, mert a férfi olyan messze állt az ideáljától, mint Makó Jeruzsálemtől: alacsony volt, pocakos, kopasz, és ami azt illeti bandzsa is. Nem beszélve arról, hogy pincér. Na nem azért, mert nagyképű lett volna a diplomája miatt, egyszerűen csak megtanulta már, hogy bizonyos szint alatt nem teheti boldoggá valaki, lett légyen az bármilyen rendes, aranyos, kedves fiú.
Nem, az ő fejében sokkal több volt, sokkal több gondolat és vélemény, mint amit egy ilyen egyszerű fiú fel tudna fogni, és el tudna viselni. Mindig is úgy gondolta, hogy aki igazán neki való, az okos, művelt, lehet vele vitatkozni, na és persze helyes. Olyan valaki, aki nem akarja őt megváltoztatni, és olyannak tiszteli, amilyen. Igen, a tisztelet. Szerette volna, ha elfogadják és tisztelik azt, amit eddig elért, egyedül.
–          Ahogy megbeszéltük. – válaszolt a férfi.
–          Rendben, ott leszek.
Miután letette a telefont, boldognak érezte magát. Most nem hagyja cserben, és találkozni fognak. Az utóbbi két hónapban sok időt töltöttek együtt, hol a férfinál, hol a kávézóban. Rajzolni tanította, amiért borzasztó hálás volt, mert egy grafikai iskolát nem tudott volna megengedni magának, így pedig ingyen és bérmentve beavatta valaki a műhelytitkokba.
Persze minél több időt töltöttek együtt, annál inkább érezte, hogy minden különbözőségük ellenére mégis nagyon hasonlóak, és a férfi minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit ő kívánatosnak tart. Egyszer még arra is vetemedett, hogy sms-t küldött a barátnőinek, amiben kifejtette, hogy ezt a férfit bizony neki teremtették. És minél több időt töltöttek együtt, annál inkább így is érezte.
Nem történt közöttük egyébként semmi, mert a férfi valamiért tartózkodó volt. Először úgy gondolta, hogy van barátnője, de miután a férfi majd minden idejét vele töltötte, elhessegette ezt a gondolatot, arról nem is beszélve, hogy erre soha semmilyen jel nem utalt. Látott már karón varjút, de úgy érezte, hogy most se karó, se varjú, de végleg a férfi válasza nyugtatta meg, miszerint igen, volt barátnője, de most egyedülálló.
A találkozásra nem készült különösebben, mert a férfi látta már igazán ramaty állapotban, amihez képest most igen jól nézett ki, arról nem is beszélve, hogy ideje sem lett volna, mivel megígérte egy barátnőjének, hogy segít neki albérletet keresni. Nem mintha a barátnője nem tudott volna egyedül boldogulni, de neki volt nagyobb tapasztalata abban, hogyan is kell a fővárosban kiszűrni, hogy miért érdemes fizetni, és mi az, amit messziről el kell kerülni.
Amíg nézegették az albérleteket, folyton a találkozóra gondolt, és arra, hogy vajon tetszeni fognak-e neki a rajzok, amiket legutoljára készített. Ez volt a rutin köztük: a férfi kiadta a feladatot, ő pedig megrajzolta. Volt, hogy nyolc órán keresztül csak ült az asztalnál, és egyebet sem tett, mint rajzolt, miközben végig a férfi hangját hallotta a fejében, amint az instrukciókat adja neki. Büszke volt magára, amikor sikerült valamilyen feladatot úgy megoldania, hogy az a férfi kedvére való legyen. Úgy érezte ilyenkor magát, mint a kisgyerek, akit a szülei megdicsérnek, mert szépen elpakolta a játékait. Maga sem tudta miért akar ennyire megfelelni a férfinak, de amikor elismerő pillantást látott a másik szemében, úgy érezte, mintha bedrogozták volna. Olyankor úgy érezte magát, hogy él, és minden a helyére kerül.
