Beszélgetések Floriannal – 3.

2013 január 27. | Szerző: LadyEdna

Négy hónapja már, hogy hazajött, de még minden ugyanolyan volt. Szürke, unott, halott, silány, nem odavaló. Nem voltak már álmok, és nem volt jövő.
Minden erejével azon volt, hogy ne így érezzen, de nem volt mit tenni, már nem tudta irányítani a benne tomboló vihart. Pedig próbálta. Ahogy az emlékeket is próbálta kitörölni a fejéből.
Semmi nem úgy alakult, ahogy azt elképzelte. Sőt, minden éppen ellenkezőleg történt.
Egy kedves családot képzelt magának, imádnivaló lurkókkal, ehhez képest kikapott egy gazdagabb – még ott is gazdagabbnak számító – családot, ahol se az anya, se az apa nem törődött a gyermekkel, ebből kifolyólag a kicsik – egyikük hat, másikuk nyolc éves – olyan rosszak voltak, hogy egyszerűen nem lehetett bírni velük. A szülők pedig természetesen mindenért őt hibáztatták, mert szent meggyőződésük volt, hogy a gyerek nevelése a babysitter feladata.
Hiába próbált meg beszélni a szülőkkel, azok hárítottak minden felelősséget, a végén pedig elhordták mindenféle ingyenélő bevándorlónak, aki csak a pénzre utazik, és különben is kerüli a munkát.
Ez fájt neki a legjobban. Világéletében rendesen csinálta a dolgát, és ha valaminek nekiállt, akkor mindenki biztos lehetett benne, hogy az tisztességesen el lesz végezve.
Mikor jelezte a közvetítőcégnek a problémát, azok mosták kezeiket, és tájékoztatták, hogy sajnos otthonról nem tudnak neki segíteni, így kénytelen lesz egyedül boldogulni.
Akkor még ezt sem gondolta akadálynak, úgy vélte, hogy talán ez a pirkadat előtti legsötétebb óra. De aztán rá kellett jönnie, hogy ez még nappali világosság volt ahhoz képest, ami ezután jött.
Semmi nem sikerült. Sehol nem segítettek neki, sőt a végén még az is kiderült, hogy a tartózkodási engedélyével is probléma volt, így úgy kényszerült hazajönni, mint valami számkivetett.

Mikor hazaért, és leszállt a gépről, örülnie kellett volna, de nem tudott. Minden megváltozott benne és körülötte. A világ kifordult önmagából, de az is lehet, hogy ő fordult ki saját magából. Mindenesetre már nem passzoltak, nem volt semmilyen pont, ahol összekapcsolódhattak volna.
A családja próbált segíteni, de sajnos ez kevés volt. Valami nagyobb dolog kellett volna, ha nem ódzkodott volna a túlzásoktól, akkor azt is ki merte volna jelenteni, hogy itt már csak a csoda segíthet.

