Réges-régen, sőt, még annál is sokkal régebben élt egy királylány, aki nem volt megelégedve a sorsával. Unta már a királyi etikettet, a folytonos kényszermosolyt, ezért elhatározta, hogy otthagyja az udvart, és paraszti életet fog élni.
– Dada! Hol van Rosita? – a királynő kétségbeesett hangja rázta meg a palotát.
– Nem tudom asszonyom. Csak ezt a levelet találtam a szobájában, Önnek címezték.
– Lássuk, most hova szökött. – a királynő óvatosan kinyitotta a levelet, és újabb csínyre számított a lányától. Nem ez volt az első alkalom, ezért meg sem lepte ez a mostani szökés.
„Drága Mama!
Sajnálom, de el kellett mennem, nem bírtam már a királynői életmódot. Ne is keressetek, a vízbe vetettem magam.
Imádok mindenkit,
Rosita”
– Úristen! – a királynő rohant a partra, de nem talált ott mást, csak Rosita kedvenc játékát. – Hát megtetted. – suttogta, majd térdre borult, és imádkozott a lányáért. Nem volt szomorú, mert tudta, hogy ez volt gyermeke minden vágya, ő pedig bármit megtett volna azért, hogy boldognak tudja.
– Gyerekek! – szólt a királynő többi gyermekéhez. – Rosita elment, és soha többet nem tér vissza, ezért most az ő feladatait mi végezzük el…
Rosita mindeközben a tengerparton gyalogolt, keresett egy helyet, ahol meghúzhatja magát. Egy régi dalt dúdolgatott magában, amit mindig olyankor vett elő, mikor félt.
– Honnan ismered ezt a dalt? – kérdezte egy hang hirtelen a lánytól?
– Ki vagy te? – rémült meg az ifjú királylány.
– Ne ijedezz! Nézz magad elé! Mit látsz?
– Egy apró pillangót.
– Na látod, én kérdeztelek.
– De a pillangók nem tudnak beszélni. – értetlenkedett Rosita.
– Hogy-hogy nem? Itt mindenki tud beszélni. A fák, a fű, az állatok.
– Hol vagyok?
– Nem hallottál még a Rózsák Völgyéről?
– A Rózsák Völgye csak a mesében létezik. – háborodott fel a lány.
– Ezt meg honnan szeded? A Rózsák Völgye mindig is itt volt. Jaj, de buta vagyok, még be sem mutatkoztam, a nevem Riff, a pillangó. És te ki vagy? –kérdezte kedélyesen a kis lény.
– Az én nevem Rosita, Rosita a királylány.
– Á! Akkor téged várt a mi urunk!
– Na és ki a ti nagy uratok?
– Fernando. Már háromszáz éve uralkodik itt, és mondhatom, mindenki nagyon meg van vele elégedve. Szó se róla, a vakondok néha elégedetlenek, de hát ők már csak ilyenek, soha semmi nem elég jó nekik.
„Akkor már biztos jó öreg. És rám várt. Ajjaj.” Rosita gondolataiba temetkezett, és mivel nem volt ínyére való, hogy egy ilyen vénséges vén királyhoz legyen bármi köze is, kieszelt egy cselt.
– Figyelj csak Riff! Menj előre az uradhoz, majd megyek én is, de előbb átöltözök, mert így ugye mégsem járulhatok egy nagy uralkodó elé.
– Jól van, de aztán gyere! – Riff kicsit gyanakodott, mert a lányon egy álomszép ruha volt, mi lehet még ennél is szebb?
A pillangó ezután gyorsan a palotába repült.
– Nagyuram! Nagyuram! Itt van Rosita!
– Komolyan mondod Riff?! Istenem, hát megjött! Ő, akire mindig is vártam…de nem jelenhetek meg így előtte! – az uralkodó azt gondolta, hogy egy ilyen szépség nem láthatja meg a legócskább ruhájában, éppen abban, amiben teheneket szokott fejni. Elrohant hát, hogy gyorsan rendbe szedje magát.
Miközben öltözött, valaki kopogott a kapun. Riff nyitott ajtót neki.
– Kisasszony, hát megjött?
– Mé? Mit gondótá? Maj nem gyüvök?
– Na de kisasszony, így itt nem beszélhet! – rökönyödött meg a kis pillangó, aki tudta nagyon jól, hogy Rosita stílusa bizony nem ilyen.
– Má mé nem?
– Megjött a kisasszony, Riff? – kiáltott ki izgatottan a szobájából Fernando, majd hirtelen kilépett a szobájából.
– Ó uram, ő csak egy parasztlány. – próbálta menteni a helyzetet a kis alattvaló.
– Jó napot! Lizzi a nevem. Oszt magát hogy híjják?
– Fernando da Silva. Mondták már, hogy gyönyörű vagy? Vedd le a kalapod!
– Oszt ugyan mé?
– Vedd le! – parancsolt rá a férfi.
Rosita levette a kalapját, amitől eddig nem is látta igazán Fernando arcát. Amint azonban ránézett a férfira, elakadt a lélegzete, majd nemes egyszerűséggel elájult.
– Rosita! – kiáltott fel a király, mert ő bizony minden trükk ellenére tudta, hogy az áll előtte, akit már olyan régóta várt.
Fernando felemelte a lányt, majd bevitte abba a lakosztályba, amit már régen előkészített neki, és meghagyta a szolgáknak, hogy öltöztessék fel, méghozzá a legszebb ruhákba.
Mikor Rosita felébredt, madarakat látott az ablakpárkányon.