Sok lakást megnéztek, de a barátnője végül úgy döntött, hogy azt választja, amit először felajánlott neki egy ismerősénél. Úgy gondolta, hogy ez a legjobb, amit a barátnője tehet, annak ellenére, hogy tudta, két ismerős összeeresztése bizony komoly veszélyeket is rejt magában. Belefutott már ilyenbe is, és megállapította, hogy az, hogy ő szereti mindkettejüket, még nem garancia arra, hogy ők is szeretni fogják egymást. Mikor ez először megtörtént, még valami sátáni összeesküvést sejtett a háttérben, de az évek múlásával rájött, hogy csupán az emberi természet ilyen, és nincs más választás, mint beletörődni ebbe.
Miután befejezték a lakáskeresést, elnézést kért, hogy mennie kell, de fontos találkozója van. Természetesen a barátnője megértette a dolgot, főleg miután felvázolta neki, hogy kiről is van szó, és hogy kezdi úgy érezni, a barátinál azért mélyebb érzelmek kötik a férfihoz. Az együtt töltök évek – kollégiumban voltak lakótársak – nem múltak el nyomtalanul, és a barátnő tudta, hogy ha a lány így érez, az bizony komoly, mert nem nagyon látta pasi közelében az elmúlt pár évben.
Miután egy későbbi találkozó megbeszélése után elváltak, sietett, hogy biztos ne késse le a megbeszélt időpontot. Szaporán szedte a lábait, de azért arra ügyelt, hogy ne lihegve érjen oda. Mikor megérkezett, elfoglalt egy szabad asztalt a teraszon, és kérte a szokásosat: sört és Unicumot. Utóbbit nemrég szerette meg, csodálkozott is magán, de elkönyvelte a felnőtté válás egyik termékeként. Sokan rossz szemmel néztek rá, hiszen egy hölgynek mégsem illendő az említett italok fogyasztása, ő azonban úgy gondolta, hogy egyrészt mindenki törődjön a saját dolgával, másrészt ennyi kikapcsolódás igazán neki is jár, ha már annyi bonyodalom adódik amúgy is az életében. Mikor megkapta az italokat, a felest gyorsan lehajtotta, és kellemesen nyugtázta, hogy az alkohol megtette a hatását, és az amúgy befeszült izmai elernyednek. Szüksége volt erre a kis löketre, mert a férfi nagy hatást tett rá, olyat, amit még tagadni is felesleges. Pontosan emiatt gondolta egy másik barátnője, hogy a férfi és közte lévő szerelem – bár határozottan tiltakozott az ellen, hogy ezt a jelzőt használja a kettejük között fennálló kapcsolatra – az, amiről a könyvekben is írnak. Persze ő minden létező szervével tiltakozott ez ellen, mert nem érezte így. Az mélyen benne volt ugyan, hogy ez valami igazán különleges, de azért szerelemnek még távolról sem nevezte volna.
Gondolataiba mélyedve nem is vette észre, hogy a férfi közben megjött.
–          Hello! – ugrott oda az asztalához.
–          Ó. Szia! Nem is láttalak.
–          Ühüm. Figyelj, itt a pénzed. – a férfi tartozott neki egy kevés pénzzel, amit most tudott csak visszaadni. Nem kételkedett benne, hogy valaha is viszontlátja a forintjait, mégis megkönnyebbült.
–          Köszönöm. – igyekezett olyan elbűvölően mosolyogni, amennyire csak tőle tellett. A férfi viszont hideg maradt, és ez leolvasztotta az arcáról a mosolyt.
–          Figyelj, most mennem kell, várnak rám. – érződött a hangján, hogy nem nagyon akar most vele foglalkozni, de úgy volt vele, hogy biztos fontos a dolog.
–          Rendben. Itt vannak a rajzok. Megnézed őket?
–          Ühüm. Majd. Mennem kell.
Szia, mondta volna, de a férfi addigra már ott sem volt. A korsója felé nyúlt, és kortyolt egyet, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy a férfi még mindig ott áll a bejáratnál. Gondolta integet neki, de nem volt rá ideje, mert éppen csak elkezdte volna felemelni a kezét, ott termett egy nő, és szájon csókolta őt.
Amennyire meg tudta figyelni, egy negyvenes, lelakott nő volt az. De igazán nem volt biztos benne, mert az agya felmondta a szolgálatot, a limbikus rendszer pedig egész egyszerűen sztrájkolt, így életbe léptek a természetes ösztönök.