Két hónappal a hazaköltözése után úgy döntött, hogy ideje visszamenni dolgozni, mert a napi rutin talán segít neki visszarázódni ebbe a ködös, hideg, idegen világba. Gondolkodott rajta, hogy belekezd valami újba, de aztán arra az elhatározásra jutott, hogy sem ereje, sem kedve új dolgokat kipróbálni, így visszament a volt munkahelyére, hátha szívesen látják még. Kis vonakodás után ugyan, de belementek, hogy visszaveszik.
Néhány kollégája elég lelkesen fogadta, ami kis ideig, de melegséggel töltötte el. De ez is csak olyan volt, mint bármi más: illékony, akár csak a rózsa illata.
Bármennyire is próbálta azonban visszaszívni magába az életet, nem ment, és a napjai egyhangúan teltek. Közben továbbra is olvasgatta az ezotériával kapcsolatos írásokat, könyveket, mert úgy volt vele, hogy talán egyszer valamelyikben megtalálja azt a mondatot, vagy szót, ami visszarázza az életbe. Na és persze tévézett. Sokat. Ahogy hazaért a munkából, első dolga az volt, hogy bekapcsolta a készüléket, és csak céltalanul nyomkodta a gombokat, sokszor azonban azt sem tudta mit néz.
Egyszer azonban megakadt a szeme egy sorozaton. Egy kórházsorozaton, amelyeket kimondottan utált, mert véleménye szerint bőven több mint elég volt belőlük, ez azonban felkeltette az érdeklődését. Illetve igazából csak egy valaki benne, az egyik főszereplő férfi. Amikor meglátta ugyanis, melegség járta át, és a másodperc törtrészére úgy érezte, hogy ismét él.
Ezután minden nap megnézte a soron következő részt, és már reggel azt várta, hogy hazaérjen, és láthassa végre Florian doktor kalandjait. Ez igazából a színész neve volt, de úgy gondolta, hogy igazán semmi jelentősége nincs, hogy így nevezi. Főleg most, hogy talált valamit, ami egy kicsit megszínesíti a napjait. Tudta nagyon jól, hogy ennél egy kicsit eseménydúsabb életet is élhetne, de igazából ahhoz sem volt kedve. Jó volt ez így, nyugalmas, és távol minden veszélytől.
Pár héttel később olvasott egy cikket, amiben azt írták, hogy akkor is tud az ember beszélgetni egy másikkal, ha nem ismeri, és még soha nem találkoztak, mindezt tudatalatti szinten, mert hogy ott minden lehetséges. Azonnal felcsillant a szeme az írás nyomán, mert rájött, hogy így tud kommunikálni Floriannal. Igen, ez az, gondolta, ma este meg is próbálja, mikor lefekszik aludni, mert elalvás előtt mindig fogékonyabb az ember az ilyenekre.
Ahogy az eljött az este, lefürdött, felvette a legszebb hálóingjét – mert mégis csak meg kell ennek adni a módját -, meggyújtott egy illatos gyertyát, majd elkortyolgatott egy nyugtató teát. Ezek után úgy gondolta, kellően felkészült erre a nem mindennapi randevúra, bebújt hát az ágyba, és koncentrált.
Hogyan is olvasta? Ja, igen: képzeljük el a helyet, ahol a legjobban érezzük magunkat. Rendben. Nagyon erősen gondolkodott, hogy mi lehet ez a hely, és egyszer csak beugrott előtte egy egyszerű, háttámla nélküli pad képe.
– Na remek. – gondolta – Ennél azért valami kényelmesebb helyet is választhattam volna.
Ahogy tovább folytatta a meditációt, elképzelte, ahogy Florian odamegy hozzá, és leül a padra. Először nem történt semmi, de egyszer csak megjelent ő, és elindult felé.
Meglepődött, mert mintha már nem is ő irányította volna a férfit, mintha nem is a fantáziájában lettek volna, hanem a valóságban. Nyugalomra intette magát, és megerősítette magában a gondolatot, hogy ez mind csupán az ő fejében van, ő akarta, és Florian csak azért van itt, mert ő így döntött.
Mikor a férfi leült mellé, alaposan megnézte az arcát, és elmosolyodott. Aztán maga sem értette miért, melegség járta át. Nem csak a lelkét, hanem érezhetően a testét is. Ettől megrémült egy kicsit, de úgy gondolta, ez természetes, hiszen vonzónak találja a fiatalembert.
– Szia! – szólalt meg hirtelen a férfi, majd rámosolygott.
– Szia Florian! – mosolygott vissza, és érezte, ahogy elpirul.
– Szóval…miért is vagyok itt? – kérdezte a másik.
– Mert…szóval…mert beszélgetni szeretnék veled. – olyan volt a hangja, mint egy szégyenlős kislánynak, akit éppen szerepelni szólítottak akarata ellenére.
– Értem. – mosolyodott el a férfi. – Akkor…te már tudod az én nevem, én viszont nem tudom a tiéd.
– Ó, ne haragudj. Olyan…hülyén tudok viselkedni néha. A nevem Regina.
– Szép név.
– Köszönöm. – mosolygott rá a lány, és úgy érezte, ha a valóságban is mellette ülne a férfi, soha többet nem hervadna le az arcáról a mosoly.
– Na és mi van a majommal?
A lányt meglepetésként érte a kérdés, de aztán rájött, hogy ahol most vannak, bizony keverednek a fantáziák. Keveredik az ő álma, a problémái, az aznap átélt események, és azok az érzések, amiket a férfi vált ki belőle.
Egymást érték a képek, amik egybeolvadtak, vagy ködként szétfolytak. Volt, amelyik sokáig megmaradt, de akadt olyan is, ami éppen csak felvillant. A majom határozottan maradt.
Regina egy kórházi ágyat látott, azon egy férfi feküdt. Az arcát nem látta, csak a kezéről gondolta, hogy férfiról lehet szó. A majom az ágya szélén ült – talán valami pávián lehetett -, és a férfi infúzióját próbálta leszedni. Ahogy a lány nézte, úgy érezte, hogy a majom mondani akar neki valamit, de sehogy nem értette meg az üzenetet.
– Nem tudom, mi lehet a majommal. – fordult újra a férfi felé, és abban a pillanatban a kép eltűnt.
– Akkor biztos nem is fontos. És… miről szerettél volna beszélgetni?
– Rólad.
– Rólam?
– Igen. Nézd. Tudom, hogy sok rajongód van, és valahol én is az vagyok a magam visszafogott módján. Tudod, sosem voltam ez az autogram vadász, és nem is leszek már sosem, szóval nem szoktam visongatni vagy ilyenek, de azért szoktam figyelni néhány ember munkásságát.
– Igen? – a férfi nem értette, hogy mit is szeretne pontosan a lány, ezért próbálta rövidre a zárni a dolgokat.
– Szóval engem az érdekel, milyen ember vagy. Mik érdekelnek, milyen zenét szeretsz, mit gondolsz a dolgokról, amik a világban zajlanak? Ilyenek dolgok. Plusz olyan, mintha már ismernélek valahonnan. Jó. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de akkor is, olyan ismerős érzésem van, mikor látom az arcodat. Te nem látsz semmit…bennem?
A férfi szótlanul nézte a lányt. Olyan átható volt a tekintete, hogy a lány ágyban fekvő teste valósággal beleremegett, amitől meg is ijedt egy kicsit, de állta a pillantást, mert amennyire megrémisztette, olyannyira boldoggá is tette.
– Látok valamit. – mondta halkan Florian.
Regina kérdőn nézett rá.
– A végtelen szerelmet látom. De…nem a tiédet, hanem az enyémet.
A lány kérdőn meredt rá, mert nem értette az egészet. Úgy gondolta, hogy ezen beszélgetések alkalmával igazából a saját tudatalattija veszi fel Florian alakját, de kezdett kételkedni ebben az egészben, mert idegennek érezte a férfi mondandóját, a mimikáját, és azt, ahogyan beszélt. Kizárt dolog, hogy ezek az ő tudatalatti gondolatai lettek volna.
– Nem értelek. – törte meg végül a csendet, és remélte, hogy a férfi megmagyarázza az előbbi mondatát.
– Amikor belenézek a szemedbe, egész egyszerűen a végtelen szerelmet látom benne. Illetve érzem. Olyan, mint amikor ránézel egy festményre, és már nem is a festmény előtt állsz, hanem a végtelen térben, majd pedig azon a helyen, ahova mindig is vágytál, de azelőtt sosem tudtál róla. Minden csak abban a pillanatban nyer értelmet. Így vagyok én is veled. Most minden a helyén van. És nem azt látom, hogy te szeretsz, hanem hogy én szeretek.
– Engem? – döbbent meg Regina.
– Igen. Téged. – Florian lassan, nyomatékosan ejtette a szavakat, és figyelte, hogy azok milyen hatással vannak a lányra, majd lassan folytatta. – Talán ez az egész meg van írva. Valahol…az Élet Könyvében.
– Talán. – egyezett bele a lány, bár cseppet sem érezte meggyőzőnek ezt az egészet.
– Mi…hogy…

– Nem…

– Hol…

Fájdalom…
hiány…
hol vagy?
…kezek…
vedd le…
ááááá…
nem hallom…
majom…
nézz rám…
szeretlek…
becsukom a szemem…
sikítás…
puha…