– Rosita a királynőnk! A királynőnk! – énekelték a kis jószágok.
– Dehogy vagyok az. – csattant fel a lány.
– Dehogyisnem. A jósnők is megmondták.
– Ugyan már, ez biztos valami félreértés lesz. És különben is, hol vagyok?
– A Rózsák Völgyében.
– De hát a Rózsák Völgye csak a mesében létezik. – kiáltott rá a madarakra Rosita.
– A mese csak annyira mese, amennyire mesének képzeljük. – mondták a kis madarak. – Ideje, hogy átöltözz, a férjed már vár.
– A férjem?
– Igen, Fernando, ő már tizenöt éve a férjed.
– Összesen vagyok tizenöt éves, hogyan lehetne hát akkor a férjem?
– No igen. A jósnők már születésedkor megmondták, hogy bizony te leszel a gazda felesége, ő pedig várt rád. Születésed óta.
– Ugyan már! Még hogy ez a sznob nagyúr rám várt. Nevetséges. – horkant fel a lány.
– Menj csak az ablakhoz. – terelték a kis énekesek az ablak felé.
Amikor Rosita kinézett az ablakon, a „sznob” nagyúr éppen a lovakat csutakolta, beszélt hozzájuk, értette a nyelvüket. És Rosita abban a pillanatban beleszeretett abba az egyszerű emberbe, aki a cifra ruha mögött rejtőzött.
Fernando hirtelen felnézett, és meglátta az ablakban a lányt. Rámosolygott és integetett neki, de a lány nem válaszolt, csak állt, és bámulta a férjét.
– Rosita! – kiáltott fel a férfi. – Gyere le, és nézd meg a lovadat!
A lány rohant le a lépcsőn. A férfi a legszebb lovat ajándékozta neki, egy gyönyörű, fekete kancát. A neve pedig Corazon, vagyis szív volt, mert ahogy az később a lány számára is kiderült, ez volt a legjámborabb állat a világon.
Rosita és Fernando ezután nagyon-nagyon sokat voltak együtt, és egy idő után a lány elfogadta a királynői címet is, így együtt uralkodtak a Rózsák Völgyében.
Míg ketten voltak, nem volt semmi gond az országban, minden olyan volt, mint a mesében, és Rosita végig hitte, hogy ez az, egy igazi tündérmese. Ám egy nap eljött az elkerülhetetlen.
– Rosita, menned kell. – szólt Fernando a lányhoz.
– De hova? Miért? – kérdezte kétségbeesetten a felesége.
– A Rózsák Völgye eddig volt az otthonod. Segített, hogy megtaláld önmagad, a vágyaid, az álmaid. Most menned kell, el kell, hogy váljunk. De minden éjszaka visszajöhetsz hozzám, ha nagyon akarod.
– Miért csak éjszaka? Én nem akarok elmenni! – Rosita nem akarta elfogadni, amit Fernando mondott.
– Zephirus, vidd őt! – parancsolta a férfi a szélnek.
– Rosita! Rosita! – a királynő hangja ébresztgette a lányt.
– Mama! Te mit keresel itt? Hol vagyok? – a lány először nem tudta felfogni, hogy hol is lehet, hiszen az előbb még a szerelme mellett volt egy egészen más helyen.
– Itthon vagy kislányom, a palotában.
– Azonnal ki kell mennem a tengerpartra. – mondta Rosita, majd próbált lábra állni, de a végtagjai nem engedelmeskedtek. – Mi bajom? Anya, miért nem tudok mozdulni?
– Kislányom, egy évvel ezelőtt nagyon beteg lettél. Egy nap ájultan estél össze, azóta ágyban feküdtél, öntudatlanul, és most keltél fel először.
– Akkor álmodtam.
– Mit álmodtál?
– Semmit anya, semmit. – Rosita nem törődött bele, hogy csak álom volt az egész, és mindennél jobban várta az éjszakát, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak képzelte azt, ami vele történt.
– Azt mondta, ha nagyon akarom, akkor vele lehetek. – mondta magának a lány, majd koncentrált, és közben a férfit hívta. – Fernando!
– Rosita! – nemsokára jött a válasz is, és újra találkozott a két szerelmes. Ekkor értette meg a lány, hogy az ő helye a másik világban van.
– Rosita, nekünk, a kapcsolatunknak így nincs jövője.
– Egy kapcsolatnak akkor nincs jövője, ha már mindkét fél feladta, beletörődött a szakításba. Márpedig Fernando én soha nem fogok ebbe beletörődni. Azt mondtad, hogy a Rózsák Völgye csupán segítség volt, hogy megtaláljam a céljaim, az álmaim, de nekem te és az a hely az álmom, én ott vagyok az, aki mindig is lenni akartam. Nem fogok beletörődni, hogy elveszthetem.
– Nem tudom mivel érdemeltelek ki te lány, de én sem akarlak elveszíteni téged. – Fernando szorosan megölelte Rositát, és legszívesebben soha nem engedte volna el, de jött a hajnal, és a lánynak mennie kellett.
Így éltek eztán, mindig csak éjszaka találkoztak. Rosita idővel jó királynő lett a mi világunkban, de minden itt töltött nappal egyre erősebb lett benne a vágy, hogy örökre hazatérhessen szeretett otthonába, a Rózsák Völgyébe.
Hosszú uralkodás után végül megadatott neki, amire mindig is vágyott, és ami ebben a világban szomorúságra adott okot, a másik világban egy végtelen hosszú boldogság kezdetét jelezte.