Igen. Emlékszik arra a napra. Vagy legalábbis egy részére. Ugyanis utána az egyetlen értelmes dolgot csinálhatta, amit egy megsebzett nő tehet: ivott. Először ott, a kávézóban, aztán egy megint másik barátnőjénél, ahova egyébként is hivatalos volt buliba. Mikor odaért, már volt benne elég alkohol egy estére, de ő csak folytatta. Emlékszik rá, ahogy a tudatalattija parancsára csak döntötte magába a feleseket, mert remélte, hogy ez kiéget belőle minden fájdalmat.

Igen, ezt is ki kell gyomlálni, gondolta. Mikor megtette, megkönnyebbült. Már nem haragudott az egyszeri grafikusra, sőt, hálával gondolt rá, mert annyi mindent tanított neki. Meg is írta neki sms-ben, úgy gondolta, hogy ennyivel tartozik a múltjának. Persze a férfi nem válaszolt, hiszen azóta eltelt több, mint két év, és bizonyára azt gondolta, hogy újra akarja kezdeni. Pedig nem akarta, őszintén nem. Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi, idézte magába egy népszerű popsláger szövegét. És valóban így is érezte. Nem volt már benne sem bosszúvágy, sem fájdalom, elmúlt. Így amikor ki kellett hajítani az emlékeket, nem esett nehezére. Nem ő hibázott. Sőt, talán senki nem hibázott. Talán ez is annak a végtelen nagy tervnek a része, amelynek mind részesei vagyunk, és amelyen úgy sem tudunk változtatni.
Beletörődött már ebbe. A megváltoztathatatlanba. Már késztetést sem érzett rá, hogy szembeszegüljön vele. Elfogadta, hogy a dolgok pontosan úgy történnek, ahogy az mindenkinek a legjobb. Pontosan emiatt hálás is volt, hogy a férfi eltűnt az életéből, mert utólag visszagondolva belátta, hogy az egész eleve halálra volt ítélve.

Továbbhaladt a gyomlálással, és úgy érezte, minden egyes kitépett gyom megkönnyíti a lelkét. Úgy gondolta, ilyen lehet, amikor a léggömbökből kidobálják a homokzsákokat. Szárnyalhatnak végre fel, a magasba, a felhők fölé, ahol mindig süt a nap.
Mindig ezek a mondások, bölcsességek jártak a fejében: a felhők felett mindig süt a nap, az alkonyat előtti óra a legsötétebb, és ami a kedvence volt: a sötétség sem tarthat örökké. Mikor igazán kétségbe esett, mindig ezek a gondolatok jártak a fejében, és hitte, hogy valamennyiben ott az igazság, hiszen semmi nem tarthat örökké, ami a rossz időkben igazán megnyugtató, a jókban azonban meglehetősen nyugtalanító.

A gyomlálás sok időt vett igénybe, csaknem hetekig eltartott, de úgy volt vele, hogy vagy rendesen megcsinálja, vagy inkább hagyja az egészet a fenébe. És mivel igazán jobbá akarta tenni az életét, inkább szöszmölődött vele, megrágva minden egyes kis gondolatmorzsát.
Nem érezte egyébként nyűgnek ezt az egészet, mert a fájdalmas emlékek mellett bizony akadtak jócskán kellemesek is, amelyek igazolták abban a hitében, hogy ő igenis jó ember, és megérdemli a boldogságot. Egyébiránt nem volt benne beteges kényszer, hogy megtalálja a szerelmet, ezek a dolgok csak megtörténtek vele. És mindig akkor, amikor eldöntötte, hogy nem kíván ezekkel a dolgokkal többet foglalkozni, mert csak elveszik az energiáját. Na ilyenkor toppant be valaki az életébe, általában olyan, aki elsőre megfelelt a kívánalmainak.
Ilyenkor először mindig tiltakozott, de aztán azt gondolta, hogy mi van, ha ez az? A nagybetűs szerelem? Mégsem űzheti el csak azért, mert belefutott olyan dolgokba, amikbe egyébként mindenki más is belefut.
Persze nem sikerültek. Különben nem lett volna gyomlálás sem. De most úgy érezte, jó ez így, erre volt most szüksége.

Hetekkel később végzett, és elégedetten konstatálta, hogy minden olyan nyomasztó gondolattól megszabadult, ami csak hátráltatta a további fejlődésben.

És várta a csodát.