– Mi volt ez? – kérdezte hirtelen a férfi, és a lány döbbenten vette észre, hogy rémület ült ki az arcára.
Regina először nem felelt, mert maga sem tudta. Olyan volt, mintha hirtelen elvágták volna a képet, mint amikor műtötték és leszedálták. Nem emlékezett konkrét eseményekre, csak hangfoszlányokra, felvillanó, majd a semmibe vesző benyomásokra. Most is ezt érezte, de ez félelmetesebb volt, mert nem számított rá, és a semmiből olyan vágyak törtek elő, amelyek létezéséről még csak sejtelme sem volt.
De nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem hogy már nem a padon voltak. Egy rét közepén álltak, és látta, hogy Florian félmeztelen, és rajta is megfogyatkozott a ruhák száma.
– Nem arról volt szó, hogy beszélgetni akarsz? – kérdezte némi éllel a hangjában a férfi.
– De…én nem értem…
– Talán mégsem tudod irányítani magadat.
– De muszáj! – csattant fel a lány, és olyan élesen pillantott a férfira, hogy az érezte, elmúlt a könnyed társalgás ideje. Megérezte, hogy most valami olyan feszül a levegőben, aminek súlyos következményei lesznek.
– Miért lenne muszáj? – kérdezte halkan, szinte félszegen Florian.
– Mert rendszer nélkül elveszek. – és abban a pillanatban a lány elkezdett zokogni. Itt volt, azzal a férfival, akit elképzelt magának, és most először érezte csak meg igazán, hogy milyen az, amikor valóban kicsúszik a kezéből az irányítás.
Nem tudott uralkodni magán, nem tudta irányítani a meditációt, mert már az uralta őt. Felszínre törtek mélyen rejlő vágyai, és átvették az uralmat a tudatos én felett. Megszűnt létezni a gondosan felépített terv, a jellem, és minden olyan gondolat, amit hosszú évek alatt csiszolt simára.
Nem volt már más, csak ez a lény itt előtte, akit legszívesebben széttépett volna ott helyben. Nem. Inkább megette volna. Nem. Inkább betemetkezett volna vele. Nem. Még azt sem. Bele akart bújni a bőrébe.
De sajnos egyiket sem tehette, ez pedig elszomorította. Az ösztönei azonban nem hagyták annyiban, nem hagyták, hogy legyűrjék őket a korlátok. Akarták a férfit, méghozzá most. És ha akarták, akkor meg is kapták.
Először nem tudta mitévő legyen, próbálta csillapítani a benne szunnyadó másik énjét. Azt, aki meg akarta kapni azt, ami előtte állt. De nem a lányregények romantikus, visszafogott módján, hanem őszintén. Tudta, érezte, mit akar csinálni a másik, és bár először belepirult, valahol mélyen akarta is. Olyan csata volt ez, amely a másodperc törtrésze alatt zajlik le, mégis annak, aki vívja, az a pár pillanat egy örökkévaló, idegtépő küzdelem.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi, mert meglepte a lány hallgatása, és az arcára kiülő tompa arckifejezés.
– Igen. – és ahogy kimondta, úgy is érezte.
Döntött. Ő akarta ezt az egészet, és végig is fogja csinálni. Félt ugyan, hogy mi lesz a vége, de minden rossz ellen szólt, hogy ez csak egy meditáció, egy ábránd, ha úgy tetszik, és amint felébred rá fog jönni, hogy felesleges volt az aggodalma, mert annak, ami itt történik semmi köze az ő valódi életéhez, ahhoz a lányhoz, aki a valós világban éli a mindennapjait. Annyit szenvedett már, akkor legalább az álmaiban hadd tehesse, amit akar.
De bármennyire akarta is, nem tudta hogyan is kezdhetne hozzá annak a lánynak a kiszabadításához, aki az elméje leghátsó részén kiabálta neki az instrukciókat. Hallotta ugyan, hogy mit kéne tennie, de olyan messze volt tőle, és neki most szüksége lett volna a támogatására.
A férfi érezte a zavarát, és talán azt is tudta, hogy mit gondol, mert egyszer csak közelebb hajolt hozzá. Nem ért össze az ajkuk, de a lány érezte a leheletét az ajkán. Mindig is utálta a csók előtti pillanatot, mert voltak rossz tapasztalatai, és egyébként is nehezen viselte más ember ilyen fokú közelségét. Zavarta, ha valaki igazán közel merészkedett hozzá, és amennyire vágyott már arra az igazi csókra, olyannyira taszították az olyan dolgok, mint a másik szájszaga. Mert van. Mindenkinek. Ő általában senkiét nem tudta elviselni, ezért is lökött el magától minden próbálkozót.
Most viszont mást érzett. Egy édes illatot, talán törökméz, gondolta. Nem tudta ugyan pontosan meghatározni, de édes volt és úgy érezte, bele kell harapnia. De nem tette, csak állt a férfival szemben, és mélyen magába szívta ezt az érzést és az édes illatot. Nyugodt volt, és most mintha a másik lány is elhallgatott volna ott hátul, már nem akarta mindenáron leteperni a férfit, mert megértette, hogy ez az ő közbenjárása nélkül is megtörténik, és semmi ok a sietségre, mert minél később jön el, annál édesebb lesz a gyönyör.
Amikor úgy érezte, hogy már mindent bevésett a memóriájába, közelebb hajolt, de még mindig nem érintették egymást. Egy pillanatig tartotta ezt az állapotot, majd mikor már úgy érezte, hogy mindent beleégetett magába, hozzáért a férfihoz. Éppen csak egy könnyű csókot lehelt az ajkára, de érezte, hogy ez most mindent megváltoztat. Azt érezte, amit a férfi mondott: a festmény előtt állt, de egy hirtelen utazás után már ott volt, ahol mindig is lennie kellett volna.
Florian sem hagyta annyiban a dolgokat, a szűzies csók, mintha aktiválta volna, visszacsókolt, miközben kezei a hajába túrtak. Először csak finoman, aztán egyre durvábban ért a lányhoz, nem akarta megkímélni, vagy finomkodni vele, azt akarta, hogy a másik érezze, akár a fél világot is legyilkolja, ha közéjük áll.
A lány először meglepődött ekkora szenvedély láttán, de aztán már nem volt semmi, ami akadályozta volna őket, mind a ketten egymásnak estek. Sok helyen leírták már, hogyan lehet gyengéden, és hogyan szenvedélyesen szeretkezni, de egyik sem hasonlított ehhez. Nem a test volt a lényeg, hanem mindaz, amit egymás szemében láttak, a többi csak mellékes dolog volt.
A lány már nem érezte, hogy szégyellnie kellene magát bármi miatt is, csak hagyta, hogy a természettől kapott ösztönei vezéreljék, és úgy érezte, ez a legtermészetesebb dolog a világon.
– Jól vagy? – kérdezte Florian, miután abbahagyták ezt az őrjítő keringőt.
– Igen. – mosolygott rá a lány, majd a férfi mellkasán halálosan mély álomba zuhant.

Letaszítva

2013 január 26. | Szerző: LadyEdna

Rég volt már, mikor pontosan tudtam, hogy ki is vagyok valójában. Ahogyan régóta vagyok már ezen a Földön is. Először tudatlan voltam, de az emlékeim lassan visszatértek.
A Mindenek Vezérének hadseregében szolgáltam. Még gyerekként kerültem oda, ott cseperedtem fel, és tagja lettem egy olyan szövetségnek, amelynek csak a legjobbak lehettek tagjai. Mindennél jobban szerettem ott szolgálni, mert tudtam, hogy jót teszünk, és tudtam, hogy minden cselekedetünk a Mindenség érdekét szolgálja.
De egy nap megmérgezte a lelkem valami. Már nem a jó vezetett, hanem a becsvágy és a gőg. Én akartam lenni a legjobb, de már nem másért, csakis magamért, és természetesen mindenkitől elvártam, hogy alázatosan alkalmazkodjék ezen terveimhez. Kezdetben persze nem tudtam, hogy ez motoszkál bennem, de aztán már mindennél fontosabb volt, hogy nekem szolgáljanak.
A Mindenek Vezére persze ezt nem tűrhette, és letaszított. Akkoriban azt gondoltam, hogy hirtelen történt, de ahogy utána volt alkalmam rajta elgondolkodni, rá kellett jönnöm, hogy bizony még tovább is várt, mint kellett volna. Mikor letaszíttattam, sérelmeztem, hogy a barátaim nincsenek mellettem, pedig látnom kellett volna, hogy akkoriban már nem is voltak barátaim. Próbáltak ők megmenteni, és segíteni nekem, de akkorra már annyira eluralkodott rajtam a gonosz, hogy nem volt remény.
Amikor elküldtek, a Mindenek Vezére azt mondta, hogy megválthatom a bűneimet, ha minden erőmtől és rangomtól megfosztva is szolgálom a szövetséget. Nem kérés volt ez, sokkal inkább parancs, mert bármennyi rosszat tettem is, a vezérünk tudta, hogy mélyen ott rejlik még bennem az a jó, amiért annak idején előreléphettem.
Itt vagyok hát, ki tudja mióta, és teszem a dolgom. Először hadakoztam, és úgy gondoltam, hogy nem szolgálok egy olyan rendet, amely kivetett magából, de aztán rájöttem, hogy létezésemnek ez az egyetlen célja, és abban a pillanatban, ahogy el akarom hagyni őket, meghalok. Nem azért, mert megölnek, hanem mert a lelkem nem engedi, hogy másként cselekedjek. Engem arra teremtettek, hogy jó legyek, de néha a Másik elkap valamelyikünket, és megfertőz.
Sokan vagyunk így itt a Földön, fertőzöttek, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Itt élünk, az emberek között, és közben tesszük a dolgunkat. Rájöttünk, hogy a leghatékonyabbak akkor vagyunk, ha a társadalom felsőbb rétegeibe épülünk be, hiszen így mindig a tűz közelében lehetünk. Kezdetben ezt meglehetősen szervezetlen formában tettük, de idővel megalakítottuk az itteni seregünket is. Így én most a Földi Felderítő Osztag 3. Ezred 4. Cohors parancsnoka vagyok. Az én feladatom, hogy minden információt megszerezzek, lehetőleg még a Másik előtt.
És hogy hazatérek-e valaha? Nem tudom. Csak remélni merem, hogy Vezérünk egy nap majd méltónak talál arra, hogy újra felmenjek.
De addig végzem a dolgom. Mint minden rendes szárnyas katona.

Beszélgetések Floriannal – 2.

2013 január 25. | Szerző: LadyEdna

És várta.
És várta.
De nem történt semmi. Semmi olyan, amit várt volna, de még annak a halvány lenyomata sem.
Biztos valamit rosszul csináltam. – gondolta. De nem állt neki újra. Ahhoz túlságosan kimerítette az első kör. Szeretett volna előbb megpihenni.

Aztán hónapokig nem történt semmi. Pedig minden sarokban, minden metrókocsiban, minden utcán azt leste, hogy megváltozott-e valami.
Szomorúan konstatálta, hogy semmi. Hacsak azt nem számítjuk, hogy valami hihetetlen űr keletkezett benne, ami csak nőtt és nőtt. Semmi nem volt már elég jó, semmiben nem lelte örömét, amiben korábban igen.
Miután meggyőzte magát arról, hogy ez most tulajdonképpen nem is számít, hiszen mindennek a végén úgyis minden rendbe jön, elgondolkodott, hogy mihez is kezdjen magával. A munkája nem elégíti ki, a szerelem egyelőre várat magára, ahhoz pedig nincs elég pénze, hogy kedvére megtehessen bármit, amit csak jónak gondol.
Ez az! Pénzt kell szereznie. Egy jobb állás talán hozzá is tudná segíteni ehhez. El is kezdte az önéletrajzai szétküldését, és minden nap remegve nyitotta meg a postafiókját, hátha visszajeleztek valahonnan. Kezdetben nyugodt volt, de ahogy teltek a hetek, majd a hónapok, egyre türelmetlenebb lett. Miért nem válaszol senki? Elég tapasztalata van minden munkához, amit megpályázott, akkor mi lehet a gond? Nem tudott rájönni.
Az internet böngészése a napi rutin részévé vált. Persze közben azért más oldalakat is nézegetett, többnyire olyanokat, amelyekre mindenféle linkekre kattintva jutott el. Egy ilyen böngészés alkalmával tévedt egy olyan honlapra is, ahol messzire szakadt hazánkfiai oszthatták meg a nagyérdeművel, hogy milyen érzés is egy másik országban élni. Ahogy olvasta a beszámolókat, érzett valamit, amit először nem is vett figyelembe, de a sokadik alkalommal már meg tudta határozni mi ez: irigység.
Irigy volt azokra, akik kint voltak, mert olyan kalandokban vettek részt, amilyenekben ő is mindig részt akart venni, de sosem tette. És hogy miért nem? A válasz a következő volt: nem volt rá lehetőségem.
–  Valóban nem volt? – kérdezte magától.
Sokáig gondolkodott ezen, mérlegelte a tényeket, és rájött, hogy mindig mindenre lett volna lehetősége, egészen egyszerűen csak félt. Persze nem tudatosan, hanem belül, olyan mély helyeken, amelyek létezéséről eddig fogalma sem volt. Valami mindig feszítette, hogy ő nem képes ezeket a dolgokat véghezvinni.
Hirtelen erőt vett rajta egy érzés. Először nem tudta behatárolni, de aztán rájött, hogy rájött. Mármint arra, hogy miért nem működtek eddig a dolgok.
Mert nem volt hite. Csinálta ugyan a dolgokat, és minden feladatot elvégzett, ami elő van írva ahhoz, hogy jobbá tegyük az életünket, csak egy bibi volt: hogy nem hitt benne igazán. Pedig az fontos, most már tudta. Hogyan is hihetné bárki is, hogy képes valamire, ha ő maga sem képes hinni ebben?
Kimegy külföldre. Eldöntötte. Körülbelül három másodpercet vett igénybe ennek a döntésnek a meghozatala. Olyan egyszerűnek tűnt most már, holott hónapok óta ezen vergődött. Most már nem is értette, hogy mi volt ez a nagy fakszni az elején.
Hinni kell. Ennyi az egész. Töretlenül. Még akkor is, ha minden ellenünk van.
Miután ilyen szépen kifundálta a dolgokat, elkezdett nézelődni, hogy hova menne szívesen, és mihez lenne kedve. A takarítás nem neki való, szakács nem akar lenni, viszont mindig is jól kijött a gyerekekkel. Talán ezt érdemes lenne megpróbálni.
Szétnézett az oldalakon, elolvasta bébisintérek elmeséléseit, és úgy gondolta, ez nem hangzik rosszul. Bár volt pár rémes történet, na de ilyen mindenhol akad, ez igazán nem szabad, hogy elrettentse. A szakma tehát meg volt, már csak országot kellett választania.
Milyen könnyű is ez, gondolta, pedig régen milyen félelmetesnek tűnt. Most már irreálisnak tetszett a korábbi félelme, és egy pillanatra felrémlett előtte a boldog jövő képe is, amitől csak még lelkesebben vetette bele magát a dolgokba.
Sokáig töprengett az országon, de végül úgy döntött, minél messzebb, annál jobb, és arra az elhatározásra jutott, hogy célba veszi Amerikát. Sosem járt még ott, de annyit hallott már az amerikai álomról. Talán szerencséje lesz neki is, és akkor végre beindíthatja a saját kis vállalkozását.
Mindig is szeretett volna egy kis meseboltot, ahol csupa olyan dolog található, amitől az embernek jó kedve lesz: míves teáscsészék hozzájuk illő, egzotikus teákkal, kávé, apróságok, néhány régiség is talán. Régen sokat gondolt erre a boltra, de az utóbbi időben a reménytelenség kiölte belőle a vágyat, és talán már le is mondott minderről. Most érezte csak, hogy mennyire halott volt az elmúlt időben, mert ahogy belegondolt, hogy ott áll a boltjában vevőkre várva, olyan életerő járta át, amit eddig elképzelni sem tudott. Simának érezte magát, és arra gondolt, hogy ez volt élete eddig legjobb döntése: elmenni.
Mikor mindent eldöntött, kiválasztott, és lefoglalt, felhívta a szüleit. Édesanyja nem nagyon örült az ötletnek, de már késő volt bármit is tenni. A lány érezte, hogy szülei nagyon szomorúak, és volt egy kis lelkiismeret-furdalása is, de elnyomta magában, mert eldöntötte, hogy ezt akarja, és ezt most véghez is fogja vinni, ha törik, ha szakad.
Két hónappal későbbre foglalt repülőjegyet, úgy gondolta, addig mindent sikerül majd elintéznie. A munkakeresésnél segítségére volt egy közvetítőcég, így arra kevés gondja volt, a szállást ugyancsak elintézték neki, a munkahelyén pedig meglehetősen érdektelenül fogadták távozása hírét. Ez elszomorította egy kicsit, mert reménykedett benne, hogy visszatartják, vagy legalább egy kicsit sajnálják, hogy elmegy, de nem így történt. De ez már nem számít ugye, várta az új élete.
Ahogy teltek a hetek, egyre izgatottabb lett, és úgy érezte, hogy most igazán eljött az ő ideje. Az utazás napjának közeledtével lassan már aludni sem tudott, minden gondolata a jövője felé irányult. Már mindent olyan szépen eltervezett. Persze tudta nagyon jól, hogy soha nem alakultak terv szerint a dolgai, de azért ez megnyugtatta, mert így érezte, hogy tett valamit a siker érdekében. Még azt is elképzelte, hogy kint majd megtalálja a nagybetűs szerelmet, azt, akit neki szántak odafent.

Az utazás reggelén már szinte tapintani lehetett az izgalmát, ami átragadt édesanyjára is, aki meghagyta neki, hogy amint tud, telefonáljon, vagy jelentkezzen, és vigyázzon magára, és ne menjen el idegenekkel, és ha valami nem jól alakulna, akkor azonnal jöjjön haza.
A lány megnyugtatta az idős asszonyt, hogy minden rendben lesz, és hogy amint leszállt, jelentkezik, és hogy aggodalomra semmi szükség, mert minden a legnagyobb rendben lesz.

Miután mindenki könnyes búcsút vett mindenkitől, felszállt a repülőre, és meg sem állt New Yorkig.

Beszélgetések Floriannal – 1.

2013 január 21. | Szerző: LadyEdna

Reggel volt, az ébresztőóra éppen 5:20-at jelzett. Álmosan nyomta meg a szundi gombot, és az járt a fejében, hogy ha alszik még tíz percet, akkor pontosan meglesz a hét óra alvásideje, ami éppen ideális, hiszen mindig akkor érezte magát a legtevékenyebbnek napközben, ha teljesítette a napi hét órás penzumot. Se többet, se kevesebbet. Persze nem lehetett ezt mindig így kiszámolni, legfőképpen nem hétvégén, de ez nem akadályozta őt meg abban, hogy minden kudarc ellenére próbálja tökéletesen beszabályozni az alvással töltött idő mennyiségét.
Nyilvánvalóan sikertelenül, hiszen egy évben talán háromszor volt olyan alkalom, hogy minden úgy sikerült, ahogyan előre eltervezte. Ez néha idegesítette, néha azonban beletörődött a megmásíthatatlanba, nevezetesen hogy neki soha semmi nem úgy sikerül, ahogy azt ő nagy nehezen kitalálta. Mert nem ez volt az egyetlen dolog, ami a tervekkel szemben élte a saját életét.
Ott van például a munkája. Van olyan barátnője, akinek ez a munka volt az álomállás. Sosem értette őket, hiszen annál unalmasabb dolgot, mint ülni egy irodában és ezredszerre is kitölteni ugyanazt az űrlapot, nehezen tudott elképzelni. És bármennyire is gyűlölte a munkáját, mégsem tett semmit, mert valahol mélyen hatott rá a társadalom elvárása, és az a tudat, hogy a környezete ezt a lehető legjobb munkahelynek minősítette. Persze mindig azt mondta, hogy nem szereti azt, amit csinál, és fennen hangoztatta, hogy ő bizony innen el fog menni, mert ez nem a neki való meló, de ténylegesen soha nem tett semmit annak érdekében, hogy a helyzet elmozduljon a holtpontról.
Ennek másik oka – a fentebb említett társadalmi nyomás mélyen a tudatalattira gyakorolt hatása mellett -, hogy úgy gondolta, valójában nem elég karrierista ahhoz, hogy ennyire érdekelje a munkája. Nem érezte ugyanis szükségét annak, hogy ezen morfondírozzon, mivel véleménye szerint a munka nem az életünk, és teljesen mindegy mit csinál bent az irodában, annak semmi köze nincs az ő valódi, igazi, mélyen rejlő énjéhez. A tündéhez. Vagy néha a harcoshoz. Minden azon múlt, hogy aznap reggel milyen hangulatban találta a múzsa. Legszívesebben egyébként a kettő keverékének képzelte magát. Úgy érezte, hogy az ilyenkor felébredő énje képes legyőzni minden nemű gonoszt, és igazságot szolgáltatni.
Néha ez az igazságosztó énje tevőlegesen is kibukott, amikor éppen olyasvalakit ért támadás, akit ő túl gyengének ítélt ahhoz, hogy megvédje saját magát. Voltak alkalmak, amikor pont jókor jött a beavatkozása, általában azonban mindenki túlzásnak tartotta, de senki nem akarta megbántani, ezért hagyták, hadd adja ki magából, ami benne van. Mindamellett pedig jó embernek tartották, aki őszintén hisz abban, amit tesz. Ez valamelyest megnyugtatta, hiszen annyi mindenen ment keresztül, hogy nem bírta volna elviselni még azt is, ha a közelében bárki azt gondolta volna, hogy álszent, vagy éppen gonosz.
Nem, gonosz semmiképpen sem volt. Néha persze gonoszkodott, de a lelke mélyén igazán jó volt, abban a birodalomban, amit magának épített fel. Egy igazi nagy kert volt – legalábbis ő annak képzelte -, ahol mindig virágzik valami, és ahova csak az léphet be, akit ő akar, mert a bejáratot olyan nagy kapuval védte, amin igen nehéz volt átjutni.
Kezdetben persze nem volt ilyen kidolgozott ez a hely, de ahogy egyre jobban elmélyült az ezotériában, rájött, hogy sokkal jobban meg kell terveznie a saját kis mesebirodalmát.
Mikor elkezdte, megijedt, mert az egész hely tele volt elszáradt virágokkal, a kapu pedig csak csüngött a pántokon, így bárki bejuthatott. Ahogy be is jutott. Sokan beszöktek, és rombolták mindazt, ami a lelkének ezen elrejtett szegletében volt található.
Először szomorú volt emiatt, de aztán rájött, hogy ahhoz, hogy haladni tudjon, nincs más választása, mint szembenézi a múltjával, és kitakarítani mindent, ami nem oda való. Azonban bármennyire tisztában volt is ennek szükségességével, nehezebben ment, mint gondolta, mivel minden egyes emlék újult erővel támadt rá. Úgy hitte, hogy talán valamicskét megtarthat abból, ami itt van, pusztán azért, hogy később emlékeztesse őt az elkövetett hibákra. Persze emiatt nem haladt valami jól a takarítással, mert minden egyes emléknél szentimentális érzelgősség fogta el, és visszaidézett mindent, ami csak eszébe jutott…

–          Akkor mikor találkozzunk? – szólt bele a telefonba, és idegesen várta, hogy a férfi mit fog válaszolni. Igazából egyszer már megbeszélték az időpontot, de mivel nagyon jól tudta, hogy a másik fél szeret elkésni, vagy egyszerűen csak lemondani a találkozót, gondolta biztosra megy, és megkérdezi még egyszer.
Nemrég találkozott a fiúval. Bár a férfi szó talán jobban illik rá, hiszen tíz évvel idősebb, mint ő. Egy kávézóban ismerkedtek meg, ahol a férfi pincérként dolgozott. Először fel sem figyelt rá, mert a férfi olyan messze állt az ideáljától, mint Makó Jeruzsálemtől: alacsony volt, pocakos, kopasz, és ami azt illeti bandzsa is. Nem beszélve arról, hogy pincér. Na nem azért, mert nagyképű lett volna a diplomája miatt, egyszerűen csak megtanulta már, hogy bizonyos szint alatt nem teheti boldoggá valaki, lett légyen az bármilyen rendes, aranyos, kedves fiú.
Nem, az ő fejében sokkal több volt, sokkal több gondolat és vélemény, mint amit egy ilyen egyszerű fiú fel tudna fogni, és el tudna viselni. Mindig is úgy gondolta, hogy aki igazán neki való, az okos, művelt, lehet vele vitatkozni, na és persze helyes. Olyan valaki, aki nem akarja őt megváltoztatni, és olyannak tiszteli, amilyen. Igen, a tisztelet. Szerette volna, ha elfogadják és tisztelik azt, amit eddig elért, egyedül.
–          Ahogy megbeszéltük. – válaszolt a férfi.
–          Rendben, ott leszek.
Miután letette a telefont, boldognak érezte magát. Most nem hagyja cserben, és találkozni fognak. Az utóbbi két hónapban sok időt töltöttek együtt, hol a férfinál, hol a kávézóban. Rajzolni tanította, amiért borzasztó hálás volt, mert egy grafikai iskolát nem tudott volna megengedni magának, így pedig ingyen és bérmentve beavatta valaki a műhelytitkokba.
Persze minél több időt töltöttek együtt, annál inkább érezte, hogy minden különbözőségük ellenére mégis nagyon hasonlóak, és a férfi minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit ő kívánatosnak tart. Egyszer még arra is vetemedett, hogy sms-t küldött a barátnőinek, amiben kifejtette, hogy ezt a férfit bizony neki teremtették. És minél több időt töltöttek együtt, annál inkább így is érezte.
Nem történt közöttük egyébként semmi, mert a férfi valamiért tartózkodó volt. Először úgy gondolta, hogy van barátnője, de miután a férfi majd minden idejét vele töltötte, elhessegette ezt a gondolatot, arról nem is beszélve, hogy erre soha semmilyen jel nem utalt. Látott már karón varjút, de úgy érezte, hogy most se karó, se varjú, de végleg a férfi válasza nyugtatta meg, miszerint igen, volt barátnője, de most egyedülálló.
A találkozásra nem készült különösebben, mert a férfi látta már igazán ramaty állapotban, amihez képest most igen jól nézett ki, arról nem is beszélve, hogy ideje sem lett volna, mivel megígérte egy barátnőjének, hogy segít neki albérletet keresni. Nem mintha a barátnője nem tudott volna egyedül boldogulni, de neki volt nagyobb tapasztalata abban, hogyan is kell a fővárosban kiszűrni, hogy miért érdemes fizetni, és mi az, amit messziről el kell kerülni.
Amíg nézegették az albérleteket, folyton a találkozóra gondolt, és arra, hogy vajon tetszeni fognak-e neki a rajzok, amiket legutoljára készített. Ez volt a rutin köztük: a férfi kiadta a feladatot, ő pedig megrajzolta. Volt, hogy nyolc órán keresztül csak ült az asztalnál, és egyebet sem tett, mint rajzolt, miközben végig a férfi hangját hallotta a fejében, amint az instrukciókat adja neki. Büszke volt magára, amikor sikerült valamilyen feladatot úgy megoldania, hogy az a férfi kedvére való legyen. Úgy érezte ilyenkor magát, mint a kisgyerek, akit a szülei megdicsérnek, mert szépen elpakolta a játékait. Maga sem tudta miért akar ennyire megfelelni a férfinak, de amikor elismerő pillantást látott a másik szemében, úgy érezte, mintha bedrogozták volna. Olyankor úgy érezte magát, hogy él, és minden a helyére kerül.
Sok lakást megnéztek, de a barátnője végül úgy döntött, hogy azt választja, amit először felajánlott neki egy ismerősénél. Úgy gondolta, hogy ez a legjobb, amit a barátnője tehet, annak ellenére, hogy tudta, két ismerős összeeresztése bizony komoly veszélyeket is rejt magában. Belefutott már ilyenbe is, és megállapította, hogy az, hogy ő szereti mindkettejüket, még nem garancia arra, hogy ők is szeretni fogják egymást. Mikor ez először megtörtént, még valami sátáni összeesküvést sejtett a háttérben, de az évek múlásával rájött, hogy csupán az emberi természet ilyen, és nincs más választás, mint beletörődni ebbe.
Miután befejezték a lakáskeresést, elnézést kért, hogy mennie kell, de fontos találkozója van. Természetesen a barátnője megértette a dolgot, főleg miután felvázolta neki, hogy kiről is van szó, és hogy kezdi úgy érezni, a barátinál azért mélyebb érzelmek kötik a férfihoz. Az együtt töltök évek – kollégiumban voltak lakótársak – nem múltak el nyomtalanul, és a barátnő tudta, hogy ha a lány így érez, az bizony komoly, mert nem nagyon látta pasi közelében az elmúlt pár évben.
Miután egy későbbi találkozó megbeszélése után elváltak, sietett, hogy biztos ne késse le a megbeszélt időpontot. Szaporán szedte a lábait, de azért arra ügyelt, hogy ne lihegve érjen oda. Mikor megérkezett, elfoglalt egy szabad asztalt a teraszon, és kérte a szokásosat: sört és Unicumot. Utóbbit nemrég szerette meg, csodálkozott is magán, de elkönyvelte a felnőtté válás egyik termékeként. Sokan rossz szemmel néztek rá, hiszen egy hölgynek mégsem illendő az említett italok fogyasztása, ő azonban úgy gondolta, hogy egyrészt mindenki törődjön a saját dolgával, másrészt ennyi kikapcsolódás igazán neki is jár, ha már annyi bonyodalom adódik amúgy is az életében. Mikor megkapta az italokat, a felest gyorsan lehajtotta, és kellemesen nyugtázta, hogy az alkohol megtette a hatását, és az amúgy befeszült izmai elernyednek. Szüksége volt erre a kis löketre, mert a férfi nagy hatást tett rá, olyat, amit még tagadni is felesleges. Pontosan emiatt gondolta egy másik barátnője, hogy a férfi és közte lévő szerelem – bár határozottan tiltakozott az ellen, hogy ezt a jelzőt használja a kettejük között fennálló kapcsolatra – az, amiről a könyvekben is írnak. Persze ő minden létező szervével tiltakozott ez ellen, mert nem érezte így. Az mélyen benne volt ugyan, hogy ez valami igazán különleges, de azért szerelemnek még távolról sem nevezte volna.
Gondolataiba mélyedve nem is vette észre, hogy a férfi közben megjött.
–          Hello! – ugrott oda az asztalához.
–          Ó. Szia! Nem is láttalak.
–          Ühüm. Figyelj, itt a pénzed. – a férfi tartozott neki egy kevés pénzzel, amit most tudott csak visszaadni. Nem kételkedett benne, hogy valaha is viszontlátja a forintjait, mégis megkönnyebbült.
–          Köszönöm. – igyekezett olyan elbűvölően mosolyogni, amennyire csak tőle tellett. A férfi viszont hideg maradt, és ez leolvasztotta az arcáról a mosolyt.
–          Figyelj, most mennem kell, várnak rám. – érződött a hangján, hogy nem nagyon akar most vele foglalkozni, de úgy volt vele, hogy biztos fontos a dolog.
–          Rendben. Itt vannak a rajzok. Megnézed őket?
–          Ühüm. Majd. Mennem kell.
Szia, mondta volna, de a férfi addigra már ott sem volt. A korsója felé nyúlt, és kortyolt egyet, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy a férfi még mindig ott áll a bejáratnál. Gondolta integet neki, de nem volt rá ideje, mert éppen csak elkezdte volna felemelni a kezét, ott termett egy nő, és szájon csókolta őt.
Amennyire meg tudta figyelni, egy negyvenes, lelakott nő volt az. De igazán nem volt biztos benne, mert az agya felmondta a szolgálatot, a limbikus rendszer pedig egész egyszerűen sztrájkolt, így életbe léptek a természetes ösztönök.

Igen. Emlékszik arra a napra. Vagy legalábbis egy részére. Ugyanis utána az egyetlen értelmes dolgot csinálhatta, amit egy megsebzett nő tehet: ivott. Először ott, a kávézóban, aztán egy megint másik barátnőjénél, ahova egyébként is hivatalos volt buliba. Mikor odaért, már volt benne elég alkohol egy estére, de ő csak folytatta. Emlékszik rá, ahogy a tudatalattija parancsára csak döntötte magába a feleseket, mert remélte, hogy ez kiéget belőle minden fájdalmat.

Igen, ezt is ki kell gyomlálni, gondolta. Mikor megtette, megkönnyebbült. Már nem haragudott az egyszeri grafikusra, sőt, hálával gondolt rá, mert annyi mindent tanított neki. Meg is írta neki sms-ben, úgy gondolta, hogy ennyivel tartozik a múltjának. Persze a férfi nem válaszolt, hiszen azóta eltelt több, mint két év, és bizonyára azt gondolta, hogy újra akarja kezdeni. Pedig nem akarta, őszintén nem. Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi, idézte magába egy népszerű popsláger szövegét. És valóban így is érezte. Nem volt már benne sem bosszúvágy, sem fájdalom, elmúlt. Így amikor ki kellett hajítani az emlékeket, nem esett nehezére. Nem ő hibázott. Sőt, talán senki nem hibázott. Talán ez is annak a végtelen nagy tervnek a része, amelynek mind részesei vagyunk, és amelyen úgy sem tudunk változtatni.
Beletörődött már ebbe. A megváltoztathatatlanba. Már késztetést sem érzett rá, hogy szembeszegüljön vele. Elfogadta, hogy a dolgok pontosan úgy történnek, ahogy az mindenkinek a legjobb. Pontosan emiatt hálás is volt, hogy a férfi eltűnt az életéből, mert utólag visszagondolva belátta, hogy az egész eleve halálra volt ítélve.

Továbbhaladt a gyomlálással, és úgy érezte, minden egyes kitépett gyom megkönnyíti a lelkét. Úgy gondolta, ilyen lehet, amikor a léggömbökből kidobálják a homokzsákokat. Szárnyalhatnak végre fel, a magasba, a felhők fölé, ahol mindig süt a nap.
Mindig ezek a mondások, bölcsességek jártak a fejében: a felhők felett mindig süt a nap, az alkonyat előtti óra a legsötétebb, és ami a kedvence volt: a sötétség sem tarthat örökké. Mikor igazán kétségbe esett, mindig ezek a gondolatok jártak a fejében, és hitte, hogy valamennyiben ott az igazság, hiszen semmi nem tarthat örökké, ami a rossz időkben igazán megnyugtató, a jókban azonban meglehetősen nyugtalanító.

A gyomlálás sok időt vett igénybe, csaknem hetekig eltartott, de úgy volt vele, hogy vagy rendesen megcsinálja, vagy inkább hagyja az egészet a fenébe. És mivel igazán jobbá akarta tenni az életét, inkább szöszmölődött vele, megrágva minden egyes kis gondolatmorzsát.
Nem érezte egyébként nyűgnek ezt az egészet, mert a fájdalmas emlékek mellett bizony akadtak jócskán kellemesek is, amelyek igazolták abban a hitében, hogy ő igenis jó ember, és megérdemli a boldogságot. Egyébiránt nem volt benne beteges kényszer, hogy megtalálja a szerelmet, ezek a dolgok csak megtörténtek vele. És mindig akkor, amikor eldöntötte, hogy nem kíván ezekkel a dolgokkal többet foglalkozni, mert csak elveszik az energiáját. Na ilyenkor toppant be valaki az életébe, általában olyan, aki elsőre megfelelt a kívánalmainak.
Ilyenkor először mindig tiltakozott, de aztán azt gondolta, hogy mi van, ha ez az? A nagybetűs szerelem? Mégsem űzheti el csak azért, mert belefutott olyan dolgokba, amikbe egyébként mindenki más is belefut.
Persze nem sikerültek. Különben nem lett volna gyomlálás sem. De most úgy érezte, jó ez így, erre volt most szüksége.

Hetekkel később végzett, és elégedetten konstatálta, hogy minden olyan nyomasztó gondolattól megszabadult, ami csak hátráltatta a további fejlődésben.

És várta a csodát.

Maga

2013 január 20. | Szerző: LadyEdna

Szeretem Magát,
Mióta megláttam.
Hittem a szerelmében,
S Magában.
Olyan jó volt látni,
Mikor belépett.
Szerelmünk lángolt,
De kiégett.
Imádom Magát,
És mindenét:
A száját, a szemét,
a kezét.
Nem tudom, mihez
kezdek maga nélkül.
Szeretem. Szeretem,
de reménytelenül.
Elfogadtam,
Maga nincs többé.
A szívem vált
csupán köddé.
De Magának ez
mind semmi.
Ideje most
már menni.
Elmegyek, itt hagyom
magányosan,
De továbbra is szeretem.
Titokban.

A démon

2013 január 18. | Szerző: LadyEdna

A lány futott. Mellkasa zihált, és legszívesebben megmerevedett volna a félelemtől, de tudta, hogy ha élni akar, futnia kell. Megerőltette hát magát, és futott, amilyen gyorsan csak tudott.
De bármilyen gyors volt is, hallotta üldözője lihegését. A vadász jó pár méterre lehetett tőle, de úgy érezte, mintha a támadó lehelete a tarkójához ért volna. Mintha ezernyi jeges kéz markolná a haját és lassítaná a futását.
De hogyan történhetett mindez? Mikor megismerte a vadászt, nem erre számított. Mikor először meglátta az arcát, úgy gondolta, ennél szebbet még nem látott. Aztán megismerte, és kiderült, hogy a lelke még szebb, mint az arca.
Hogyan tévedhetett ekkorát? Hogyan gondolhatta, hogy egy angyallal találkozott? Miért is nem maradta a régi életénél?
Ahogy kavarogtak a gondolatok a fejében, folyamatosan figyelte, hogy találhat-e valami menedéket, hátha el tud rejtőzni, és így hátha túl tudja élni. Talált is egy odút, ahova behúzódhatott. Elkezdett bemászni, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, hogy minél tovább bejusson. Mikor már egészen bent volt, észrevette az üldözője lábát a luk előtt. Még a levegőt is visszatartotta, amikor támadója elkezdett beszélni.
– Nem fogod túlélni, ugye tudod? – mintha nem is annak az angyali lénynek a hangja lett volna, akit annyira szeretett, hanem valami pokolfajzaté.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy megúszod. – sátáni kacaj tört fel a vadász torkából. – Tudod, azt hittem, nehezebb dolgom lesz, de te voltál az egyik legegyszerűbb zsákmányom. Igazából szerencsém volt, hogy annyit csalódtál a férfiakban, hogy végül egy nőtől vártad a megoldást. Így semmi egyéb dolgom nem volt, mint felvenni egy tündéri nő álarcát, és te máris az enyém voltál. Ti halandók olyan egyszerűek vagytok. Ugyanakkor borzasztóak is. Soha nem szánnátok rá magatokat a küzdelemre, inkább beleposhadtok szánalmas kis életetek mocsarába, és mindig mástól várjátok a megoldást. Ahogy te vártad tőlem. Pedig lehet, hogy ha küzdesz még egy kicsit, akkor nem halnál ma meg…De most már késő.
Ahogy ezt kimondta, a vadász lehajolt, benézett a lukon, a lány pedig meglátta azt a vörösen izzó szempárt, aminél gonoszabb talán nincs is a Földön.

A lány hirtelen felébredt. Verítékben fürdött, a hálóing rátapadt a testére. Ahogy ránézett a mellette fekvő nőre, hirtelen lelkiismeret-furdalás kezdte el gyötörni, hogy hogyan is gondolhatta erről az áldott jó lélekről, akár csak az álmában is, hogy gonosz. Oda akart hajolni, hogy megcsókolja szerelmét, mire a nő felébredt.
– Mi a baj drága? – kérdezte megilletődve a másik nő.
– Semmi, semmi, csak rosszat álmodtam.
– Mondd el, kérlek. – a nő felült az ágyban.
– Azt álmodtam, hogy valami gonosz lény voltál, és meg akartál ölni. De ostobaság volt.
– Biztos vagy benne?

Amit a lány utoljára látott a szemében, az a vörösen izzó szempár volt.

Élve meghalok

2013 január 8. | Szerző: LadyEdna

Istenem, hát megtetted!
Életem tönkretetted,
Szívemet kitetted,
Hogy héja mardossa.

Hatalmad oly óriás,
Hogy nincs senki más,
Nincs akkora tudás,
Mi Téged elpusztítana.

De halld szavam!
Amit eddig mondtam,
Írtam, vagy gondoltam,
Minden Tiéd!

Te tudod, ki vagyok,
Mikor rosszat csinálok,
Mire gondolok,
Mert a lelkem Tiéd.

Add ki nekem lelkemet!
Vesd meg minden tettemet!
Mert végét akarom éltemnek,
Ha hazudnak.

Elvesztem már nagyon régen,
Mikor egy friss tavaszi réten
Hittem a mesékben,
Melyek hazugak.

Ne akard, hogy tovább éljek.
Tovább éljek, és reméljek.
Mert tanúim a hideg éjek,
Hogy már nem vagyok.

Lám, egyedül vagyok.
S egyedül is maradok.
Mástól többet nem kapok,
Csak élve meghalok.